Ha olvasod ezt a cikket, biztos olvastál már különböző mélységben kommunikációs, konfliktuskezelési tippekről, ötletekről, amelyeket ha kipróbáltál, hát finoman szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Mi lehet az oka ennek?
- elképzelhető, hogy a gyakorlás hiánya miatt saját magadnak is kicsit idegennek hatott, elütött a megszokott kommunikációtól vagy szimplán döcögős volt,
- lehet, hogy nem a megfelelő szituációban alkalmaztad, vagy akaratodon kívül, kicsit „fegyverként”, manipulációként használtad, mert kihagytál egy fontos lépést:
ez a fontos lépés a kapcsolódás, amivel nap, mint nap percről percre köteléket teremtünk a másikkal, illetve megkíséreljük, a sok kis kapcsolatteremtés egymásba fonódva adja ki egy kapcsolat mintázatát. Ha a kapcsolódási kísérleteink pozitívak és a kötelékteremtést szolgálják és erre a társunk pozitívan reagál, akkor egy erős egészséges, rugalmas kötelék tud kialakulni.
„Connection before correction” (Rosenberg): kapcsolódás a másikhoz, mielőtt bármilyen „javításba, helyreállításba” belekezdenénk. Ha a tudatunkat, szívünket, lelkünket nem állítjuk át kapcsolódó üzemmódba, akkor minden egyébként jól működő eszköz csak üres technika, ami erőltetett, izzadtságszagú lesz.
De hogyan is kapcsolódjunk? Hogyan álljunk át kapcsolatteremtés üzemmódra?
Itt jönnek a kötelékteremtés, illetve a kapcsolatteremtés bástyái:
Empátia
Ahogyan az empátia természetéről kezdtem el kutakodni, rájöttem, hogy a köztudatban jelentősen félreértelmezik. Sokak számára az empátia kimerül annyiban, hogy meghallgatják a másik személy gondjait, kéretlen tanácsokat adnak, sajnálják stb.
De mi is a valódi empátia, egy összetett készség/képesség: (ld. Brené Brown és Daniel Goleman munkássága)
- abbéli képességünk, hogy megértsük a másik személy nézőpontját
- abbéli képességünk, hogy beleéljük magunkat a másik érzelmeibe
- abbéli képességünk, hogy megértsük mit kíván tőlünk a másik személy
Az empátia valódi természete: kapcsolódás a másikhoz, és önmagam azon részéhez, ami képes átérezni a másik problémáját anélkül, hogy:
– megoldást keresne, „Félek, nem tudok teherbeesni, olyan régóta próbálkozunk hiába…” – Hm, gondolkodtatok örökbefogadáson? Esetleg rögtön kettőn?
– bagatellizálná, ötletelne
-„A főnököm megint ordibált velem”
–„Afrikában éheznek, ez a legnagyobb problémád?” Az semmi más főnöke írásbeli figyelmeztetést ad mindenkinek, aki kimegy Wc-re.
– nézd a dolog jó oldalát típusú ötletekkel jönne.
-„Attól tartok, a férjem el akar hagyni”
– „De legalább Neked van férjed. Nézd a jó oldalát, több szabadidőd lesz.” (A pozitív gondolkodás fontos, de nem mindenható, illetve megvan az ideje és a helye.)
Ne vegyük el a lehetőséget a másiktól, hogy meggyászolja a veszteséget, hogy átélje a fájdalmat, hanem ismerjük el. Ez a helyzet most róla szól, és a fentiek NEM segítenek. Tudom, hogy sokan csináljuk, de attól még nem segít, csak ront a helyzeten.
Mert nem megoldást kell adni a másiknak, hanem megértést.
Ha Te is gyakran csináltad ezek valamelyikét, először fogadd el, hogy ez a legritkább esetben segítség, illetve nehéz ezekkel a beidegződésekkel felhagyni. Aztán azt is fogod tapasztalni, hogy öntudatlanul azért „delegalábbozunk”, ötletünk oldalát, mert így kívül tudtunk maradni. Kívül a másik fájdalmán, veszteségén.
Az együttérzés nem feltétlenül azt jelenti, hogy egymás vállán zokogunk, és versenyt itatjuk az egereket, hanem azt, hogy emberi bánásmódra kell törekedni, elfogulatlanul és nyitottan észrevenni, hogy a másik hogyan érzi magát és az adott pillanatban mire van szüksége. Ezt úgy tudom megérteni, ha kapcsolódom magamban ahhoz az érzésekhez, tapasztalatokhoz, amelyek a másik adott helyzetéhez kötődnek. De ügyelni kell arra, hogy nem a saját élettapasztalatomból kell kivetíteni az ő lehetséges érzéseit. (pl. ha én szorongok egy prezentáció megtartásától feltételezem, hogy a páromból is ugyanezt váltja ki)
Ennek érdekében érdemes a saját gondolataimtól, érzelmeimtől, tapasztalataimtól tenni egy lépést hátrább lépni. A kutatások szerint az empátiás törődés ambivalens érzés: amygdala veszélyérzékelő radarja párhuzamosan kapcsol be az oxitocin (kötődés!) hormon megjelenése mellett. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nehéz a maga komplexitásában alkalmazni.
Szóval ha empatikusak akarunk lenni, ne próbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni. Próbáljuk inkább az ő érzéseit és az ő tapasztalásait megérteni, elfogadni.
Elfogadás:
Elfogadás: nem beletörődés, nem megalkuvást jelent, hanem azt, hogy nem küzdünk a valóság ellen, a valóság elemeivel dolgozunk. Az elfogadás azt is jelenti, hogy tisztelni kell a különbségeket egymásban.
Ahhoz, hogy ezt az eltéphetetlen köteléket ki tudjuk alakítani, szükségünk lesz egy döntésre, hogy változtatni akarunk. (magunkon is), el kell fogadni, hogy ez a változás nem egyik napról a másikra történik, hogy vélhetően ez a változás nem lesz könnyű. A döntésért és a változásért is felelősséget kell vállalni. Meg kell érteni, hogy ehhez bizonyos dolgokat el kell engedni pl. a másik hibáztatását, a hamis elvárásokat, illúziókat. Egy nézőpontváltást kíván meg, hogy egyrészt a másik szemüvegén is meglássuk a dolgokat, illetve elfogadjuk, tiszteljük az Ő igazságverzióját is. Elfogadom, hogy Te másként látod, gondolod, érzékeled az adott problémát, benyomást, és ezt tiszteletben tartom, és arra kérlek, hogy ugyanezt tedd meg velem szemben.
Fontos figyelmeztetés: vannak olyan mérgező, érzelmileg,esetleg fizikailag bántalmazó kapcsolatok, ahol a párkapcsolat javítását célzó szelíd, együttműködésen alapuló kommunikációs, illetve konfliktuskezelési eszközök hatástalanok, NEM MŰKÖDNEK mert itt valójában nem konfliktusról, hanem súlyos határátlépésről van szó, amely erre szakosodott terápiás segítséget igényel. „…ha a tisztelet és a jóakarat jelen van egy kapcsolatban, más kérdések is megoldhatóak. Amíg azonban a kapcsolatot a szóbeli erőszak uralja, és a bántalmazónak az a ki nem mondott igénye, hogy uralkodjon a társa felett, alig történhet előrelépés, ha egyáltalán van esély az előrelépésre.” /További információ: Patricia Evans: Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatban, illetve: www.nane.hu/
