
Ülök egy kávézó napsütötte teraszán és belekortyolok a kávémba. Beszívom az illatát és mosolygok mert a piros rúzsom foltot megint hagyott a fehér porcelánon. Fel kell vennem a napszemüvegemet, mert elvakít a fény, a karomnak keserűnarancs és napillata van.
Most minden olyan egyszerű, szilajul ide-oda cikázó gondolataim is lecsendesülnek, visszakanyarodnak a pillanathoz. Minden idegszálam körülöleli a jelent és én elmélázom. Mosolygok magamban, aztán figyelmemet ismét kifelé fordítom.
Magam sem tudom mitől, de elönt a derű. Könnyűnek, lebegősnek, illatosnak tűnik a világ.
Van a könnyedségben valami laza elegancia. A valódi könnyedség nem felszínesség, mélység húzódik mögötte önismeret és biztos ízlés. Tudom, hogy honnan jöttem és hova akarok eljutni, kérdések, amelyekre keresem a választ. De ez most mellékes, most a jelen számít. A derű, ami a belső tartásból és valami olyan bizonyosságból fakad, hogy biztonságban vagyok: Békében vagyok magammal. Ezt a biztonságot az önszeretet és a világba, egy felsőbb erőbe vetett bizalom táplálja. Nincs bennem küzdelem a valóság ellen, elfogadom az élet történéseit. Nem félek hibázni és a legkevésbé sem érdekel mit gondol rólam a határidő naplóm és a környezetem.
Nincsen most dolgom, a fejemben lévő erőszakos tevékenység ellenőr is elcsitul (neki képzeletben egy Campari szódát rendeltem és egy nyugágyba parancsoltam????), puhán belesüllyedek a létezés örömébe. A szempilláim ólomsúllyal nehezednek a szemhéjamra, becsukom a szemem. Álom és ébrenlét édes, illékony határán billegek.
Hirtelen feltámad a szél, hűvös virágillatot hoz, és én szorosabbra húzom a ballonkabátom övét. Tovább sétálok szívemben a pillanat lüktetésével.
Hát ilyeneket engedek meg magamnak. Hát ilyen élményeket engedek magamhoz, magamba.
Nem mindig könnyű, hiszen rendkívül tevékeny családból származom, sokáig a teljesítmény volt az elégedettség (vagy elégedetlenség?) és a siker fokmérője. Büszke voltam magamra, hogy mennyire pörgős vagyok és fáradhatatlan. Akkor voltam elégedett, ha minél több mindent pipálhattam ki a teendőlistámról. Ma már az tölt el büszkeséggel, ha át tudom adni magam a létezés örömének és meg tudok állni, dacára a rengeteg feladatnak.
Hiszek abban, hogy ezekben a mélázós, de sokszor kristálytiszta tudatossággal felruházott percekben vagyok a legmélyebb önmagam, és talán ilyenkor kapcsolódom magamhoz a legősibb, legspontánabb módon.
Az olaszoknak van erre egy imádnivaló kifejezése: dolce far niente, vagyis édes semmittevés. Azt hiszem, ha egy kicsit megállunk és megengedjük magunknak, hogy ne rágódjunk semmit, ne csináljunk semmit, a valójában a léleknek adunk teret, hogy a maga ösztönös fogékonysággal beengedje az életet. Túlcsorduló édességgel.