„A félelem a lélek GPS-e” (Marie Forleo)
Nyugodtan mondhatom, hogy régebben feketeöves rettegő voltam, szerintem nem volt olyan dolog, amin ne tudtam volna aggodalmaskodni. Mi lesz, ha megbetegszem, mi lesz, ha elvesztem a munkahelyem, mi lesz, ha elkések, elalszom, ha elrontom…
Tisztában voltam vele, hogy ez – finoman szólva is – probléma, és nagyon rányomja a bélyegét a mindennapjaimra, a közérzetemre, sőt a kapcsolataimra is.
Ahogy a zseniális Virginia Satir családterapeutánál később olvastam: „Sok ember annyira szorong, hogy mindennap meghal egy kicsit…”
És én teljes szívemből élni akartam. Csak nem tudtam a módját. Az hittem, ha elég kitartó és erős vagyok, akkor különböző technikákkal majd legyőzöm, lenullázom a félelmet, és bátran, nyugodt szívvel állok az élet kihívásai elé.
Talán senki nem lepődik meg azon, hogy nem így történt. Nem tudtam legyőzni a saját farkába harapó félelemsárkányokat a bensőmben. Viszont egy szép napsütéses napon érdekes dologra lettem figyelmes, friss anyukaként kisbabámat tologattam, a babakocsi monoton kattogása közben beindult az agyamban a szokásos aggodalmaskodó méhraj: Mi van, ha elalszik és otthon nem fog, mi van ha most nem alszik el, de nyűgösködik, mi van túl sokat eszik, mi van ha nem eszik? – aztán egy váratlan kanyarban (ki kellett kerülnöm egy kiskutyát) egy új gondolat hasított belém: – „És akkor mi van?” Mi fog történni. És abban a pillanatban rájöttem, hogy semmi. Semmi olyan, amit ne tudnék megoldani vagy ne lehetne túlélni. Ha most elalszik, legfeljebb otthon nem alszik, ha éjjel sem alszik , akkor legfeljebb virrasztok és másnap több kávét iszom…
Rádöbbentem arra is, hogy én ezt a technikát a konfliktuskezelési munkám során használom WATNA címszó alatt, ami a legrosszabb alternatívára kérdez rá az adott helyzetben. Miért ne játszhatnám én ezt le fejben saját magammal, folyamatosan ezzel a kicsit pimasz: „És akkor mi van?” kérdéssel.
Játszom is, és persze vannak, lesznek nehéz élethelyzetek, ahol az utolsó válasz helyenként nehéz és súlyos, viszont a tudatos szembenézést, a félelem mögött megbújó egyéb érzelmek, szükségletek beazonosításában is fontos lehet.
A félelem is egy érzés, nem elpusztítani kell, nem legyőzni, hanem megszelídíteni, a szövetségesünkké tenni. A félelem evolúciós szerepe, gyökere egyértelmű, életben maradni, a veszélyre vésztáblaként figyelmeztet minket. Szövetségesünk pl. ha aggódom egy konkrét betegség szövődményei miatt és emiatt egészséges életmódot folytatok és megnyugszom. Van úgy, hogy a félelem, pont egy vágyott állapot, egy cél elérése felé mutat. Vágyok valamire, érzem, hogy tenni kell egy fontos lépést, de meggátol gúzsba köt a félelem. Marie Forleo mutat erre egy csodás gyakorlatot Nietzsche-t idézve:
„Több értelem van a testedben, mit legjobb igazságodban”
Szóval, ha legközelebb nagyon hezitálsz egy döntés előtt, nem tudod eldönteni, egy reális veszélyjelző vagy csak az ismeretlentől való félelem, bizonytalanság kapcsolt be: helyezkedj el kényelmesen, légyj jelen a testedben és lélegezz. Csukott szemmel tedd fel a kérdést: Ha igent mondok erre, tágulónak vagy bezártnak érzem magam? Ha örömöt, izgalmat, nyitottságot, haladást, jó úton jársz, ha bezártságot, összeszoruló gyomrot, mellkast, akkor az lehet egy reális félelem.
A tested tudni fogja, veleszületett bölcsessége folytán, ami túlmutat a bennünk lévő gondolatokon és tapasztalásokon. Marie Forleo ezen gyakorlatát egy ideje rendszeresen alkalmazom, érdekes megfigyelni, hogy egyre jobban tudok figyelni a testem jelzéseire, egyre inkább bízom a belső erőmben. Érdemes először kisebb lépéseknél, döntéseknél gyakorolni.
