Mediátor trükk#10 – Szembenézés a félelemmel

“A félelem a lélek GPS-e” (Marie Forleo)

Nyugodtan mondhatom, hogy régebben feketeöves rettegő voltam, szerintem nem volt olyan dolog, amin ne tudtam volna aggodalmaskodni.  Mi lesz, ha megbetegszem, mi lesz, ha elvesztem a munkahelyem, mi lesz, ha elkések, elalszom, ha elrontom…

Tisztában voltam vele, hogy ez – finoman szólva is – probléma, és nagyon rányomja a bélyegét a mindennapjaimra, a közérzetemre, sőt a kapcsolataimra is.

Ahogy a zseniális Virginia Satir családterapeutánál később olvastam: „Sok ember annyira  szorong, hogy mindennap meghal egy kicsit…”

És én teljes szívemből élni akartam. Csak nem tudtam a módját. Az hittem, ha elég kitartó és erős vagyok, akkor különböző technikákkal majd legyőzöm, lenullázom a félelmet, és bátran, nyugodt szívvel állok az élet kihívásai elé.

Talán senki nem lepődik meg azon, hogy nem így történt. Nem tudtam legyőzni a saját farkába harapó félelemsárkányokat a bensőmben. Viszont egy szép napsütéses napon érdekes dologra lettem figyelmes, friss anyukaként kisbabámat tologattam, a babakocsi monoton kattogása közben beindult az agyamban a szokásos aggodalmaskodó méhraj: Mi van, ha elalszik és otthon nem fog, mi van ha most nem alszik el, de nyűgösködik, mi van túl sokat eszik, mi van ha nem eszik? – aztán egy váratlan kanyarban (ki kellett kerülnöm egy kiskutyát) egy új gondolat hasított belém: – „És akkor mi van?” Mi fog történni. És abban a pillanatban rájöttem, hogy semmi. Semmi olyan, amit ne tudnék megoldani vagy ne lehetne túlélni. Ha most elalszik, legfeljebb otthon nem alszik, ha éjjel sem alszik , akkor legfeljebb virrasztok és másnap több kávét iszom…

Rádöbbentem arra is, hogy én ezt a technikát a konfliktuskezelési munkám során használom WATNA címszó alatt, ami a legrosszabb alternatívára kérdez rá az adott helyzetben. Miért ne játszhatnám én ezt le fejben saját magammal, folyamatosan ezzel a kicsit pimasz: „És akkor mi van?” kérdéssel.

Játszom is, és persze vannak, lesznek nehéz élethelyzetek, ahol az utolsó válasz helyenként nehéz és súlyos, viszont a tudatos szembenézést, a félelem mögött megbújó egyéb érzelmek, szükségletek beazonosításában is fontos lehet.

A félelem is egy érzés, nem elpusztítani kell, nem legyőzni, hanem megszelídíteni, a szövetségesünkké tenni. A félelem evolúciós szerepe, gyökere egyértelmű, életben maradni, a veszélyre vésztáblaként figyelmeztet minket. Szövetségesünk pl. ha aggódom egy konkrét betegség szövődményei miatt és emiatt egészséges életmódot folytatok és megnyugszom. Van úgy, hogy a félelem, pont egy vágyott állapot, egy cél elérése felé mutat. Vágyok valamire, érzem, hogy tenni kell egy fontos lépést, de meggátol gúzsba köt a félelem. Marie Forleo mutat erre egy csodás gyakorlatot Nietzsche-t idézve: 

„Több értelem van a testedben, mit legjobb igazságodban”

Szóval, ha legközelebb nagyon hezitálsz egy döntés előtt, nem tudod eldönteni, egy reális veszélyjelző vagy csak az ismeretlentől való félelem, bizonytalanság kapcsolt be: helyezkedj el kényelmesen, légyj jelen a testedben és lélegezz.  Csukott szemmel tedd fel a kérdést: Ha igent mondok erre, tágulónak vagy bezártnak érzem magam? Ha örömöt, izgalmat, nyitottságot, haladást, jó úton jársz, ha bezártságot, összeszoruló gyomrot, mellkast, akkor az lehet egy reális félelem.

A tested tudni fogja, veleszületett bölcsessége folytán, ami túlmutat a bennünk lévő gondolatokon és tapasztalásokon. Marie Forleo ezen gyakorlatát egy ideje rendszeresen alkalmazom, érdekes megfigyelni, hogy egyre jobban tudok figyelni a testem jelzéseire, egyre inkább bízom a belső erőmben. Érdemes először kisebb lépéseknél, döntéseknél gyakorolni.

Mediátor trükk #6 – A legjobb legrosszabb tulajdonságod:)

„- Egyszerűen megőrülök, ahogyan felcsattan, hisztizik….olyan vehemens – magyarázta kétségbeesetten a férfi. A felesége lesütötte a szemét, láthatóan kissé szégyenkezett.

  • Hogyan tudnánk ezt a vehemenciát, ezeket a felcsattanásokat másként értelmezni? Mi lehetne az a pozitív keret, ahol ezt a vehemens energiát picit máshogyan fognánk meg? – kérdezem.

A férfi tanácstalanul néz, a hölgy bátortalanul suttogja:

  • Hát igen, az én vérmérsékletem más, mint a tiéd…
  • Vérmérséklet – csapok le a lehetőségre (őszintén szólva én is kissé vehemensen😊), 
  • Szóval mi a jó oldala annak, hogy Anna ilyen hm… temperamentumos?
  • Temperamentumos – ízlelgeti a szót a férfi – végülis így is mondhatjuk… Az előnyei …-tűnődik és felderül az arca: – hát valószínűleg halálra unnám magam, Anna szenvedélyes, vicces, sokat nevetünk és vele tényleg lehet élvezni az életet… – mindketten nevetnek.”

Számomra a tanulság az, hogy minden tulajdonságnak van egy skálája, egy kiterjedése. Sokszor egyértelműen negatívnak bélyegzünk egy tulajdonságot, magunkban vagy a társunkban. Szeretnénk legyőzni ezt a negatív tulajdonságot magunkban és legszívesebben kisollóval, akkurátus kis vágásokkal kivágnánk a párunkból. Szerencsére ezt nem tudjuk megtenni. 

Szerencsére, mert elenyészően kevés dolog van a világon, ami csak jó vagy csak rossz. Erősségeink és gyengéink összefonódnak, ha Anna vehemenciáját kiműtenék, hova tűnne a jó kedélye, szenvedélye? 

Sokkal célravezetőbb, ha arra koncentrálunk, hogy minden tulajdonságnak van egy pozitív oldala és egy negatív oldala, és igyekezzünk a pozitív oldalán maradni.

Ezt egyébként már az ókori görögök is ennek a tudásnak a birtokában voltak, főként ha elméjüket Arisztotelész: Nikomakhoszi etikán pallérozták. Arisztotelész elképzelése az volt, hogy minden erény két szélsőség között nagyjából középen helyezkedik el: pl. a takarékosság a fösvénység és a tékozlás, a bátorság a gyávaság és a könnyelmű vakmerőség között.

Hogyan tudjuk a negatívnak bélyegzett tulajdonságainkat pozitív keretbe foglalni?

Első lépésként azonosítsd be, pl hajlamos vagyok túlbeszélni másokat, uralni egy beszélgetést, ennek lehet a pozitív oldala, hogy jó a kommunikációs képességeim vannak és kiállok az érdekeimért. Második lépésként fogalmazd meg, hogyan maradhatok a pozitív oldalon: pl. tudatosan kicsit hátralépek és meghallgatom a másikat is. Vagy pl. hajlamos vagyok kéretlen tanácsokat adni, ennek a pozitív oldala, hogy segítőkész vagyok, csak több energiát kell arra fordítanom, hogy empatikusan megértsem, hogy a másiknak mire van szüksége.

Neked mi a legjobb legrosszabb tulajdonságod?

Valami Kék sorozat – Helló Július!

Párkapcsolati boldogság, esküvő workshop, tudatos felkészülés és a kék szín éltető ereje

Párkapcsolati boldogság és tudatos felkészülés a házasságra

Helló Július! Helló Valami Kék sorozat!

Aki ismer, az pontosan tisztában van vele, hogy örök kedvencem a piros szín (szeretném azt gondolni, hogy a védjegyemmé vált…khm), de az idei júliust a KÉK színnek dedikálom itt a blogomon.

Mi az oka ennek?
-Elsősorban azért, mert testem-lelkem elmondhatatlanul sóvárogva szomjazik a TENGER kékje, illata, morajlása iránt…az utazás a tengerre idén nekünk bizonytalan, így csupán a blogommal utazunk a régmúlt nyarakhoz.

-Másodsorban két ESKÜVŐhöz kapcsolódó szolgáltatásomra, főként Kálmán Heléna kolléganőmmel közös két tréningünkre szeretném felhívni a figyelmeteket.

– Végül, de nem utolsósorban a KÉK szín a nyugalmat, biztonságot, reményt, békét testesíti meg.
Őszinteség, önkifejezés, tiszta kommunikáció- ami eléggé passzol a missziómhoz és gyakorlatilag lefedi az összes hozzávalót, ha a kis nyári konyhádban boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatot szeretnél főzni egy pohár rozéfröccs mellett.

Ebben a hónapban tehát a szakmai tartalmak kicsit könnyedebb, személyes formában kapnak helyett, rengeteg kék színű képpel.

Ki tart velem? Tengernyi ölelés Nektek, szép júliust!
Réka

A 0. lépés – érzékeny konfliktuskezelés 2. rész

Ha olvasod ezt a cikket, biztos olvastál már különböző mélységben kommunikációs, konfliktuskezelési tippekről, ötletekről, amelyeket ha kipróbáltál, hát finoman szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Mi lehet az oka ennek?

  • elképzelhető, hogy a gyakorlás hiánya miatt saját magadnak is kicsit idegennek hatott, elütött a megszokott kommunikációtól vagy szimplán döcögős volt,
  • lehet, hogy nem a megfelelő szituációban alkalmaztad, vagy akaratodon kívül, kicsit „fegyverként”, manipulációként használtad, mert kihagytál egy fontos lépést:

ez a fontos lépés a kapcsolódás, amivel nap, mint nap percről percre köteléket teremtünk a másikkal, illetve megkíséreljük, a sok kis kapcsolatteremtés egymásba fonódva adja ki egy kapcsolat mintázatát. Ha a kapcsolódási kísérleteink pozitívak és a kötelékteremtést szolgálják és erre a társunk pozitívan reagál, akkor egy erős egészséges, rugalmas kötelék tud kialakulni.

“Connection before correction” (Rosenberg): kapcsolódás a másikhoz, mielőtt bármilyen „javításba, helyreállításba” belekezdenénk. Ha a tudatunkat, szívünket, lelkünket nem állítjuk át kapcsolódó üzemmódba, akkor minden egyébként jól működő eszköz csak üres technika, ami erőltetett, izzadtságszagú lesz.

De hogyan is kapcsolódjunk?  Hogyan álljunk át kapcsolatteremtés üzemmódra?

Itt jönnek a kötelékteremtés, illetve a kapcsolatteremtés bástyái:

Empátia

Ahogyan az empátia természetéről kezdtem el kutakodni, rájöttem, hogy a köztudatban jelentősen félreértelmezik. Sokak számára az empátia kimerül annyiban, hogy meghallgatják a másik személy gondjait, kéretlen tanácsokat adnak, sajnálják stb.

De mi is a valódi empátia, egy összetett készség/képesség: (ld. Brené Brown és Daniel Goleman munkássága)

  • abbéli képességünk, hogy megértsük a másik személy nézőpontját
  • abbéli képességünk, hogy beleéljük magunkat a másik érzelmeibe
  • abbéli képességünk, hogy megértsük mit kíván tőlünk a másik személy

Az empátia valódi természete: kapcsolódás a másikhoz, és önmagam azon részéhez, ami képes átérezni a másik problémáját anélkül, hogy:

megoldást keresne, „Félek, nem tudok teherbeesni, olyan régóta próbálkozunk hiába…” – Hm, gondolkodtatok örökbefogadáson? Esetleg rögtön kettőn?

bagatellizálná, ötletelne

-„A főnököm megint ordibált velem”

–„Afrikában éheznek, ez a legnagyobb problémád?” Az semmi más főnöke írásbeli figyelmeztetést ad mindenkinek, aki kimegy Wc-re.

nézd a dolog jó oldalát típusú ötletekkel jönne.

-“Attól tartok, a férjem el akar hagyni”

– “De legalább Neked van férjed. Nézd a jó oldalát, több szabadidőd lesz.” (A pozitív gondolkodás fontos, de nem mindenható, illetve megvan az ideje és a helye.)

Ne vegyük el a lehetőséget a másiktól, hogy meggyászolja a veszteséget, hogy átélje a fájdalmat, hanem ismerjük el. Ez a helyzet most róla szól, és a fentiek NEM segítenek. Tudom, hogy sokan csináljuk, de attól még nem segít, csak ront a helyzeten.

 Mert nem megoldást kell adni a másiknak, hanem megértést.

Ha Te is gyakran csináltad ezek valamelyikét, először fogadd el, hogy ez a legritkább esetben segítség, illetve nehéz ezekkel a beidegződésekkel felhagyni. Aztán azt is fogod tapasztalni, hogy öntudatlanul azért „delegalábbozunk”, ötletünk oldalát, mert így kívül tudtunk maradni. Kívül a másik fájdalmán, veszteségén.

Az együttérzés nem feltétlenül azt jelenti, hogy egymás vállán zokogunk, és versenyt itatjuk az egereket, hanem azt, hogy emberi bánásmódra kell törekedni, elfogulatlanul és nyitottan észrevenni, hogy a másik hogyan érzi magát és az adott pillanatban mire van szüksége. Ezt úgy tudom megérteni, ha kapcsolódom magamban ahhoz az érzésekhez, tapasztalatokhoz, amelyek a másik adott helyzetéhez kötődnek. De ügyelni kell arra, hogy nem a saját élettapasztalatomból kell kivetíteni az ő lehetséges érzéseit. (pl. ha én szorongok egy prezentáció megtartásától feltételezem, hogy a páromból is ugyanezt váltja ki)

Ennek érdekében érdemes a saját gondolataimtól, érzelmeimtől, tapasztalataimtól tenni egy lépést hátrább lépni. A kutatások szerint az empátiás törődés ambivalens érzés: amygdala veszélyérzékelő radarja párhuzamosan kapcsol be az oxitocin (kötődés!) hormon megjelenése mellett. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nehéz a maga komplexitásában alkalmazni.

Szóval ha empatikusak akarunk lenni, ne próbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni. Próbáljuk inkább az ő érzéseit és az ő tapasztalásait megérteni, elfogadni.

Elfogadás:

Elfogadás: nem beletörődés, nem megalkuvást jelent, hanem azt, hogy nem küzdünk a valóság ellen, a valóság elemeivel dolgozunk. Az elfogadás azt is jelenti, hogy tisztelni kell a különbségeket egymásban.

Ahhoz, hogy ezt az eltéphetetlen köteléket ki tudjuk alakítani, szükségünk lesz egy döntésre, hogy változtatni akarunk. (magunkon is), el kell fogadni, hogy ez a változás nem egyik napról a másikra történik, hogy vélhetően ez a változás nem lesz könnyű. A döntésért és a változásért is felelősséget kell vállalni. Meg kell érteni, hogy ehhez bizonyos dolgokat el kell engedni pl. a másik hibáztatását, a hamis elvárásokat, illúziókat. Egy nézőpontváltást kíván meg, hogy egyrészt a másik szemüvegén is meglássuk a dolgokat, illetve elfogadjuk, tiszteljük az Ő igazságverzióját is. Elfogadom, hogy Te másként látod, gondolod, érzékeled az adott problémát, benyomást, és ezt tiszteletben tartom, és arra kérlek, hogy ugyanezt tedd meg velem szemben.

Fontos figyelmeztetés: vannak olyan mérgező, érzelmileg,esetleg fizikailag bántalmazó kapcsolatok, ahol a párkapcsolat javítását célzó szelíd, együttműködésen alapuló kommunikációs, illetve konfliktuskezelési eszközök hatástalanok, NEM MŰKÖDNEK mert itt valójában nem konfliktusról, hanem súlyos határátlépésről van szó, amely erre szakosodott terápiás segítséget igényel. „…ha a tisztelet és a jóakarat jelen van egy kapcsolatban, más kérdések is megoldhatóak. Amíg azonban a kapcsolatot a szóbeli erőszak uralja, és a bántalmazónak az a ki nem mondott igénye, hogy uralkodjon a társa felett, alig történhet előrelépés, ha egyáltalán van esély az előrelépésre.” /További információ: Patricia Evans: Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatban, illetve: www.nane.hu/

Párkapcsolati buktató VII. – Leszámolás a démonizálással – nézőpontváltás

Azaz, sosem a személy a probléma egy konfliktusban

Ahogy éleződik egy konfliktus, egyre inkább hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a konfliktus oka és eredője a másik fél SZEMÉLYE. A másik fél személyisége, szavai, tettei, indulatai, világnézete, véleménye stb. – úgy általában a másik fél.

Hadd meséljek el egy történetet Nektek arról, hogy milyen ereje van annak, ha váltunk egy másik nézőpontra:

„Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov, az egykori ellenségek végül barátok lettek. A kérdésre,hogy mitől lettek barátok, főleg az után, hogy Reagan előzőleg Gorbacsovot „a gonosz birodalom fejének” nevezte, Gorbacsov egy interjúban az mondta, a válasz egyszerű:

Felhagytunk egymás démonizálásával.

Példaként említette egy 1985-ben lezajlott feszült találkozójukat, amelyen semmire sem jutottak. Heves szóváltást követően Reagan felállt, hogy elhagyja a tárgyalótermet. Amikor az ajtóhoz ért, megállt megfordult, és tudatállapotát és érzelmeit egy pillanat alatt a haragról a meggyőződésre állította át.

Megváltozott tudatállapotában nyugodt hangon így szólt: – Ez így nem megy. Tegeződhetünk? Szeretnék úgy tárgyalni, mint férfi a férfival, mint vezető a vezetővel és elérni valami érdemlegeset.

Gorbacsov válaszul kezet nyújtott, és azt mondta: – Szervusz Ron.

Reagan válaszolt: – Szervusz, Mihail.

Ez volt a kezdete a barátságnak, amely Reagan haláláig tartott. Gorbacsov később azt mondta: – Olyan meggyőzőek voltak a szavai, hogy nem tudtam nemet mondani.”

Ez történet elementáris erővel hatott rám a mondanivalójával. Kiválóan szemlélteti, milyen fantasztikus ereje van annak, ha az ember átállítja az agyát és a szívét egyszerre egy másik nézőpontra. Egy olyan nézőpontváltás erejét mutatja be, ahol a velünk konfliktusban álló személyre nem mint ellenségre, hanem mint emberre tekintünk. Ezzel a másik emberrel úgy próbáljuk megoldani a konfliktust, hogy a feltárjuk a konfliktus valódi mélységeit, és köteléket teremtünk. Igen, nem leromboljuk, lerohanjuk, megsemmisítjük, hanem teremtünk. Köteléket, egyezséget, megállapodást, kapcsolatot, újrakezdést, barátságot, együttműködést.

Mindig hozhatsz egy olyan döntést, hogy átállítod a tudatállapotodat, mint Reagan elnök. Sokszor embert próbáló, máskor egyenesen lehetetlennek tűnik, de próbáld meg. Tudom, nehéz kiszállni a veszekedésspirálból, gúzsba kötnek a heves érzelmek, indulatok, megbénítanak pattanásig feszült helyzetek.  Nehéz ilyenkor gondolkodni, illetve ha a gondolat megjelenik annak alapján cselekedni. Viszont! Kellő tudatossággal és „nyugalmi” időben vagy kisebb érzelmi bevonódással járó viták, hétköznapi stresszhelyzetekben való gyakorlással lassacskán tudsz változtatni. Ha egyszer megtapasztalod, hogy képes vagy irányítani a tudatállapotodat, és ezzel a konfliktusokhoz való hozzáállásodat, kötelékteremtő képességedet, az gyökeres változást fog hozni saját magadhoz illetve embertársaidhoz főződő kapcsolataidban. Még egyszer: ez egy döntés, ami hatalmas lelki, szellemi szabadságot ad.

Ez a történet számomra azért is „erős”, mert rámutat arra, hogy ha két ilyen formátumú ember világégések kellős közepén, kiélezett politikai helyzetben tudott egymás felé nyitni egy olyan vitában, ahol milliók sorsa volt a tét, akkor mi a párunk felé is tudjuk megtenni ezt a bizonyos nézőpontváltást.

Ha tetszett a bejegyzés, kérek szépen egy like-ot, illetve oszd meg, hátha mást is érdekel. Minden észrevételt, véleményt szívesen fogadok.

Szeretettel: Réka

/A történet forrása: Bob Bapes: „Coaching the Terrorist on Your Team”, George Kohlrieser: Túszok a tárgyalóasztalnál, Háttér Kiadó/

Méricskélés nélkül – élni és élni hagyni

Énidő, Teidő, miidő??? – bejegyzés a kisgyermekes mindennapokból

Lehet-e igazságosságról beszélni egy kisbaba születése után az “énidős” programok tekintetében?

Íme az én véleményem, egyben némi betekintés a családunk életébe, nem mondom, hogy így kell csinálni, a cél az elgondolkodás a hasonló cipőkben járóknak:

A sarkalatos pont, hogy mindketten kivegyük a részünket a gyerekkel kapcsolatos örömökből, gondokból, problémákból, kételyekből, hullámhegyekből, völgyekből. Az teljesen természetesen, hogy életmódbeli, személyiségbeli különbségünkből ez másként csapódik le, másként éljük meg, ezeket a dolgokat. Máshogyan csatoljuk is vissza a gyerekhez, aki minden bizonnyal érzi a különbséget, de szerintem ez fejleszti a személyiségét, énképét. Mindketten kicsit másként szeretjük, máshogy mutatjuk ki felé, és igen, néha másként is dobban meg a szülői szívünk.

A fenti pontból következik, hogy a gyerekkel kapcsolatos időtömeg (azaz napi 24 óra) azaz az ébrenléti idejéből kb. 13 óraból is ki kell vennünk a részünket. No és itt már nem lehet abszolút értékű igazságosságról beszélni, mivel teljesen más időbeosztásban, körülményekben tudunk együtt lenni a gyerekünkkel.

Én jelenleg “itthon vagyok a kisbabámmal”, “főállású anyuka” vagyok, tehát korlátlan időben, gyakorlatilag egész napot együtt töltjük. A párom viszont 8 órát dolgozik, összesen 3 órát utazik, esténként tud kb. 1,5-2 órát a gyerekkel tölteni, jó esetben. Ebben a két órában benne van a közös vacsora is, amikor hárman vagyunk, picit azért játszunk hármasban is, tehát a hétköznapokban relatíve kevés időt tudnak kettesben tölteni. Vallom, hogy más a szülő-gyerek együttlét, ha nincs egy légtérben a másik szülő. Ebből fakadóan, nyilvánvalóan ki van többet a gyerekkel? A gyerekkel kapcsolatos terhek javarészt rajtam vannak. Ez (most:) nem panasz, hanem ténymegállapítás, de ez azzal is jár, hogy én szívom be a kis harmatos reggeli illatát, hallom többet a kacaját, és az “első” dolgok, változások is többnyire az én jelenlétemben történnek. Ez puszta matematika, a nagy számok törvénye.

Soha nem lesz matematikai egyenlőség szerinti igazságosság. Nem mérhető percekben, hogy ki mennyit foglalkozik a gyerekkel, kinek hány perc, óra, havi hány alkalom “kimenője”, szabadidős programja van. Vagy ha mérhető is, nem összehasonlítható.

Ami nem igazságos, az pont ez a méricskélés, adok-kapok.

Vannak nekünk alapköveink, amikhez tartjuk magunkat, vagy igyekszünk tartani magunkat:

1. Figyelünk arra, hogy legyen hármasban/kettesben/egyedül töltött idő, és a számunkra fontos dolgokat jó előre megtervezzük, bevéssük a közös google naptárba, akár hónapokra előre. Ez több előnnyel jár, növeli a biztonságérzetet, és jó dolog várakozni.

2. Külön programok szervezésénél, illetve a másik ilyen igényének elfogadásánál kiemelkedő jelentőségű, hogy legyünk tisztába vele, hogy az a másiknak, illetve saját magunknak miért fontos. pl. a párom snowboardozása jóval több, mint egy téli sport, nála ez megszállottság, sírig tartó szerelem, ami ráadásul párosul a fotózási, videózási szenvedélyével. És pont. Oda menni kell.

3. Szorosan ide tartozik, hogy ami a másiknak örömet okoz, abban támogatjuk és nem öljük egymást. Akkor is, ha időről, pénzről van szó, vagy emiatt le kell mondani egy saját programot.

4. Összehangolás, egyensúly megtalálása pedig a kommunikáción múlik. Ha megtaláljuk a saját szükségleteinket, vagy a párunk panasza, méricskélése mögött meghalljuk az ő szükségletét, sokkal könnyebb lesz megtalálni azokat a szabadidős programokat, amelyek valódi feltöltődést adnak, illetve ha a valódi vágyainkról beszélünk vádaskodás helyett rengeteg konfliktust megspórolhatunk. Bizalom és tisztelet. Őszintén el lehet mondani, hogy figyelj, nekem most arra van szükségem, hogy egyedül elugorjak a dm-be (gyerekágyas időszak), vagy hogy két órát áztassam magam a barátnőimmel az Árpád fürdőben.

5. Élni és élni hagyni.

A Gyermek születése előtt is szabad, önálló emberként tekintettünk egymásra, külön programokkal, esetenként külön célokkal. Attól, hogy a gyerekünk van, és minimálisra redukálódik a függetlenség és a gyerekkel kapcsolatos kötelezettségek, tevékenységek rengeteg időt elvesznek, ráadásul a külön programokban egymásra vagyunk utalva, attól még a kapcsolat viszonylatában tisztelnünk kell az önálló emberi lényt.

Végül, ha folyamatosan méricskélek, elfelejtek örülni a párom örömének. Ami nem jó. Hiszen egy párkapcsolatban, de minden emberi kapcsolatban örülni kell az örömnek, sikernek, gyarapodásnak, szerencsés fordulatoknak. Ha méricskélek, abszolút értékű igazságokat kajtatok excell táblában vezetve, akkor nem a megfelelő dologba ölök energiát. Sőt időt vesztek, ami egyébként is olyan szűken van mérve.

Viszont ha Ő örül, én is örülök, sőt a gyerekünk is. nyertes-nyertes-nyertes:)

Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod, hátha más is hasznosnak találja 🙂