Lépj ki a fényre!

Lépj ki a fényre – egy megerősítés, ami a misszióm lett

A félelem, a bizonytalanság, és a keserűség az árnyékban növekszik. Kilépni a fényre – mi is ez számomra? Lefejteni magamról a téves hiedelmeket, az illúziókat, a betokosodott korlátozó gondolatokat. Levenni az önfeladás „Legyen ahogy akarod” álarcát és az „Erős vagyok – mindent megoldok” – páncélját és belemerítkezni az önmagamba. Ott állni a levetett páncéllal, pőrén a napfényben – a sebezhetőségemben. Félelem helyett a szeretetet választani. Támadás helyett az elfogadást. A sebezhetőség nem ér véget velem és nem old meg mindent. Aki sebezhető az sebződhet. A páncélviselés kockázata mégis magasabb, hiszen az álarcainkkal a kapcsolódásról és az életről mondunk le.

A sebezhetőségem egy tér, ahol a kapcsolódunk, ahol a megértést és a megengedést teremtjük.

A kapcsolataink a fény.

Az élet a fény.

A szeretet a fény.

Lépj ki a fényre!

Modern nőiesség#6 – Hol a helyem?

Nem vagyok a helyemen, mindegy is – legyint lemondóan. A mozdulat akár könnyednek is tűnhet, a tekintet mélységes szomorúsága azonban kétségbeesésről és fájdalomról tanúskodik. A „minden mindegy” egy segélykiáltás, mert a hamis lemondás mögött ott van az örökös kényelmetlen frusztrált érzés: „Nem ott vagyok, ahol lennem kéne” vagy „Csak lógok valahol a levegőben”, „Utolsó vagyok a sorban”

De hol kellene lenned? – A kérdés olyan erővel hull rá, hogy nehéz kiszakadni a sötét felhőként gomolygó nyomasztó gondolatokból. Valami kibillent, valami felborult.

Hol a helyem? – Erre a kérdésre létezik egy kibúvó válasz: „Attól függ.”

Bizonyos értelemben tényleg így van, hiszen szüleink gyermeke, férjünk felesége, gyerekünk anyja, testvérünk testvére vagyunk a kapcsolatok szövevényes rendszerében.

Ezek tehát a szerepeink. Már itt érdemes megfigyelni, van-e valamilyen elcsúszás. Anyáskodom-e a társam felett, túlgondoskodom, örökös túladásban vagyok? Vagy épp ellenkezőleg, nem tudtam leválni a szüleimről, és még mindig gyerekszerepben vagyok, még mindig nekik akarok megfelelni.

Vagy talán pont a szerepegyensúly borult fel tartósan: elképzelhető, hogy valamelyik szerepemre túlzottan koncentrálok és kiszorította a többit. Hatalmas lett pl. az anya szerep, és már fogalmad sincs mikor tettél valamit a saját kedvedért vagy mikor voltál kettesben a pároddal?

Ne feledkezz el a belső iránytűről, néha a „nem vagyok helyem” érzés az önbecsülés hiányából fakad: elveszettnek érzed magam, hiszen eltévedtél az Élet sűrűjében.

Olykor a vákuum a saját lelkünkből érkezik, elveszítettük a kapcsolatot magunkkal. Abbahagytuk a belső párbeszédet, elszakadtunk testünktől-lelkünktől-elménktől. Robotpilóta üzemmódban éljük a napjainkat.

Megtalálni a helyet az életünkben – a saját életünket élni. Csak Te tudsz értelmet adni az életednek és Te tudsz értelmes célokat meghatározni. Ehhez kulcs az önismeret, hogy felismerd az értékeidet, a prioritásodat az életben. Ehhez el kell szakadni a ránk erőltetett elképzésektől, téves hiedelmektől és kitartóan keresni a mi saját céljainkat, vágyainkat.

Néha a megbecsülés, elismerés hiánya kelti azt az érzetet, hogy nem vagy a helyeden. Hunyd be a szemed, és kérdezd meg magadtól, hogy hol a Te helyed? Milyen polcra teszed Te magad? Ki vagy a saját szemedben?

Az önbecsülés segít abban, hogy egy jóval megbecsültebb és elismertebb helyre pozícionáld magad.

Ott a helyed, ahova teszed magad. A párkapcsolatodban, a családodban, a világodban.

Önelfogadás – önáltatás és csillámpónik nélkül

A legtöbben már rájöttünk, hogy a stabil és egészséges önbecsülés nélkül lehet élni, csak nem annyira kellemes. Sőt időnként kifejezetten fájdalmas. Gyenge önbecsüléssel nehezen állunk ki magunkért, gondot okoz a határhúzás. Alacsony önbecsüléssel nincs tartásunk, nem találjuk a helyünket, nem hallatjuk a hangunkat. Ha nincs egészséges önbecsülésünk vajmi kevés esély van rá, hogy jó kapcsolatot ápoljuk magunkat, és legyen önbizalmunk célokat kitűzni és cselekedni. Ráadásul tudjuk, hogy ezek a jelenségek nem virágoztatják fel a párkapcsolatot.

Így minden szempontból érdemes stabil és egészséges mértékű önbecsülést építeni.

Ha most dühösen felhúztad a szemöldököd vagy legyintettél – tudom, hogy a csapból ez folyik, ne légy ideges, küldök egy ölelést és olvass tovább.

A legtöbben törekszünk is az önbecsülésünket felépíteni, de sokszor akadályokba ütközünk és elbizonytalanodunk. (Ami – váratlan és meglepő módon😊- szintén nem kedvez az önbecsülés építésének.)

Bármit építünk, alap kell hozzá. Alap kell a háznak, alap kell az önbecsülésünknek (homokvárakkal nem foglalkozunk, főként szeles időjárásnak), szóval sziklaszilárd alap kell nekünk.

Ez az alap lesz az önelfogadás. Tudom-tudom, majd elfogadod magadat, ha szebb, okosabb, türelmesebb, kedvesebb, vagy már lesz önbecsülésed netalántán „önelfogadóbb” leszel.

Szerencsére azonban ez nem így működik. Az önelfogadást akármelyik pillanatban el lehet kezdeni, nulla önbecsüléssel, pocsék hangulatban, náthásán vagy PMS szindrómával.

Akár ebben a pillanatban is. Mert mi az önelfogadás?

Igent mondunk önmagunkra. Szövetséget kötünk önmagunkkal. Felszabadítjuk önmagunkat. Együttérzünk önmagunkkal.

Önelfogadás nélkül nincs fejlődés. Az örök kiindulópont, egy bátor szembenézés önmagunkkal, hogy milyenek is vagyunk. A magunk teljességében, szépséggel, jósággal, nehézséggel, félelemmel és bánattal. Igen, a hibáinkkal. 

Elismerjük és befogadjuk a valóságot. Nem szépítünk, nem mismásolunk, nem menekülünk tagadásba. Hiszen, hogyan tudnám meghaladni azt, amit letagadok. Hogyan tudnék megfelelő tanulságot levonni egy hibás döntés után, ha nem vallok színt magam előtt sem.

Mi nem az önelfogadás?

Sokan azzal söprik le az önelfogadás gondolatát, hogy az önelfogadás tutyimutyivá tesz, elzárja a fejlődést, lerázza magáról a felelősséget: „Ó hát én nem tudok határokat szabni, túl nehéz nekem” „Én már csak ilyen felfortyanó típus vagyok, anyám is ilyen volt, nincs mit tenni”

Nem önelfogadás, ha letagadjuk a problémáinkat és pink cukormázzal vonjuk be. A cukormáz alatt tovább fog rohadni. „Igazából már nem is szoktam annyit kiabálni” „Nem is olyan vészes ez az aggódás” „Legfeljebb hitelkártyára veszek tejet”

Hölgyeim, ez NEM önelfogadás, ez önáltatás. Önbecsapás. Önmagunk megtagadása.

Az önelfogadás nem hamis belenyugvás a hibáinkba, gyengeségeinkről, nem jelenti azt, hogy lemondunk arról, hogy változzunk vagy hogy jobbá váljunk. Pont ellenkezőleg, kiindulópontként rögzítem a realitást: „Hajlamos vagyok felkapni a vizet vita közben.”  „Foltos a homlokom. „ „Rendetlenség van a könyvespolcomon.” „Túlságosan sokat aggódom.” „Meggondolatlanul költekezek, ha parfümök vannak a közelemben.”

Mondd ki hangosan ezeket. Könnyű? Nem! Olykor piszok nehéz! De amíg nem mondjuk ki, nem nézünk velük farkasszemet, addig megfoghatatlan porfelhőként kavarog bennünk, és olyanok leszünk, mint a koromba esett szivárvány.

Ha iszonyatosan nehezedre esik egyáltalán nekiállni (de figyelj! valamiért még mindig olvasol), akkor fogadd el azt az érzést: „Félek az önelfogadástól” „Nehezemre esik elfogadni magamat” „Van ez a harag bennem saját magam felé, amikor arra gondolok, hogy kiabálok veszekedés közben”

A lényeg, hogy ne nyomd el magadban ezeket az érzéseket, ne harcolj ellenük. Az ellenállásod ugyanis csak erősíti ezeket az érzéseket. Fogadd el, ismerd fel, mondd ki az érzéseidet, hibáidat, gyengeségeidet.

Őszinte leszek, az önelfogadás útja hosszú és kanyargós. Nem fogunk hétfőről keddre rózsaszín felhőkön ugrálni csillámpóni módjára és nem oldja meg varázsütésre minden problémánkat.

Szerencsére. Valami sokkal fontosabb dolog fog történni. Felszabadítod magad a bűntudat, az önostorozás alól. Elengeded mások hibáztatását és felelősséget vállalsz a sorsodért. Elindulsz a fejlődés útján.

Mediátor trükk #13 – Érzelmi szabadságharc

Az  érzelmi rabság egyik formája, hogy úgy érezzük, felelősséggel tartozunk a másik érzelmeiért, rosszkedvéért, pocsék hangulatáért. Ha dühös, biztos mi rontottunk el valamit, ha szomorú, akkor a mi hibánk, ha kimerült, mi fárasztottuk ki…. Pedig nem veheted a válladra a másik rossz hangulatát. Sokszor láthatjuk, hogy ha valamilyen feszültség uralkodik el a családban, akkor a feleség/családanya mintegy „udvari bohócként” görcsösen igyekszik  felvidítani a családot, mindenáron jó hangulatot teremteni.

Nem azzal van a probléma, hogy segíteni szeretnél. Nem azzal van a gond, hogy örömet akarsz csempészni a gondterhes napokba, vagy megfőzöd a kedvenc ételét, ha tudod,  hogy stresszes napja volt. Végképp nem azzal van a baj, hogy törődsz vele.

A gond ott kezdődik, ha Te azt érzed, az Ő rossz hangulata a Te válladon nyugszik és a Te felelősséged, vagy egyenesen a Te hibád. Ebben is van egy évezredes kódolás, hiszen a női gondoskodás, az érzelmi élet rendezése hagyományosan asszonyi erőket kíván. De mindenki a saját érzelmeiért felelős. Mindenki saját maga dönti el, hogyan reagál egy eseményre. A Te döntésed, hogyan reagálsz a párod rosszkedvére, dühére. Jelen lehet lenni  és lehet segíteni, szolidarítani anélkül, hogy átvennéd az Ő érzelmét és magadra pakolnád a felelősséget. 

A másik terület, ami még jobban igényli az óvatos forradalmat a mártírkodás. A mártírkodás alatt azt a végletekig önfeláldozó túlzott alkalmazkodást és az ezt kísérő szemrehányást értem, amivel szintén magunkra és a kapcsolatainkra pakolunk pár tonna rabláncot.

Hogyan is működik ez a mártírkodás? Van egy belső parancs, amelynek hatására elhittük, hogy akkor vagyunk szerethetőek, ha mindig mi teszünk a másik kedvére, mindig mi alkalmazkodunk, magyarán szólva alárendelődünk. Az a tapasztalatom, hogy még a legcsendesebb mártír is jól hallható, látható. Ha másból nem az arckifejezéséből, sóhajaiból tetten érhető az üzenet, hogy ő bizony most feláldozta magát a családjáért. Frusztrációja kivetítése által még a legédesebb sütemény is megkeseredik a szánkban, ha közben azt ecsetelik, hogy hajnali négykor Ő már tésztát kelesztett, míg mások ugye édesdeden szunyókáltak. 

A mártírság alóli felszabadulás kapcsán fontos, hogy nézzük meg milyen erők, hiedelmek munkálkodnak bennünk a folyamatos túlteljesítésre, illetve, hogy a másik oldalon pedig igen is vállaljunk felelősséget az igényeink, szükségleteink felvállalásáért. Az önismeret, öngondoskodás részeként figyeljük meg, mikor mire lenne szükségünk és burkolt szemrehányás, követelés helyett kérésként fogalmazzuk meg az igényeinket.

Feladata: Figyeljük magunkat a héten, gondoljuk végig hogyan áll a mi érzelmi életünk, van-e hajlamunk mártírkodásra, vagy szoktunk-e fogcsikorgatva is a jó hangulat felelősei lenni.

Legyen az empátia a szupererőnk!

Mediátor trükk #12 – A kedves nemet mondás művészete

Nem, nem, nem, NEM, NEEEEEM – ami tökéletesen és szuperhatékonyan ment 3 évesen, azt valahogy felnőttkorunkban már nem mindig jön a szánkra.

Sokszor nehezünkre esik egy-egy kérésre nemet mondani, vagy ha nemet mondunk bűntudatunk, rossz szájízünk van. 

Ha meggyőződésünk ellenére, vagy automatikusan sorozatosan igent mondunk minden kérésre, azzal folyamatosan saját magunk és a párunk ellen dolgozunk. Hiszen egy hamis igen sokkal inkább rombolja az önbecsülést és a társunk iránti tiszteletet, mint egy őszinte, empatikus hiteles nem sokkal inkább előreviszi és – a látszat ellenére – szorosabbra fonja  a köztünk lévő köteléket.

De nézzük, milyen okai vannak, ha nemet mondunk:

  1. Tárgyilagos okok (pl. nem megfelelő az időpont), ilyenkor szelíden jelezzünk vissza és rögtön jöhet a problémamegoldás egyeztetés
  2. Követelésnek hangzik a kérés (ilyenkor úgy érezzük, hogy a szabad döntéshez való jogunkat kérdőjelezik meg és az önrendelkezés szükségletét sértheti)
  3. Egy saját szükséglet áll a kérés teljesítés útjában (két szükséglet ütközik össze).

Az, hogy mennyire tudunk/merünk nemet mondani attól is függ, mennyire uralkodik a kapcsolatunkban kölcsönös megbecsültség, egymás határainak tisztelete.

Arra bátorítalak Benneteket, ha nemre gondolsz egy kérés kapcsán, mondjál együttérzően nemet, és bízzál abban, hogy a másik fél ezt tudja felelősségteljesen kezelni. Azt is érdemes tudatosítani magunkban és ha van rá lehetőségünk a társunkban is, hogy a nemmel nem rá, a társunkra mondunk nemet, csupán egy kérés teljesítésére. 

Számomra itt a szívből jövő, tudatos döntésen alapuló odaadás és az automatizmuson alapuló, félelemből táplálkozó túlzott alkalmazkodás (súlyosabb esetben alávetettség, kiszolgáltatottság) megkülönböztetése a fontos. Kutatom-e egyáltalán magamban, hogy én most egy döntést hozok? Annak a miértjét? Egyensúlyban van-e a kapcsolatunkra fordított idő és energia? Egyensúlyba hozható-e a kérések teljesítése? Hasonló-e a hozzáállásunk a kérések teljesítéséhez? 

Talán nem hiábavaló azt is végiggondolni, én hogyan állok ahhoz, hogy teljesítsek egy kérést, vagy én hogyan kérek? Örömmel, könnyedén teljesítek, teszek a másik kedvére, vagy duzzogva, mártírkodva, sóhajtozva? Mondtam-e már dacból nemet? Erőfitogtatásból, lázadásból?

A dacos, duzzogó, revolverező nemet mondást és a túlzott alkalmazkodást egyaránt magunk mögött tudva válasszunk egy harmadik utat, az együttérző, empatikus nemet mondást, aminek az a lényege, hogy elismerjük a másik igényét, szükségletét, és megindokolva utasítjuk vissza a kérését.

Pl. 

  1. érkezik egy kérés (Holnap hazafelé jövet beugranál az Obiba egy láncfűrészért?)
  2. mérlegeljük a kérést és úgy határoztunk nemet mondunk (pl. száz éve látott barátnőnkkel kávézunk)
  3. Megkeressük a szükségletet a párunk kérése mögött: (pl. Tudom, hogy fontos Neked, hogy befejezd a fűrésszel a gyerekek hintáját, és nagyon értékelem, hogy időt és energiát fordítasz arra, hogy a gyerekeknek legyen biztonságos hintája kertben) – biztonság, család, alkotás, kreativitás
  4. Megkeressük a szükségletet a mi nemünk mögött (pl. minőségi időt tölteni a barátnőnkkel, kapcsolódni, beszélgetés)
  5. Fogalmazzuk meg  az együttérző visszautasítást:

pl. Tudom, hogy  fontos Neked, hogy befejezd a gyerekek hintáját, és nagyon értékelem, hogy időt és energiát fordítasz arra, hogy a gyerekeknek legyen biztonságos hintája kertben, de holnap nem tudom vállalni, hogy megvásároljam a fűrészt, mert nagyon fontos számomra, hogy Mariannal találkozzam. Tudod, nagyon sokáig tartott leegyeztetni ezt az időpontot, sokszor kellett eltolni és már nagyon szeretnék beszélgetni vele. 

  1. (opcionálisan egy felajánlás) pl. Esetleg holnapután el tudok menni érte, mit szólsz?

Gyakorold ezeket a lépéseket, ha úgy érzed, nehezedre esik az együttérző nemet mondás.

Mediátor trükk#11 – Kérsz vagy követelsz?

Mi a különbség?

Ha egyetlen gondolatban kellene fülön csípni a differenciát, akkor azt mondanám, hogy a kérésnél megajándékozzuk a másik felet a választás, a döntés szabadságával. Szabadon eldöntheti, hogy eleget tesz-e a kérésnek vagy sem, egyik esetben sem kell tartania a kapcsolat sérülésétől. Magyarán szólva nem kell attól tartania, hogy a másik felhúzza az orrát, megsértődik, duzzog, neheztel, veszekszik vagy egyéb módon bűntudatot kelt benne. (emlékeztető: ha valaki egy kérésedre NEM-et mond, NEM Rád mond NEM-et)

Tehát ismét magunkba kell néznünk, hogy amikor kérünk valamit, mi a valódi motivációnk, és hogyan reagálunk legbelül, ha a párunk nem teljesíti a kívánságunkat. El tudjuk-e fogadni a nemet, meg tudjuk-e érteni a másik fél szükségletét, ami a kérés teljesítése ellenében hat?

Néha azt látom, hogy a kérésekből akkor lesznek követelések, ha rosszul megfogalmazott kapcsolódási kísérletek születnek, vagy szőnyeg alá söpört konfliktusok kis púpjai. Mondok egy példát: Úgy érzed, hogy a háztartás teljes súlya a Te válladat nyomja, szeretnéd, ha a férjed együttműködőbb lenne, ha nagyobb kölcsönösséget vállalna a házimunkák terén. Ennek ellenére, nem azt hozod fel témaként, hogy beszéljétek át, kinek mi a feladata, mik a prioritások, hanem felszívod magad, hogy „Na, most már csinálhatna valamit” és követeled, hogy mosogasson el, egy szimpla: Mosogass el! felszólítással.

Ez összefüggésben áll azzal, hogy azokban a kérésekben, amelyekben nem szerepelnek a beszélő szükségletei, érzései gyakran követelésnek hatnak, így érdemes erre is odafigyelni.

A kérés teljesítését és a harmonikus kapcsolódást elősegíti, hogy legyünk tudatosak abban, mit akarunk valójában illetve mit szeretnénk a kérésünkkel kifejezni önmagunkból. 

Ide kapcsolódik az óhaj-sóhaj jeligére elpihegett: „Bárcsak többet segítene valaki” „Mindent egyedül kell csinálnom…” „Nem hiszem el, hogy senki nem képes levinni a szemetet…” típusú közlések. Ezek alapvetően két sebből véreznek: vagy nincs címzettjük vagy nincs konkrét kérés. Vagy egyik sincs a kettő közül. 

Mielőtt tehát bármit kérés elhagyná ajkainkat, fussunk át gondolatban az alábbi listán:

  • hogy érzem magam és mit szeretnék valójában,
  • kitől szeretném kérni,
  • elég konkrét-e a kérés,
  • teljesíthető-e a kérés,
  • elfogadom-e a nemet.

Végső kontroll: Marshall B. Rosenberg gondolata a kérésekről: „Olyat kérni, ami gazdagítja az életet….”

Mert nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk, de ha önazonosak vagyunk, hitelesen kommunikálunk, akkor megkaphatjuk azt, amire igazán szükségünk van.

Heti feladat: figyeld hogyan kérsz, kéréseket, követeléseket fogalmazol-e meg? Röppenek-e fel sóhajok? Ha igen, alakítsd át őket kéréssé

Aprópénzre váltott önbecsülés – figyeld a belső párbeszédet

A téma utcán hever, vagy egy strandtörölközőn – egy korábbi élményemet öntöm írásba:

A hőségre való tekintettel a strandon frissültünk, éppen az árnyékban hűsöltünk, amikor az alábbi párbeszéd ütötte meg a fülem:

  • Na, bekenem  a POFÁMAT is, mielőtt leég teljesen – így az idősebbik hölgy
  • Tessék, én is most fújtam le ezt a narancsligetet a combomon – mondja a fiatalabb undorodó fintorral az arcán, majd egy kifejezetten durva mozdulattal meg is lökte a kérdéses területet.

Két csinos ápolt nő volt, akik egyébként teljesen megszokott társalgást folytatták, kivéve, ha a saját testrészeik kerültek szóba.

Ilyenkor mindig elszomorodom. Hölgyek! Ha saját magunkról fennhangon így beszélünk, mit várunk a párunktól, családunktól, többi embertől? Ki akarna simogatni, megcsókolni egy pofát? Arcot, orcát, még akár pofit is, de a pofa se nem kedves, se nem tényszerű, se nem vonzó. 

Nem pusztán a csúnyán hangzó, urambocsá’ trágár szavakról van szó, hanem a viccesnek szánt megjegyzésekről pl. tejcsárda, elöl deszka-hátul léc, virgácsok, botfül, kafferbivaly talp, tenyeres talpas fejőlány, kisül a zsírom stb.

A szavaknak energiájuk van, a bíráló, ítélkező, lekezelő szavak rombolnak. Ha folyamatosan ilyen fordulatok tarkítják a belső párbeszédet az nem fog építeni, sőt észrevétlenül egyre mélyebbre sodorja a saját magadról alkotott képet. Akkor is, ha magadban mondod. Akkor is, ha csak viccelődve mondod. Akkor is, ha megszokásból mondod, már bele se gondolva a jelentésébe. Mielőtt legyintenél, nézd egy pillanatra kívülről ezt a helyzetet! Mi lenne, ha valaki más mondaná Neked ezeket? Kikérnéd magadnak, megsértődnél de legalább felkapnád? Akkor magadtól miért viselnéd el minden áldott nap? Micsoda agresszió ez a saját lényünk, értékeinkkel szemben, ahogyan leértékeljük a testünket, képességeinket, végső során saját személyünket. 

A kérdés másik vonulata a férjedre gyakorolt hatás? Mennyire tűnik vonzónak egy olyan nő, aki pofaként aposztrofálja az arcát? Mennyire fogja ez őt motiválni, hogy bájosnak, kívánatosnak lásson? Hányszor bíráljuk vélt/valós kevésbé előnyös tulajdonságainkat a párunk előtt, titokban reménykedve, hogy megcáfolja? A környezetemben lévő férfiakon végzett rögtönzött közvélemény kutatás szerint, egy idő után nekik is egyrészt szembeszökő az érintett „kényes terület”, illetve ők is kezdik negatív színben látni, akkor is ha korábban fel sem tűnt nekik vagy számukra kifejezetten vonzó volt. Miért történik meg ez a változás? Mert a szavaknak varázserejük van, és bár tudnak gyógyítani, de ebben az esetben inkább méregről van szó. Saját magunk tiszteletének egyik alapköve, hogyan minősítjük magunkat szavakkal, tettekkel.
Sok párkapcsolati probléma gyökere az alacsony önbecsülésben rejlik. Jó néhányan fogalmazzuk meg célként az önbecsülésünk erősítését, ehhez érdemes letisztítani a saját magunk felé irányuló kommunikációnkat. Azt is amikor befelé saját magunkról saját magunkkal beszélgetünk, illetve amikor kifelé beszélünk magunkról.

Mediátor trükk#10 – Szembenézés a félelemmel

„A félelem a lélek GPS-e” (Marie Forleo)

Nyugodtan mondhatom, hogy régebben feketeöves rettegő voltam, szerintem nem volt olyan dolog, amin ne tudtam volna aggodalmaskodni.  Mi lesz, ha megbetegszem, mi lesz, ha elvesztem a munkahelyem, mi lesz, ha elkések, elalszom, ha elrontom…

Tisztában voltam vele, hogy ez – finoman szólva is – probléma, és nagyon rányomja a bélyegét a mindennapjaimra, a közérzetemre, sőt a kapcsolataimra is.

Ahogy a zseniális Virginia Satir családterapeutánál később olvastam: „Sok ember annyira  szorong, hogy mindennap meghal egy kicsit…”

És én teljes szívemből élni akartam. Csak nem tudtam a módját. Az hittem, ha elég kitartó és erős vagyok, akkor különböző technikákkal majd legyőzöm, lenullázom a félelmet, és bátran, nyugodt szívvel állok az élet kihívásai elé.

Talán senki nem lepődik meg azon, hogy nem így történt. Nem tudtam legyőzni a saját farkába harapó félelemsárkányokat a bensőmben. Viszont egy szép napsütéses napon érdekes dologra lettem figyelmes, friss anyukaként kisbabámat tologattam, a babakocsi monoton kattogása közben beindult az agyamban a szokásos aggodalmaskodó méhraj: Mi van, ha elalszik és otthon nem fog, mi van ha most nem alszik el, de nyűgösködik, mi van túl sokat eszik, mi van ha nem eszik? – aztán egy váratlan kanyarban (ki kellett kerülnöm egy kiskutyát) egy új gondolat hasított belém: – „És akkor mi van?” Mi fog történni. És abban a pillanatban rájöttem, hogy semmi. Semmi olyan, amit ne tudnék megoldani vagy ne lehetne túlélni. Ha most elalszik, legfeljebb otthon nem alszik, ha éjjel sem alszik , akkor legfeljebb virrasztok és másnap több kávét iszom…

Rádöbbentem arra is, hogy én ezt a technikát a konfliktuskezelési munkám során használom WATNA címszó alatt, ami a legrosszabb alternatívára kérdez rá az adott helyzetben. Miért ne játszhatnám én ezt le fejben saját magammal, folyamatosan ezzel a kicsit pimasz: „És akkor mi van?” kérdéssel.

Játszom is, és persze vannak, lesznek nehéz élethelyzetek, ahol az utolsó válasz helyenként nehéz és súlyos, viszont a tudatos szembenézést, a félelem mögött megbújó egyéb érzelmek, szükségletek beazonosításában is fontos lehet.

A félelem is egy érzés, nem elpusztítani kell, nem legyőzni, hanem megszelídíteni, a szövetségesünkké tenni. A félelem evolúciós szerepe, gyökere egyértelmű, életben maradni, a veszélyre vésztáblaként figyelmeztet minket. Szövetségesünk pl. ha aggódom egy konkrét betegség szövődményei miatt és emiatt egészséges életmódot folytatok és megnyugszom. Van úgy, hogy a félelem, pont egy vágyott állapot, egy cél elérése felé mutat. Vágyok valamire, érzem, hogy tenni kell egy fontos lépést, de meggátol gúzsba köt a félelem. Marie Forleo mutat erre egy csodás gyakorlatot Nietzsche-t idézve: 

„Több értelem van a testedben, mit legjobb igazságodban”

Szóval, ha legközelebb nagyon hezitálsz egy döntés előtt, nem tudod eldönteni, egy reális veszélyjelző vagy csak az ismeretlentől való félelem, bizonytalanság kapcsolt be: helyezkedj el kényelmesen, légyj jelen a testedben és lélegezz.  Csukott szemmel tedd fel a kérdést: Ha igent mondok erre, tágulónak vagy bezártnak érzem magam? Ha örömöt, izgalmat, nyitottságot, haladást, jó úton jársz, ha bezártságot, összeszoruló gyomrot, mellkast, akkor az lehet egy reális félelem.

A tested tudni fogja, veleszületett bölcsessége folytán, ami túlmutat a bennünk lévő gondolatokon és tapasztalásokon. Marie Forleo ezen gyakorlatát egy ideje rendszeresen alkalmazom, érdekes megfigyelni, hogy egyre jobban tudok figyelni a testem jelzéseire, egyre inkább bízom a belső erőmben. Érdemes először kisebb lépéseknél, döntéseknél gyakorolni.

Mediátor trükk#9 – Belső párbeszéd átírása

Egy kedves ügyfelem kérdezte, hogyan tudná a belső párbeszédet átírni, átformálni magában, hogy ne kritizálja, sértegesse magát. Akkori válaszomban is és most leszögezem, hogy nehéz és kitartó munkát kíván, hiszen olyan láthatatlan programozások és automatizmusok működnek bennünk, amelyek nagyon régről, esetlegesen generációk óta hurcolt szavakból, hiedelmekből, feltételezésekből, előfeltevésekből táplálkoznak.

A mélyről jövő, nehezen felismerhető vagy komoly traumák feldolgozásához a legtöbb esetben elengedhetetlen szakember (pszichológus, pszichiáter) segítség igénybevétele, így kiindulópontként ezt javaslom.

A segítő szakemberen túl azonban összegyűjtöttem néhány fogódzót, ami hasznos lehet a belső párbeszédünk finomhangolásához:

 A belső párbeszéd, az a dialógus, amit saját magunkkal folytatunk, vagyis ahogyan gondolkodunk magunkról, ahogyan beszélünk magunkban, magunkról. Érdekes módon, az is kihat a belső párbeszédre, ahogyan mással kommunikálunk, hiszen az is folyamatosan üzenetet hordoz magunkról is.

Ha egyszerűen szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogyan lehet áthangolni a belső párbeszédünket pozitívvá, illetve támogatóvá, pusztán ennyit mondanék:

(Ön)szeretet és önismeret 

Ezt persze ezer szálra le lehet bontogatni, én néhány fő szempontot osztanék meg Veletek:

A kiindulópont tehát a folyamatos önismereti munka, önmagam megismerése, ki vagyok én, honnan jöttem, mit hozok magammal, hova tartok, mik az értékeim. 

Ezzel szorosan összefügg a belső tartás, amely abból táplálkozik, hogy tisztelem magam, ismerem, meghúzom és védem a határaimat. Tisztelem és szeretem magam pusztán az emberi mivoltom, a létezésem jogán, mindenféle teljesítménykényszer nélkül. Tisztelem az életet. Gondolj arra, hogy milyen érzés egy kisbabához vagy egy kölyökállathoz fordulni. Ugyanolyan gyengédséggel, elfogadással érdemes saját magunkhoz is közelíteni. 

Ugyanitt fontos a női energiák tisztelete, megismerése, a női ciklus, a női egészség megismerése, elfogadása. Nyitottan és kíváncsian, támogatóan figyelni a saját testünk működését, megtapasztalni a harmóniáját. Ide sorolnám azt is, hogy vegyük komolyan a testünk jelzéseit, változásait illetve, hogy ne pusztán azért menjünk el különböző szűrővizsgálatokra, mert az kötelező. Fogjuk fel ezt lehetőségként, hogy informálódhatunk az állapotunkról, illetve megtiszteljük az egészségünket, létezésünket azzal, hogy vigyázunk rá. Egy rákszűrésen is magunkkal találkozunk. Ha a szépségápolással foglalkozunk, ahelyett, hogy mechanikusan csak végigkened magad testápolóval, kicsit add oda magadnak azt a pillanatot, köszönd meg a lábadnak, hogy hoz-visz, fárad érted.

Nem mehetek el szó nélkül az öngondoskodás, feltöltődés, pihenés mellett sem. Ha lemerülnek az elemeink, könnyen nyűgössé, ingerültté válhatunk, ami a konfliktuskezelési képesség csökkenését vonja maga után, így saját magunkkal is türelmetlenek leszünk. Ez szintén nem kedvez a belső párbeszédnek, de a környezetünknek sem. Bármilyen sok a teendőnk iktassunk be a pihenést (írjuk fel a teendők közé, írjuk be a naptárba), illetve tudatosan keressünk olyan napi rituálékat, amelyek feltöltenek. Ilyenkor fokozattan koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, ha a napfelkeltében kavargatod a reggeli kávédat, ne görcsölj a napi teendőkön, sem a tegnap sérelmein.

Szintén megkerülhetetlen az (ön)felelősségvállalás kérdése: az időnk, energiánk véges, korlátozott, így a Te felelősséged, hogyan élsz, mibe fekteted az idődet, energiádat, milyen környezettel veszed magad körül, mit és hogyan viselsz. 

Végül, a változás mindig egy folyamat. Úton vagy illetve része vagy a folyamatnak. Nem kell azonnal megváltoznia a belső párbeszédnek, és nem baj, ha nincs meg minden belső kérdésedre válasz. Légy nagyvonalú magaddal és fogaddal el, hogy bizonyos változásoknak időre van szüksége.

Mediátor trükk #8 – Te elérhető vagy?

Te mennyire vagy elérhető a párod számára?

Hát persze folyamatosan: telefonon, Messengeren, Skypeon, Viberen! 

Igen, értem, de tényleg ott vagy? Tudsz-e valójában kapcsolatot létesíteni?

A kötelékteremtés számomra a párkapcsolat egyik alaptézise, így úgy éreztem itt az idő, vizsgáljuk meg a kapcsolódás előfeltételeit:

  • Ott tudok-e lenni teljes fizikai valómmal? Leteszem-e telefont, odafordulok-e, abbahagyom-e, amit csinálok?

Meg tudom-e adni a szemkontaktust, a fizikai valómmal is azt a nyugodtságot, ami a kapcsolódáshoz szükséges? (nyilván nem a reggeli rohanásra gondolok, bár egy szebb világ lenne)

  • Ott tudok-e lenni mentálisan?

Tudok-e elfogulatlanul figyelni rá, anélkül, hogy a saját problémáimon rágódnék? Tudok-e úgy figyelni, hogy nem kalandoznak el a gondolataim? 

Az értő figyelem a bizalom előszobája: igyekszem megérteni a szavak hordozta értelmet, és nem azon gondolkodom, hogy én mit fogok mondani.

Nagyon fontos ilyenkor, hogy felismerjem, most én az Ő világába kirándulok, az Ő észlelésébe, meglátásaiba, meggyőződéseibe, tapasztalataiba, érzéseiben és nem az enyémbe! Vizuális típusoknak segítség ebben, ha egy üres mozivásznat képzelsz el, és várod, hogy az Ő szavai töltsék meg a vásznat. Röviden Te most az Ő mozijában vagy egy néző. Nem a rendező, és nem a forgatókönyvíró. Ezért célszerű elkerülni, hogy ne indítsuk be rögtön a megoldásgyárat, ne bagatellizáljuk el a problémát. Nem megoldást, hanem megértést kell adnunk. És ide kapcsolódik a következő pontunk:

  • Ott tudok-e lenni érzelmileg? 

Vagyis képes vagyok-e együttérzéssel, empátiával viszonyulni felé? A valódi együttérzés, elfogulatlanul és nyitottan észrevenni, hogy érzi magát a másik és mire van szüksége az adott pillanatban? Itt is igaz, hogy nem feltétlenül kell egyetértünk, hanem megértésre koncentrálni. Fogadjuk el, hogy az Ő világában most milyen érzelmek uralkodnak.

Sue Johnson az Érzelmekre Fókuszáló Terápia megteremtője ezt érzelmi válaszkészségnek írja  le: „Bízhatok abban, hogy érzelmileg reagálsz rám?” Ez azt jelenti, hogy ezzel a ráhangolódással kifejezzük, hogy a társunk érzelmei fontosak számunkra, ezek a vigasztalás, gondoskodás egyértelmű jelei.

„Itt vagyok és teljes lényemmel figyelek Rád”

Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk a szeretteinknek.