Énidő, Teidő, miidő??? – bejegyzés a kisgyermekes mindennapokból
Lehet-e igazságosságról beszélni egy kisbaba születése után az „énidős” programok tekintetében?
Íme az én véleményem, egyben némi betekintés a családunk életébe, nem mondom, hogy így kell csinálni, a cél az elgondolkodás a hasonló cipőkben járóknak:
A sarkalatos pont, hogy mindketten kivegyük a részünket a gyerekkel kapcsolatos örömökből, gondokból, problémákból, kételyekből, hullámhegyekből, völgyekből. Az teljesen természetesen, hogy életmódbeli, személyiségbeli különbségünkből ez másként csapódik le, másként éljük meg, ezeket a dolgokat. Máshogyan csatoljuk is vissza a gyerekhez, aki minden bizonnyal érzi a különbséget, de szerintem ez fejleszti a személyiségét, énképét. Mindketten kicsit másként szeretjük, máshogy mutatjuk ki felé, és igen, néha másként is dobban meg a szülői szívünk.
A fenti pontból következik, hogy a gyerekkel kapcsolatos időtömeg (azaz napi 24 óra) azaz az ébrenléti idejéből kb. 13 óraból is ki kell vennünk a részünket. No és itt már nem lehet abszolút értékű igazságosságról beszélni, mivel teljesen más időbeosztásban, körülményekben tudunk együtt lenni a gyerekünkkel.
Én jelenleg „itthon vagyok a kisbabámmal”, „főállású anyuka” vagyok, tehát korlátlan időben, gyakorlatilag egész napot együtt töltjük. A párom viszont 8 órát dolgozik, összesen 3 órát utazik, esténként tud kb. 1,5-2 órát a gyerekkel tölteni, jó esetben. Ebben a két órában benne van a közös vacsora is, amikor hárman vagyunk, picit azért játszunk hármasban is, tehát a hétköznapokban relatíve kevés időt tudnak kettesben tölteni. Vallom, hogy más a szülő-gyerek együttlét, ha nincs egy légtérben a másik szülő. Ebből fakadóan, nyilvánvalóan ki van többet a gyerekkel? A gyerekkel kapcsolatos terhek javarészt rajtam vannak. Ez (most:) nem panasz, hanem ténymegállapítás, de ez azzal is jár, hogy én szívom be a kis harmatos reggeli illatát, hallom többet a kacaját, és az „első” dolgok, változások is többnyire az én jelenlétemben történnek. Ez puszta matematika, a nagy számok törvénye.
Soha nem lesz matematikai egyenlőség szerinti igazságosság. Nem mérhető percekben, hogy ki mennyit foglalkozik a gyerekkel, kinek hány perc, óra, havi hány alkalom „kimenője”, szabadidős programja van. Vagy ha mérhető is, nem összehasonlítható.
Ami nem igazságos, az pont ez a méricskélés, adok-kapok.
Vannak nekünk alapköveink, amikhez tartjuk magunkat, vagy igyekszünk tartani magunkat:
1. Figyelünk arra, hogy legyen hármasban/kettesben/egyedül töltött idő, és a számunkra fontos dolgokat jó előre megtervezzük, bevéssük a közös google naptárba, akár hónapokra előre. Ez több előnnyel jár, növeli a biztonságérzetet, és jó dolog várakozni.
2. Külön programok szervezésénél, illetve a másik ilyen igényének elfogadásánál kiemelkedő jelentőségű, hogy legyünk tisztába vele, hogy az a másiknak, illetve saját magunknak miért fontos. pl. a párom snowboardozása jóval több, mint egy téli sport, nála ez megszállottság, sírig tartó szerelem, ami ráadásul párosul a fotózási, videózási szenvedélyével. És pont. Oda menni kell.
3. Szorosan ide tartozik, hogy ami a másiknak örömet okoz, abban támogatjuk és nem öljük egymást. Akkor is, ha időről, pénzről van szó, vagy emiatt le kell mondani egy saját programot.
4. Összehangolás, egyensúly megtalálása pedig a kommunikáción múlik. Ha megtaláljuk a saját szükségleteinket, vagy a párunk panasza, méricskélése mögött meghalljuk az ő szükségletét, sokkal könnyebb lesz megtalálni azokat a szabadidős programokat, amelyek valódi feltöltődést adnak, illetve ha a valódi vágyainkról beszélünk vádaskodás helyett rengeteg konfliktust megspórolhatunk. Bizalom és tisztelet. Őszintén el lehet mondani, hogy figyelj, nekem most arra van szükségem, hogy egyedül elugorjak a dm-be (gyerekágyas időszak), vagy hogy két órát áztassam magam a barátnőimmel az Árpád fürdőben.
5. Élni és élni hagyni.
A Gyermek születése előtt is szabad, önálló emberként tekintettünk egymásra, külön programokkal, esetenként külön célokkal. Attól, hogy a gyerekünk van, és minimálisra redukálódik a függetlenség és a gyerekkel kapcsolatos kötelezettségek, tevékenységek rengeteg időt elvesznek, ráadásul a külön programokban egymásra vagyunk utalva, attól még a kapcsolat viszonylatában tisztelnünk kell az önálló emberi lényt.
Végül, ha folyamatosan méricskélek, elfelejtek örülni a párom örömének. Ami nem jó. Hiszen egy párkapcsolatban, de minden emberi kapcsolatban örülni kell az örömnek, sikernek, gyarapodásnak, szerencsés fordulatoknak. Ha méricskélek, abszolút értékű igazságokat kajtatok excell táblában vezetve, akkor nem a megfelelő dologba ölök energiát. Sőt időt vesztek, ami egyébként is olyan szűken van mérve.
Viszont ha Ő örül, én is örülök, sőt a gyerekünk is. nyertes-nyertes-nyertes:)
Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod, hátha más is hasznosnak találja 🙂
