Kategória: Párkapcsolat

Modern nőiesség #11 – Női erő III. – Határhúzás, mint ébresztő jellegű szeretet

A határhúzás – talán tudjátok örök mumusom: az önismereti utam és az önbecsülés építésem egyik legnagyobb kihívása. Bevallom olykor még mindig hadilábon állok a témával, hiszen más dolog 12678 könyvet elolvasni, és megint más dolog cselekedni.

A cselekvéshez számomra elengedhetetlen volt a határok igazi természetének megértése.

Korábban a határhoz a konfliktusokat, „mostmáraztánelég volt” típusú heves kirohanásokat, a másik viselkedésének kontrollálását társítottam. A pillanat hevében húztam határokat, és csodálkoztam, hogy miért nem működik. Már a határhúzás gondolata is nyomasztó volt.

Számomra áttörő jelentőségű gondolat, hogy a határok a szeretetről szólnak. A valódi határokat egyrészt önszeretetből, másrészt társszeretetből húzzuk. A határaimon belül szabadon megválaszthatom mire mondok igent, mivel töltöm az időmet, mire áldozom az energiáimat. A határaimon belül én hozom meg a döntéseimet. Tudatos döntéseimmel nemet mondhatok, ha a szükségleteim vagy a tartásom veszélybe kerül. Ez egyben a társ tisztelete is, hiszen a világos határokkal nyílt lapokkal játszunk. Ébresztő jelleggel bír, mivel jelzem mi fér bele és mi nem.

Volt már olyan élményed, hogy megbántottak és akkor húztál határokat? Talán az volt a fejedben, hogy ez így nem mehet tovább, változzon meg a másik, legyen máshogy a kapcsolat? Ne is szóljon hozzám? Hagyjon békén?

Határokat nem azért húzunk, hogy megleckéztessük a másikat. („Na most látja, milyen ha valaki egész nap nem veszi fel a telefont”)

Határokat nem azért húzunk, hogy megbüntessük a másikat. („Érezze ő is azt a fájdalmat, amit én, amikor otthagy a vita során!)

Határokat nem azért húzunk, hogy jobb bánásmódot csikarjunk ki. („Amíg nem vagy normális, nem állok szóba Veled)

Haragból falakat húzunk. Büntetésből szögesdrótot vonunk magunk köré. Magunkat is börtönbe zárjuk. A falak elválasztanak.

Határt szeretetből szabunk, hogy a másik lásson minket, lássa a szükségleteinket, és legyen lehetősége tisztelni a saját döntéseinket.

A határok láthatóvá tesznek és összekötnek.

Mielőtt határt húznál tedd fel magadnak a kérdést:

A szeretet vagy félelem vezérel?

Modern nőiesség #9 – A női erő I.

A női erőről…- Valóban az erős nők kiváltsága?

Vegyes érzések keverednek bennem, ahogyan a női erőről írok. Van-e értelme egyáltalán a „női” jelzőnek, vagy az erő csak erő, bárki használja? Írjak az „erős nő” mítoszáról vagy a gyengeségről, kiszolgáltatottságról?

Az erő ugyanis hatásgyakorlás – egy energia mozgósítása, amivel valamilyen állapotváltozást érünk el. Vagyis az erő a környezetet valamilyen változásra készteti, vagy valamilyen változást hoz létre. Az erő ily módon szinte elválaszthatatlan a cselekvéstől.

Az erő természetesen megjelenik fizikai formájában és jellemerő formájában. A történelem sokáig a férfiak privilégiumának tekintette az erőt, mára azonban ez gyökeresen megváltozott. Mára a nők előtt is szabad a pálya, bármikor pallérozhatják fizikai-szellemi-erejüket. Mert az erőt a cselekvés élezi, erősíti, ha nem gyakoroljuk elsikkad. Megjelentek az „erős nők”, akik köszönik megoldanak önállóan mindent, nincs szükségük senkire, mindent kézben tartanak, mindent kontrollálnak (beleértve a férjüket is). Valóban ők vannak az erő birtokában? Erő-e folyamatos harcban állni, a dolgokat kényszeresen irányítás alatt tartani, mindent a saját szánk íze szerint alakítani?

Valójában az „erő” túlkapása, ha kényszerítő erőbe vagy erőszakba csap át, vagy átlépi a másik felelősségi határait. Ez férfinál és nőnél egyaránt elmondható. Ez történik, ha folyamatosan utasítjuk a másikat vagy megcsinálunk helyette mindent, mert „úgyis csak az van jól megcsinálva, amit én csinálok meg”.

Mindenkiben él férfi és női rész egyaránt. Az erő mindenkinek rendelkezésére áll, a kérdés, hogyan használjuk nőként. Hogyan hozzuk összhangba a nőies befogadással?

Tisztázzuk mindjárt az elején: fantasztikus, ha Te talpraesett, határozott, céltudatos, dinamikus nő vagy, ebből nem kell sem alább adni sem sutba dobni! Viszont rengeteg olyan „erős nővel” beszélgetek, aki kimerült. Kimerült fizikailag, mert gyakran mások helyett is ő dolgozik. Kimerült mentálisan, mert a saját felelősségén túl más (felnőtt) emberekért is felelősséget visel. Kimerült lelkileg, mert mire mindent elrendez, önmagára nincs ideje. Nincs ideje töltődni, nőnek lenni és fogalma sincs már, milyen az, ha nem ő ad, nem ő cselekszik (mindenkiért/mindenki helyett). Valahol mélyen érzi, hogy nincs ez rendben…

Ebben a helyzetben a határok felállítása fordíthat a helyzeten! Hatalmas csapda más (felnőtt) emberek helyett felelősséget vállalni, illetve a környezetünket gyerekszerepbe kényszeríteni a folyamatos irányítással… Maradj a saját felelősségi határaidon belül, mindenki saját magáért vállal felelősséget, a saját tetteiért, gondolataiért, hozzáállásáért. Ugyanígy mindenki csak saját maga felett gyakorolhat irányítást.

Ne harcolj az irányításért! Használd az erődet a határszabásra a harc helyett!

Ne is roskadozz a terhek alatt! Használd az erődet a határszabásra, ne végezd el folyamatosan más emberek feladatát! Tanulj meg nemet mondani. Elképzelhető, hogy először saját magadnak kell nemet mondani és rászorítani magadat, hogy nem kell Neked minden fronton, mindenki helyett, mindig helytállni. Néha az a valódi erő, ha felhagysz az „erős nő vagyok, nincs szükségem segítségre” szerepkörrel és felvállalod azt, hogy eleged van. Felvállalod a sebezhetőséged és kommunikálod a valódi igényeidet, együttműködést kérve a környezetedtől.

A belső erő, a jellemerő a női tartásból fakad, az önbecsülés pedig nem harcol, hanem kedvesen, de határozattan lép fel önmaga védelmében. A valódi önbecsülés a társad iránti megbecsüléssel párosul – higgy a társadban, hogy képes felelősséget vállalni és cselekedni.

Kezdd magaddal – „Nem jön senki”

Várunk, várakozunk. Gyerekkorunkban vártuk, hogy jöjjenek értünk az óvodába, iskolába, vártuk a karácsonyt, a nyári szünetet.

Aztán valahogy felnőttként is rajtunk maradt ez a várakozás. Várjuk a tavaszt, a jóidőt, a szerencsés fordulatot. A herceget fehér lovon. Várjuk, hogy változnak a körülmények, végre megváltozik a társunk. Vagyis kívülről várjuk a változást. Várjuk a megmentőt, miközben áldozattá válunk a saját tehetetlenségünknek. Az idő pedig múlik.

„Nem jön senki.” Nathaniel Branden frappáns mondata elsőre sokkoló, aztán felszabadító. Hiszen rájövünk, hogy tényleg nem jön senki. Senkinek nem feladata megmenteni minket, önbecsülést építeni helyettünk, boldoggá tenni minket.

Te jöttél erre a világra és Te emeled fel magad. Senki nem tudja és nem is teheti meg helyetted. Félelmetes? Igen! Felszabadító? Igen!

Kizárólag a saját felelősségünk, hogyan élünk és milyen döntéseket hozunk. A mi felelősségünk stabil és egészséges önbecsülést építeni. A felelősségvállalás felszabadító, hiszen nem kell tovább várnunk senkire. Akár most ebben a pillanatban Te elkezdheted. Egy döntéssel, hogy magadra teszed a fókuszt, és elköteleződsz az önmagadért való felelősségvállalás mellett.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha legközelebb mardos a hiány, rosszul érzed magadat a bőrödben, vagy azt kívánod, bár lenne a társad/gyereked/környezeted megértőbb/kedvesebb/megbízhatóbb, állj meg egy pillanatra.

Kérdezd magadtól, hogy mire van valójában szükséged? Szeretnéd biztonságban érezni magad? Valójában elismerésre vágysz? Ha ezeket meg tudod fogalmazni, már egy fontos lépés a felelősségvállalás felé. Ha megvan a szükséglet, vizsgáld meg, hogyan viszonyulsz hozzá. Pl. Biztonságra vágyom…Bízom-e magamban? Én elismerem-e saját magamat?

Hiszen hogyan ismerne el a párom, ha valójában én sem értékelem saját magamat? A változást magunkkal kezdeni. Ha több elismerést szeretnék, első körben magamat kell szívből elismernem.

Ha nehéz tedd fel a kérdést: Hogyan tudnám elismerni magam? Hogyan tudnék nagyobb felelősséget vállalni azért, hogy elismerjem önmagam? Mi az a pici apró lépés, amit meg tudnék tenni?

Tudod, nem jön senki. Senki sem fog saját magad szeretni és elismerni. Csak Te.

Figyeld meg hányszor várod kívülről a változást, a társad vagy a környezeted részéről. Ilyenkor irányítsd vissza a figyelmedet önmagadra és kérdezd meg magadtól: Mi az az apró lépés, amit én meg tudnék tenni a fejlődésemért?

Modern nőiesség#6 – Hol a helyem?

Nem vagyok a helyemen, mindegy is – legyint lemondóan. A mozdulat akár könnyednek is tűnhet, a tekintet mélységes szomorúsága azonban kétségbeesésről és fájdalomról tanúskodik. A „minden mindegy” egy segélykiáltás, mert a hamis lemondás mögött ott van az örökös kényelmetlen frusztrált érzés: „Nem ott vagyok, ahol lennem kéne” vagy „Csak lógok valahol a levegőben”, „Utolsó vagyok a sorban”

De hol kellene lenned? – A kérdés olyan erővel hull rá, hogy nehéz kiszakadni a sötét felhőként gomolygó nyomasztó gondolatokból. Valami kibillent, valami felborult.

Hol a helyem? – Erre a kérdésre létezik egy kibúvó válasz: „Attól függ.”

Bizonyos értelemben tényleg így van, hiszen szüleink gyermeke, férjünk felesége, gyerekünk anyja, testvérünk testvére vagyunk a kapcsolatok szövevényes rendszerében.

Ezek tehát a szerepeink. Már itt érdemes megfigyelni, van-e valamilyen elcsúszás. Anyáskodom-e a társam felett, túlgondoskodom, örökös túladásban vagyok? Vagy épp ellenkezőleg, nem tudtam leválni a szüleimről, és még mindig gyerekszerepben vagyok, még mindig nekik akarok megfelelni.

Vagy talán pont a szerepegyensúly borult fel tartósan: elképzelhető, hogy valamelyik szerepemre túlzottan koncentrálok és kiszorította a többit. Hatalmas lett pl. az anya szerep, és már fogalmad sincs mikor tettél valamit a saját kedvedért vagy mikor voltál kettesben a pároddal?

Ne feledkezz el a belső iránytűről, néha a „nem vagyok helyem” érzés az önbecsülés hiányából fakad: elveszettnek érzed magam, hiszen eltévedtél az Élet sűrűjében.

Olykor a vákuum a saját lelkünkből érkezik, elveszítettük a kapcsolatot magunkkal. Abbahagytuk a belső párbeszédet, elszakadtunk testünktől-lelkünktől-elménktől. Robotpilóta üzemmódban éljük a napjainkat.

Megtalálni a helyet az életünkben – a saját életünket élni. Csak Te tudsz értelmet adni az életednek és Te tudsz értelmes célokat meghatározni. Ehhez kulcs az önismeret, hogy felismerd az értékeidet, a prioritásodat az életben. Ehhez el kell szakadni a ránk erőltetett elképzésektől, téves hiedelmektől és kitartóan keresni a mi saját céljainkat, vágyainkat.

Néha a megbecsülés, elismerés hiánya kelti azt az érzetet, hogy nem vagy a helyeden. Hunyd be a szemed, és kérdezd meg magadtól, hogy hol a Te helyed? Milyen polcra teszed Te magad? Ki vagy a saját szemedben?

Az önbecsülés segít abban, hogy egy jóval megbecsültebb és elismertebb helyre pozícionáld magad.

Ott a helyed, ahova teszed magad. A párkapcsolatodban, a családodban, a világodban.

Modern nőiesség #3 – Mi a Te nőiesség történeted?

Mi a Te nőiesség történeted?

A nőiesség egy létezésforma, egy különleges minőség. Velünk született kincs, ami zsigerből jön, áramlik és körülölel.

Csupa színbe-illatba burkolt ezerarcú varázslat. Osztozunk ebben az ősi minőségben, mégis totálisan mások vagyunk.

A nőiességünket ugyanis rengeteg dolog formálja az idők során. Percről percre, évről évre, tapasztalásról tapasztalásra alakítjuk a saját nőiességünket.

Ahhoz, hogy megértsük a nőiességünket, gyakran vissza kell nyúlnunk a múltba. És nem, nem elég ha a születésedtől vizsgálódsz, érdemes mélyebbre ásni. Női energia fonta lánc vagyunk: hordozzuk anyáink, nagyanyáink, nagynénink, dédanyáink, ükanyaink genetikáját, tapasztalását, emlékeit, nőiesség üzeneteit. Kimondott és kimondatlan szavak, mondatok láthatatlan alakként ülnek most is a vállamon és egy egész „szabályrendszer”: mi illik, mit tehet meg a nő és főleg mit nem.  Ez annak ellenére így van, hogy harcos és kevésbé harcos feministák neveltek, akik egyben rendkívül nőies nők voltak😊

Csaknem három éve foglalkozom mélyebben a családfámmal (amit mindenkinek nagy szeretettel ajánlok) és bizton állíthatom, hogy a legelemibb hatást a női transzgenerációs üzenetek tették rám. Visszafejtettünk szálakat és leporoltunk titkos ládikákat, sírtam, nevettem, de leginkább meghatódtam. Egy lépéssel közelebb kerültem ezekhez a csodálatos nőkhöz és talán meg is értettem valamit. Hogy miért színezte aggodalom a jókedvet, mi volt az oka annak a bizonyos fürkésző tekintetnek. Milyen sztori van a pengeéles üzenet mögött. Megértettem saját korábban érthetetlennek tűnő reakciómat, furának vélt gondolatomat, illetve jelentést kaptak az önkéntelenül formálódó szavak, amiket utólag sokszor visszaszívtam volna. Ahogy egyre inkább életre keltek a nőalakok, úgy kerültem önmagamhoz is közelebb.

Kibontakozott egy történet, aminek én is a részese vagyok. Egy szépséges örökség, ami néha nyomja a vállaimat, néha olyan erőt ad, hogy a világot is kifordítom a sarkából.

Könnyű abba a hibába esni, hogy valamilyen nehézségeinkre magyarázatot találunk, és elkeseredetten úgy gondoljuk, nincs mit tenni, hiszen egy erős mintázat tart fogságban minket vagy generációkról generációra ismétlődik valamilyen negatív esemény, ami megtépázza a nőiességünket. A transzgenerációs üzenetek kutatása valódi felelősségvállalás nélkül csupán egy újabb csinos kifogás és önigazolás gyűjtemény.

 Megérteni a történetünket a tények, az események szintjén egy fontos lépés az önismereti úton. A következő lépcsőfok annak átélése, hogyan dolgoznak bennünk ezek a nőiesség  üzenetek. Hogyan rezonál egy dédmama sztorija a Te élethelyzetedben és mit kaptunk Tőlük. Aztán szemezgetjük ezeket az üzeneteket, ahogyan Hamupipőke válogatta a lencsét: Szolgál-e az üzenet engem, hogyan tudnám átalakítani az én életemre, hogy építsen, erősítsen… felelősséget vállalni… így leszünk képesek egyenes derékkal hordozni és magunkhoz ölelni a mi nőiességtörténetünket.

Modern nőiesség #2 – Miért pont modern nőiesség?

Miért pont modern nőiesség?

Sokat gondolkodtam milyen címet adjak a nőiességet körbejáró munkáimnak. Hiszen a nőiesség, mint maga a nő is, rejtélyes, illékony, megfoghatatlan varázslat.

Elfelejtettük, hogy a nőiesség egy létezésmód, egy minőség, egy belső forrás.

A nőiességnek nem egy arca van és nem szűkíthető le egy dimenzióra. Mély szomorúsággal tölt el, ha nőtársaim természetes nőiességüket lenyomva egy külső kreált nőiség eszménynek akarnak megfelelni. Az pedig kifejezetten kihoz a sodromhoz, ha valaki kívülről le akarja nyomni a torkunkon, hogy milyennek KELL lenni egy igazi nőnek.

A mai nő az elvárások szorításában rákényszerült arra, hogy elnyomja nőiességét, gyengeségnek, hiábavaló csacskaságnak bélyegezve meg. Elvágta magát a saját ösztönös nőiességétől. Nehéz a férfiak uralta világban nőnek lenni. (és férfinak is, de ez egy másik történet!)

Aztán hirtelen most mindenki meg akarja mondani, hogy mi fán terem a nőiesség. Amit eleink zsigerből éreztek azt mi könyvekből akarjuk megtanulni. „Nem érzem magam igazi nőnek” „Nincsenek jó mintáim a nőiességre” „Félek, hogy gyenge leszek, ha megélem a nőiességemet”

/Fontos kitérő: A nőiesség megfoghatatlan varázsa áll az egyik oldalon, a másik oldalon viszont nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy milyen rettenetes női sorsok vannak, a nők helyzete mennyi kiszolgáltatottságot, erőszakot, emberi jogok sárba tiprását is rejti magában/

Ide-oda kapálózunk,  instant nőiesség konzerveket fogyasztunk, kissé izzadtságszagú igyekezettel. Mégis egy hatalmas űr tátong a belsőnkben.

Így a mai nő egyre sürgetőbb belső kényszert érez arra, hogy újradefiniálja a nőiességét. Örömmel látom, hogy csodálatos nők alkotnak női közösségeket és inspirálják egymást a közös úton.

Szeretném, ha a jelenkor egy modern női reneszánsz lenne.

Szeretném, ha képesek lennénk visszanyúlni a nőiség gyökereihez.

Szeretném, ha a magunk képére formálhatnánk a saját nőiességünket.

Szeretném, ha senki nem akarná megmondani milyen a nőies nő.

Szeretném, ha senki nem akarna magára erőszakolni egy bizonyos nőiesség képet.

Szeretném, ha minden nő felfedezné a nőiség esszenciáját.

Szeretném, ha a nőiesség mentes lenne sztereotip leegyszerűsítésektől.

Szeretném, ha a nőiesség nem lenne egyenlő sem a tárgyiasítással, sem a gyengeséggel, sem a kiszolgáltatottsággal.

Szeretném, ha végre minden nő vallhatná: Nőnek lenni ajándék és lehetőség.

Mediátor trükk#11 – Kérsz vagy követelsz?

Mi a különbség?

Ha egyetlen gondolatban kellene fülön csípni a differenciát, akkor azt mondanám, hogy a kérésnél megajándékozzuk a másik felet a választás, a döntés szabadságával. Szabadon eldöntheti, hogy eleget tesz-e a kérésnek vagy sem, egyik esetben sem kell tartania a kapcsolat sérülésétől. Magyarán szólva nem kell attól tartania, hogy a másik felhúzza az orrát, megsértődik, duzzog, neheztel, veszekszik vagy egyéb módon bűntudatot kelt benne. (emlékeztető: ha valaki egy kérésedre NEM-et mond, NEM Rád mond NEM-et)

Tehát ismét magunkba kell néznünk, hogy amikor kérünk valamit, mi a valódi motivációnk, és hogyan reagálunk legbelül, ha a párunk nem teljesíti a kívánságunkat. El tudjuk-e fogadni a nemet, meg tudjuk-e érteni a másik fél szükségletét, ami a kérés teljesítése ellenében hat?

Néha azt látom, hogy a kérésekből akkor lesznek követelések, ha rosszul megfogalmazott kapcsolódási kísérletek születnek, vagy szőnyeg alá söpört konfliktusok kis púpjai. Mondok egy példát: Úgy érzed, hogy a háztartás teljes súlya a Te válladat nyomja, szeretnéd, ha a férjed együttműködőbb lenne, ha nagyobb kölcsönösséget vállalna a házimunkák terén. Ennek ellenére, nem azt hozod fel témaként, hogy beszéljétek át, kinek mi a feladata, mik a prioritások, hanem felszívod magad, hogy „Na, most már csinálhatna valamit” és követeled, hogy mosogasson el, egy szimpla: Mosogass el! felszólítással.

Ez összefüggésben áll azzal, hogy azokban a kérésekben, amelyekben nem szerepelnek a beszélő szükségletei, érzései gyakran követelésnek hatnak, így érdemes erre is odafigyelni.

A kérés teljesítését és a harmonikus kapcsolódást elősegíti, hogy legyünk tudatosak abban, mit akarunk valójában illetve mit szeretnénk a kérésünkkel kifejezni önmagunkból. 

Ide kapcsolódik az óhaj-sóhaj jeligére elpihegett: „Bárcsak többet segítene valaki” „Mindent egyedül kell csinálnom…” „Nem hiszem el, hogy senki nem képes levinni a szemetet…” típusú közlések. Ezek alapvetően két sebből véreznek: vagy nincs címzettjük vagy nincs konkrét kérés. Vagy egyik sincs a kettő közül. 

Mielőtt tehát bármit kérés elhagyná ajkainkat, fussunk át gondolatban az alábbi listán:

  • hogy érzem magam és mit szeretnék valójában,
  • kitől szeretném kérni,
  • elég konkrét-e a kérés,
  • teljesíthető-e a kérés,
  • elfogadom-e a nemet.

Végső kontroll: Marshall B. Rosenberg gondolata a kérésekről: „Olyat kérni, ami gazdagítja az életet….”

Mert nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk, de ha önazonosak vagyunk, hitelesen kommunikálunk, akkor megkaphatjuk azt, amire igazán szükségünk van.

Heti feladat: figyeld hogyan kérsz, kéréseket, követeléseket fogalmazol-e meg? Röppenek-e fel sóhajok? Ha igen, alakítsd át őket kéréssé

Aprópénzre váltott önbecsülés – figyeld a belső párbeszédet

A téma utcán hever, vagy egy strandtörölközőn – egy korábbi élményemet öntöm írásba:

A hőségre való tekintettel a strandon frissültünk, éppen az árnyékban hűsöltünk, amikor az alábbi párbeszéd ütötte meg a fülem:

  • Na, bekenem  a POFÁMAT is, mielőtt leég teljesen – így az idősebbik hölgy
  • Tessék, én is most fújtam le ezt a narancsligetet a combomon – mondja a fiatalabb undorodó fintorral az arcán, majd egy kifejezetten durva mozdulattal meg is lökte a kérdéses területet.

Két csinos ápolt nő volt, akik egyébként teljesen megszokott társalgást folytatták, kivéve, ha a saját testrészeik kerültek szóba.

Ilyenkor mindig elszomorodom. Hölgyek! Ha saját magunkról fennhangon így beszélünk, mit várunk a párunktól, családunktól, többi embertől? Ki akarna simogatni, megcsókolni egy pofát? Arcot, orcát, még akár pofit is, de a pofa se nem kedves, se nem tényszerű, se nem vonzó. 

Nem pusztán a csúnyán hangzó, urambocsá’ trágár szavakról van szó, hanem a viccesnek szánt megjegyzésekről pl. tejcsárda, elöl deszka-hátul léc, virgácsok, botfül, kafferbivaly talp, tenyeres talpas fejőlány, kisül a zsírom stb.

A szavaknak energiájuk van, a bíráló, ítélkező, lekezelő szavak rombolnak. Ha folyamatosan ilyen fordulatok tarkítják a belső párbeszédet az nem fog építeni, sőt észrevétlenül egyre mélyebbre sodorja a saját magadról alkotott képet. Akkor is, ha magadban mondod. Akkor is, ha csak viccelődve mondod. Akkor is, ha megszokásból mondod, már bele se gondolva a jelentésébe. Mielőtt legyintenél, nézd egy pillanatra kívülről ezt a helyzetet! Mi lenne, ha valaki más mondaná Neked ezeket? Kikérnéd magadnak, megsértődnél de legalább felkapnád? Akkor magadtól miért viselnéd el minden áldott nap? Micsoda agresszió ez a saját lényünk, értékeinkkel szemben, ahogyan leértékeljük a testünket, képességeinket, végső során saját személyünket. 

A kérdés másik vonulata a férjedre gyakorolt hatás? Mennyire tűnik vonzónak egy olyan nő, aki pofaként aposztrofálja az arcát? Mennyire fogja ez őt motiválni, hogy bájosnak, kívánatosnak lásson? Hányszor bíráljuk vélt/valós kevésbé előnyös tulajdonságainkat a párunk előtt, titokban reménykedve, hogy megcáfolja? A környezetemben lévő férfiakon végzett rögtönzött közvélemény kutatás szerint, egy idő után nekik is egyrészt szembeszökő az érintett „kényes terület”, illetve ők is kezdik negatív színben látni, akkor is ha korábban fel sem tűnt nekik vagy számukra kifejezetten vonzó volt. Miért történik meg ez a változás? Mert a szavaknak varázserejük van, és bár tudnak gyógyítani, de ebben az esetben inkább méregről van szó. Saját magunk tiszteletének egyik alapköve, hogyan minősítjük magunkat szavakkal, tettekkel.
Sok párkapcsolati probléma gyökere az alacsony önbecsülésben rejlik. Jó néhányan fogalmazzuk meg célként az önbecsülésünk erősítését, ehhez érdemes letisztítani a saját magunk felé irányuló kommunikációnkat. Azt is amikor befelé saját magunkról saját magunkkal beszélgetünk, illetve amikor kifelé beszélünk magunkról.

Mediátor trükk#10 – Szembenézés a félelemmel

„A félelem a lélek GPS-e” (Marie Forleo)

Nyugodtan mondhatom, hogy régebben feketeöves rettegő voltam, szerintem nem volt olyan dolog, amin ne tudtam volna aggodalmaskodni.  Mi lesz, ha megbetegszem, mi lesz, ha elvesztem a munkahelyem, mi lesz, ha elkések, elalszom, ha elrontom…

Tisztában voltam vele, hogy ez – finoman szólva is – probléma, és nagyon rányomja a bélyegét a mindennapjaimra, a közérzetemre, sőt a kapcsolataimra is.

Ahogy a zseniális Virginia Satir családterapeutánál később olvastam: „Sok ember annyira  szorong, hogy mindennap meghal egy kicsit…”

És én teljes szívemből élni akartam. Csak nem tudtam a módját. Az hittem, ha elég kitartó és erős vagyok, akkor különböző technikákkal majd legyőzöm, lenullázom a félelmet, és bátran, nyugodt szívvel állok az élet kihívásai elé.

Talán senki nem lepődik meg azon, hogy nem így történt. Nem tudtam legyőzni a saját farkába harapó félelemsárkányokat a bensőmben. Viszont egy szép napsütéses napon érdekes dologra lettem figyelmes, friss anyukaként kisbabámat tologattam, a babakocsi monoton kattogása közben beindult az agyamban a szokásos aggodalmaskodó méhraj: Mi van, ha elalszik és otthon nem fog, mi van ha most nem alszik el, de nyűgösködik, mi van túl sokat eszik, mi van ha nem eszik? – aztán egy váratlan kanyarban (ki kellett kerülnöm egy kiskutyát) egy új gondolat hasított belém: – „És akkor mi van?” Mi fog történni. És abban a pillanatban rájöttem, hogy semmi. Semmi olyan, amit ne tudnék megoldani vagy ne lehetne túlélni. Ha most elalszik, legfeljebb otthon nem alszik, ha éjjel sem alszik , akkor legfeljebb virrasztok és másnap több kávét iszom…

Rádöbbentem arra is, hogy én ezt a technikát a konfliktuskezelési munkám során használom WATNA címszó alatt, ami a legrosszabb alternatívára kérdez rá az adott helyzetben. Miért ne játszhatnám én ezt le fejben saját magammal, folyamatosan ezzel a kicsit pimasz: „És akkor mi van?” kérdéssel.

Játszom is, és persze vannak, lesznek nehéz élethelyzetek, ahol az utolsó válasz helyenként nehéz és súlyos, viszont a tudatos szembenézést, a félelem mögött megbújó egyéb érzelmek, szükségletek beazonosításában is fontos lehet.

A félelem is egy érzés, nem elpusztítani kell, nem legyőzni, hanem megszelídíteni, a szövetségesünkké tenni. A félelem evolúciós szerepe, gyökere egyértelmű, életben maradni, a veszélyre vésztáblaként figyelmeztet minket. Szövetségesünk pl. ha aggódom egy konkrét betegség szövődményei miatt és emiatt egészséges életmódot folytatok és megnyugszom. Van úgy, hogy a félelem, pont egy vágyott állapot, egy cél elérése felé mutat. Vágyok valamire, érzem, hogy tenni kell egy fontos lépést, de meggátol gúzsba köt a félelem. Marie Forleo mutat erre egy csodás gyakorlatot Nietzsche-t idézve: 

„Több értelem van a testedben, mit legjobb igazságodban”

Szóval, ha legközelebb nagyon hezitálsz egy döntés előtt, nem tudod eldönteni, egy reális veszélyjelző vagy csak az ismeretlentől való félelem, bizonytalanság kapcsolt be: helyezkedj el kényelmesen, légyj jelen a testedben és lélegezz.  Csukott szemmel tedd fel a kérdést: Ha igent mondok erre, tágulónak vagy bezártnak érzem magam? Ha örömöt, izgalmat, nyitottságot, haladást, jó úton jársz, ha bezártságot, összeszoruló gyomrot, mellkast, akkor az lehet egy reális félelem.

A tested tudni fogja, veleszületett bölcsessége folytán, ami túlmutat a bennünk lévő gondolatokon és tapasztalásokon. Marie Forleo ezen gyakorlatát egy ideje rendszeresen alkalmazom, érdekes megfigyelni, hogy egyre jobban tudok figyelni a testem jelzéseire, egyre inkább bízom a belső erőmben. Érdemes először kisebb lépéseknél, döntéseknél gyakorolni.

Mediátor trükk#9 – Belső párbeszéd átírása

Egy kedves ügyfelem kérdezte, hogyan tudná a belső párbeszédet átírni, átformálni magában, hogy ne kritizálja, sértegesse magát. Akkori válaszomban is és most leszögezem, hogy nehéz és kitartó munkát kíván, hiszen olyan láthatatlan programozások és automatizmusok működnek bennünk, amelyek nagyon régről, esetlegesen generációk óta hurcolt szavakból, hiedelmekből, feltételezésekből, előfeltevésekből táplálkoznak.

A mélyről jövő, nehezen felismerhető vagy komoly traumák feldolgozásához a legtöbb esetben elengedhetetlen szakember (pszichológus, pszichiáter) segítség igénybevétele, így kiindulópontként ezt javaslom.

A segítő szakemberen túl azonban összegyűjtöttem néhány fogódzót, ami hasznos lehet a belső párbeszédünk finomhangolásához:

 A belső párbeszéd, az a dialógus, amit saját magunkkal folytatunk, vagyis ahogyan gondolkodunk magunkról, ahogyan beszélünk magunkban, magunkról. Érdekes módon, az is kihat a belső párbeszédre, ahogyan mással kommunikálunk, hiszen az is folyamatosan üzenetet hordoz magunkról is.

Ha egyszerűen szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogyan lehet áthangolni a belső párbeszédünket pozitívvá, illetve támogatóvá, pusztán ennyit mondanék:

(Ön)szeretet és önismeret 

Ezt persze ezer szálra le lehet bontogatni, én néhány fő szempontot osztanék meg Veletek:

A kiindulópont tehát a folyamatos önismereti munka, önmagam megismerése, ki vagyok én, honnan jöttem, mit hozok magammal, hova tartok, mik az értékeim. 

Ezzel szorosan összefügg a belső tartás, amely abból táplálkozik, hogy tisztelem magam, ismerem, meghúzom és védem a határaimat. Tisztelem és szeretem magam pusztán az emberi mivoltom, a létezésem jogán, mindenféle teljesítménykényszer nélkül. Tisztelem az életet. Gondolj arra, hogy milyen érzés egy kisbabához vagy egy kölyökállathoz fordulni. Ugyanolyan gyengédséggel, elfogadással érdemes saját magunkhoz is közelíteni. 

Ugyanitt fontos a női energiák tisztelete, megismerése, a női ciklus, a női egészség megismerése, elfogadása. Nyitottan és kíváncsian, támogatóan figyelni a saját testünk működését, megtapasztalni a harmóniáját. Ide sorolnám azt is, hogy vegyük komolyan a testünk jelzéseit, változásait illetve, hogy ne pusztán azért menjünk el különböző szűrővizsgálatokra, mert az kötelező. Fogjuk fel ezt lehetőségként, hogy informálódhatunk az állapotunkról, illetve megtiszteljük az egészségünket, létezésünket azzal, hogy vigyázunk rá. Egy rákszűrésen is magunkkal találkozunk. Ha a szépségápolással foglalkozunk, ahelyett, hogy mechanikusan csak végigkened magad testápolóval, kicsit add oda magadnak azt a pillanatot, köszönd meg a lábadnak, hogy hoz-visz, fárad érted.

Nem mehetek el szó nélkül az öngondoskodás, feltöltődés, pihenés mellett sem. Ha lemerülnek az elemeink, könnyen nyűgössé, ingerültté válhatunk, ami a konfliktuskezelési képesség csökkenését vonja maga után, így saját magunkkal is türelmetlenek leszünk. Ez szintén nem kedvez a belső párbeszédnek, de a környezetünknek sem. Bármilyen sok a teendőnk iktassunk be a pihenést (írjuk fel a teendők közé, írjuk be a naptárba), illetve tudatosan keressünk olyan napi rituálékat, amelyek feltöltenek. Ilyenkor fokozattan koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, ha a napfelkeltében kavargatod a reggeli kávédat, ne görcsölj a napi teendőkön, sem a tegnap sérelmein.

Szintén megkerülhetetlen az (ön)felelősségvállalás kérdése: az időnk, energiánk véges, korlátozott, így a Te felelősséged, hogyan élsz, mibe fekteted az idődet, energiádat, milyen környezettel veszed magad körül, mit és hogyan viselsz. 

Végül, a változás mindig egy folyamat. Úton vagy illetve része vagy a folyamatnak. Nem kell azonnal megváltoznia a belső párbeszédnek, és nem baj, ha nincs meg minden belső kérdésedre válasz. Légy nagyvonalú magaddal és fogaddal el, hogy bizonyos változásoknak időre van szüksége.