Bár a páncél – azt hiszem, de majd a stílustanácsadók megerősítenek vagy megcáfolnak – többszáz éve kiment a divatból, mégis rengeteg „lelki páncélt” hordunk.
Itt van mindjárt „Hát én mennyire édes-aranyos vagyok, mindent megteszek érted” páncél. Elsőre olyan könnyed légies, hogy nem is vesszük észre, hogy ez bizony egy vasbeton páncél – hiszen viselője eltakarja a saját szükségleteit, érzéseit, alkalmazkodik minden áron, hogy „jó fej” legyen, és várja, hogy szolgálataiért szeretetet kapjon cserébe.
Aztán itt van az „Amíg én irányítok, minden rendben van” páncél. Ez már külsőre is férfiasabb, keményebb anyagból készült, hajlíthatatlan, mint viselője. A kontrollhoz való görcsös ragaszkodás merevvé teszi, mindent az irányítása alatt akar tartani, szívében azzal a kimondatlan hiú reménnyel, hogy megzabolázhatja a szívében lévő félelmet.
Az „Én mindent kibírok” páncélt a férfiaktól vettük kölcsön, aztán valahogy rajtunk ragadt. Sajnos. Rémesen nehéz. Megterhelő a világ összes gondját törékeny kis vállainkon vinni. Főleg, hogy nem is kellene.
Végül a „Minden rendben van” csillámtetkós rózsaszín hurráoptimizmus páncélja, ami elsőre cuki-muki, másodszorra rájövünk, hogy hiába öntjük le cukormázzal a romlott húst, nem lesz finomabb.
Van egy mélyről jövő késztetésünk arra, hogy a lelkünket ezekkel és még ezerfajta páncéllal óvjuk meg. Félünk, hogy ha páncél nélkül mutatkozunk, megsérülünk vagy kiszolgáltatjuk magunkat. Eszeveszett erőkkel igyekszünk arra a képre formálni az életünket, a párkapcsolatunkat, amit a fejünkben elképzeltünk, vagy amiről eldöntöttük, hogy egy bizonyos módon „lennie kell”.
Ha óvatosan félrehajtjuk a páncélt, látjuk, hogy a szívünket nem is páncél, hanem a félelem, a bizonytalanság takarja. Ha elkezdünk beszélgetni a félelmeinkkel (és miért ne tennénk?), eljutunk a legégetőbb kérdésekig, az önbecsülés őssejtjéig: „Ki vagyok én?”
Ki tudom-e mondani akár csak magamnak, hogy „Jogom van a létezéshez” vagy „Értékes vagyok” „Jogom van a szeretetre, elismerésre, tiszteletre” vagy „Szabadon dönthetek a sorsomról” illetve „Szabadon kiállhatok a véleményem mellett”
Amíg ezekre nem sziklaszilárd igen a válasz és nem tudod kimondani hangosan, akár más ember előtt is, addig az erődet a különböző páncélok csiszolgatására pocsékolod. A belső tartásod akkor kezd izmosodni, ha az önbecsülésedet mélyről kezded építeni.
Ha igazán a szíved mélyére nézel, a szíved tudja: tudja mi az ártalmas, ami rombol, ami nem tisztességes, nem tiszteletteljes. Nem kell 856 könyvet elolvasnia, hogy tudja, mi zajlik benned és a világodban. Tovább megyek: a tested is tudja: tudja és jelzi, hogy nem esik jól neki a túlhajszoltság, a sebtében bekapott étel, az a bántó megjegyzés, az átvirrasztott éjszaka.
Tudod jól, hogy van egy tökéletesen működő belső iránytűd, ami suttog, ami ezernyi jelet küld, hogy mit válasszál. Csupán az történt, hogy páncéljaid csörömpölésétől nem hallod. Kezdj el figyelni a belső iránytűd jelzéseire. Kezdj el figyelni a tested üzeneteire.
Az igazi erő a bensőnkből fakad. A belső biztonságunkból, a saját magunkkal kialakított szeretetteljes és humánus bánásmódból.
