Repes a szívem az örömtől, ha valaki fejlődni szeretne. Én vagyok az, aki már a szándéknál is ujjongok és ünneplem az apró sikereket. Én egyformán lelkes vagyok ha valaki varrni tanul, súlyt emelni (miért ne?) vagy erőszakmentesen kommunikálni.
Pontosan ezért igyekszem közel menni, és minél inkább megérteni a fejlődést. Meglepő módon a kudarc kezdett el érdekelni… miért bukunk el oly sokan, miért dőlnek romba a szép és hasznos tervek.
Vagy talán Te is elértél egy változást, mégsem igazán érezted, hogy fejlődtél vagy nem töltött el örömmel? Csak a válladat vonogatod, hogy bár elérted a célodat, de egyáltalán nem érzed jobban magad?
Nem(csak) a kitartás miatt. Nem(csak) a nem megfelelő célkitűzések miatt. Nem a motiváció vagy az elkötelezettséggel hiánya miatt. Nem azért mert gyengék lennénk vagy ügyetlenek.
Valami mélyebb oka van. Úgy éreztem, hogy ez a kérdés már a nulladik pillanatban eldől. Sőt, a nulladik előtt. Talán az lehet a vízválasztó, hogy amikor elköteleződünk egy fejlődési cél mellett, milyen érzés jár át? Milyen érzés a társunk a megvalósítási folyamat során? A félelem vagy a szeretet a mozgatórugó?
Mondok egy példát: Közeleg a bikiniszezon, szeretnénk szálkásítani, csinosabb alakot ölteni nyárra. Sóhajtva letöltjük az első diétát és fogcsikorgatva eljárunk a legközelebbi edzőterembe. Fogytunk x kg-t, csinosabban áll a kiszemelt fürdőruha.
Cél elérve, kipipálva. Fejlődtünk? Valamennyire igen, az biztos. Kérdés, hogy hogy közben szerettük-e a testünket, közelebb kerültünk-e magunkhoz? Tiszteltük a testünket, valódi kedvességgel közeledtünk hozzá? Igazi felelősségvállalás-e ez egészségükért? Megéltem a hálát, hogy ebben a testben lehetek? Igyekeztem-e együttérezni a testemmel? Élveztem-e a folyamatot, volt-e örömöm benne?
Ha attól való félelem motivált, hogy a testem nem elfogadható, meg kell változtatnom, hogy szerethető legyek, akkor a megfelelési kényszer teréből cselekedtem. Természetesen ez is eredmény, ez is változás, de jóval nagyobb átalakulást és mélyebb eredményt hozhatott volna az önbecsülés emelésében is.
Szeretném kiemelni, hogy nem a félelemmel van gond, hanem a félelemmel való szembenézés hiányával és a félelem szülte megfelelési kényszerrel. A megfelelési kényszer kizárja az önelfogadást. Az önelfogadás pedig elengedhetetlen a szembenézéshez és a változás kiindulópontjának reális meghatározásához. Látom, hogy mi a gyengeség és látom a megváltoztatásához vezető utat ÉS közben törekszem már a kiindulópontnál szeretettel fordulni magamhoz.
Tehát: „Oké, kedves Félelem mit akarsz üzenni? Valójában miért akarok csinosabb lenni? Milyen szükségletem van mögötte? Szeretet, elismerés, szépség? Magamat szeretném emelni vagy rettegek, hogy „nem leszek elég jó”, ha másokkal összehasonlítom magam? Az utóbbi a válasz? Rendben, köszi Félelem, tudom, ez egy régi seb bennem…. értem, hogy felhívod a figyelmemet, viszont én önmagamért szeretnék változni, az a hab a tortán, ha a környezetem ezt elismeréssel fogadná. Gondolkodjunk azon, hogyan tudnék úgy fejlődni, hogy tudjam már most rendben vagyok! Hogyan tudok együttérzően fordulni magamhoz?”
A lényeg tehát, hogy a fejlődés együttérző, megengedő örömteli energiából és egy humánus bánásmódból történjen.
