Mediátor trükk#9 – Belső párbeszéd átírása

Egy kedves ügyfelem kérdezte, hogyan tudná a belső párbeszédet átírni, átformálni magában, hogy ne kritizálja, sértegesse magát. Akkori válaszomban is és most leszögezem, hogy nehéz és kitartó munkát kíván, hiszen olyan láthatatlan programozások és automatizmusok működnek bennünk, amelyek nagyon régről, esetlegesen generációk óta hurcolt szavakból, hiedelmekből, feltételezésekből, előfeltevésekből táplálkoznak.

A mélyről jövő, nehezen felismerhető vagy komoly traumák feldolgozásához a legtöbb esetben elengedhetetlen szakember (pszichológus, pszichiáter) segítség igénybevétele, így kiindulópontként ezt javaslom.

A segítő szakemberen túl azonban összegyűjtöttem néhány fogódzót, ami hasznos lehet a belső párbeszédünk finomhangolásához:

 A belső párbeszéd, az a dialógus, amit saját magunkkal folytatunk, vagyis ahogyan gondolkodunk magunkról, ahogyan beszélünk magunkban, magunkról. Érdekes módon, az is kihat a belső párbeszédre, ahogyan mással kommunikálunk, hiszen az is folyamatosan üzenetet hordoz magunkról is.

Ha egyszerűen szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogyan lehet áthangolni a belső párbeszédünket pozitívvá, illetve támogatóvá, pusztán ennyit mondanék:

(Ön)szeretet és önismeret 

Ezt persze ezer szálra le lehet bontogatni, én néhány fő szempontot osztanék meg Veletek:

A kiindulópont tehát a folyamatos önismereti munka, önmagam megismerése, ki vagyok én, honnan jöttem, mit hozok magammal, hova tartok, mik az értékeim. 

Ezzel szorosan összefügg a belső tartás, amely abból táplálkozik, hogy tisztelem magam, ismerem, meghúzom és védem a határaimat. Tisztelem és szeretem magam pusztán az emberi mivoltom, a létezésem jogán, mindenféle teljesítménykényszer nélkül. Tisztelem az életet. Gondolj arra, hogy milyen érzés egy kisbabához vagy egy kölyökállathoz fordulni. Ugyanolyan gyengédséggel, elfogadással érdemes saját magunkhoz is közelíteni. 

Ugyanitt fontos a női energiák tisztelete, megismerése, a női ciklus, a női egészség megismerése, elfogadása. Nyitottan és kíváncsian, támogatóan figyelni a saját testünk működését, megtapasztalni a harmóniáját. Ide sorolnám azt is, hogy vegyük komolyan a testünk jelzéseit, változásait illetve, hogy ne pusztán azért menjünk el különböző szűrővizsgálatokra, mert az kötelező. Fogjuk fel ezt lehetőségként, hogy informálódhatunk az állapotunkról, illetve megtiszteljük az egészségünket, létezésünket azzal, hogy vigyázunk rá. Egy rákszűrésen is magunkkal találkozunk. Ha a szépségápolással foglalkozunk, ahelyett, hogy mechanikusan csak végigkened magad testápolóval, kicsit add oda magadnak azt a pillanatot, köszönd meg a lábadnak, hogy hoz-visz, fárad érted.

Nem mehetek el szó nélkül az öngondoskodás, feltöltődés, pihenés mellett sem. Ha lemerülnek az elemeink, könnyen nyűgössé, ingerültté válhatunk, ami a konfliktuskezelési képesség csökkenését vonja maga után, így saját magunkkal is türelmetlenek leszünk. Ez szintén nem kedvez a belső párbeszédnek, de a környezetünknek sem. Bármilyen sok a teendőnk iktassunk be a pihenést (írjuk fel a teendők közé, írjuk be a naptárba), illetve tudatosan keressünk olyan napi rituálékat, amelyek feltöltenek. Ilyenkor fokozattan koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, ha a napfelkeltében kavargatod a reggeli kávédat, ne görcsölj a napi teendőkön, sem a tegnap sérelmein.

Szintén megkerülhetetlen az (ön)felelősségvállalás kérdése: az időnk, energiánk véges, korlátozott, így a Te felelősséged, hogyan élsz, mibe fekteted az idődet, energiádat, milyen környezettel veszed magad körül, mit és hogyan viselsz. 

Végül, a változás mindig egy folyamat. Úton vagy illetve része vagy a folyamatnak. Nem kell azonnal megváltoznia a belső párbeszédnek, és nem baj, ha nincs meg minden belső kérdésedre válasz. Légy nagyvonalú magaddal és fogaddal el, hogy bizonyos változásoknak időre van szüksége.

Mediátor trükk #8 – Te elérhető vagy?

Te mennyire vagy elérhető a párod számára?

Hát persze folyamatosan: telefonon, Messengeren, Skypeon, Viberen! 

Igen, értem, de tényleg ott vagy? Tudsz-e valójában kapcsolatot létesíteni?

A kötelékteremtés számomra a párkapcsolat egyik alaptézise, így úgy éreztem itt az idő, vizsgáljuk meg a kapcsolódás előfeltételeit:

  • Ott tudok-e lenni teljes fizikai valómmal? Leteszem-e telefont, odafordulok-e, abbahagyom-e, amit csinálok?

Meg tudom-e adni a szemkontaktust, a fizikai valómmal is azt a nyugodtságot, ami a kapcsolódáshoz szükséges? (nyilván nem a reggeli rohanásra gondolok, bár egy szebb világ lenne)

  • Ott tudok-e lenni mentálisan?

Tudok-e elfogulatlanul figyelni rá, anélkül, hogy a saját problémáimon rágódnék? Tudok-e úgy figyelni, hogy nem kalandoznak el a gondolataim? 

Az értő figyelem a bizalom előszobája: igyekszem megérteni a szavak hordozta értelmet, és nem azon gondolkodom, hogy én mit fogok mondani.

Nagyon fontos ilyenkor, hogy felismerjem, most én az Ő világába kirándulok, az Ő észlelésébe, meglátásaiba, meggyőződéseibe, tapasztalataiba, érzéseiben és nem az enyémbe! Vizuális típusoknak segítség ebben, ha egy üres mozivásznat képzelsz el, és várod, hogy az Ő szavai töltsék meg a vásznat. Röviden Te most az Ő mozijában vagy egy néző. Nem a rendező, és nem a forgatókönyvíró. Ezért célszerű elkerülni, hogy ne indítsuk be rögtön a megoldásgyárat, ne bagatellizáljuk el a problémát. Nem megoldást, hanem megértést kell adnunk. És ide kapcsolódik a következő pontunk:

  • Ott tudok-e lenni érzelmileg? 

Vagyis képes vagyok-e együttérzéssel, empátiával viszonyulni felé? A valódi együttérzés, elfogulatlanul és nyitottan észrevenni, hogy érzi magát a másik és mire van szüksége az adott pillanatban? Itt is igaz, hogy nem feltétlenül kell egyetértünk, hanem megértésre koncentrálni. Fogadjuk el, hogy az Ő világában most milyen érzelmek uralkodnak.

Sue Johnson az Érzelmekre Fókuszáló Terápia megteremtője ezt érzelmi válaszkészségnek írja  le: „Bízhatok abban, hogy érzelmileg reagálsz rám?” Ez azt jelenti, hogy ezzel a ráhangolódással kifejezzük, hogy a társunk érzelmei fontosak számunkra, ezek a vigasztalás, gondoskodás egyértelmű jelei.

“Itt vagyok és teljes lényemmel figyelek Rád”

Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk a szeretteinknek.

Mediátor trükk #7 – Mit érzek? Dühös vagyok vagy félek

„Egy vihar hozhat tisztulást, de sohasem tisztázást.”

Az érzelmek hiteles megélése és értelmezése, keretbe helyezése kiemelten fontos, segít önmagunk és a társunk megértésében. Az érzelmek a belső iránytűként funkcionálnak, hiszen információval látnak el minket, egy helyzet kapcsán, hogy mit szeretnénk és mire van szükségünk.

Damascio kutatásai szerint szinte lehetetlen döntéseket hoznunk anélkül, hogy az érzelmeinkre támaszkodnánk. Mivel minden érzelem energia, így önkéntelenül is motiváló erőt képviselnek: a düh a küzdéshez nyújt energiát, a szomorúság láthatóvá teszi a veszteségeinket, így gondoskodást és támogatást vált ki másokból.

Érzelmi energiánk természetesen nem maradnak a légüres térben, ahogyan kapcsolatba lépünk a másikkal (pl. társunkkal) az érzelmek egymással is kommunikálnak. Az egyik érzelem választ nyújt egy másikra, kiegészíti azt. A kapcsolatban a félelem kifejeződése a másik megnyugtatásának a vágyát hívja elő, ha a szomorúságunkat tárjuk a másik elé, arra általában együttérzés a válasz, a harag viszont engedékenységet vagy visszautasítást vált ki.

Mi a jelentősége mindennek?

Sokszor megtörténik, hogy a párkapcsolati konfliktusok során gyakran dühös védekezést fejezünk ki, ahelyett, hogy fájdalmunkat vagy a félelmünket fejeznénk ki. Ha például szomorú vagyok valami miatt, ahelyett, hogy ezt a sebezhetőségemet élném meg és kommunikálnám, dühösen a páromra támadok. Nem meglepő, hogy ezek után a várt együttérzés és támogatás helyett a vagy hasonló dühös reakciót vagy eltávolodást kapok válaszul. 

A düh, a harag fontos vészjelző funkciót tölt be, sokszor pont arra figyelmeztet, hogy valamilyen félelem, szomorúság dolgozik Benned (vagy a párodban és azért dühös), ha megpróbáljuk megérteni, hogy abban az adott szituációban mi megy végbe bennünk, utána sokkal könnyebb lesz hitelesen kommunikálni azt az érzelmet, amit valóban érzünk. Ha nem haraggal próbáljuk oldani a bennünk lévő feszültséget (amikor egyébként félünk, szomorúak vagyunk), akkor nagyobb eséllyel őszintén meg tudjuk beszélni a szituációt.

Fontos tehát, hogy minél inkább megértsd mi zajlik Benned: minél szélesebb körben érdemes feltárni (akár leírni), mit érzel, akár testi tünetekkel (tompa nyomás a gyomorban, hasonlatokkal (pl. letaglózva érzem magam, mint akin átment az úthenger).

Ehhez együttérzéssel kell fordulni saját magamhoz, ott lenni magammal, ha ez megvan áttenni az együttérző fókuszomat a másik félre, Ő hogyan érzi magát, mit szeretne.

Az érzelmeink hiteles megélésének egyik jó segítő eszköze lehet az érzelmi napló vezetése. Állíts be naponta többször időzítőt, és vesd papírra milyen érzések és milyen gondolatok kavarognak Benned.

Mediátor trükk #6 – A legjobb legrosszabb tulajdonságod:)

„- Egyszerűen megőrülök, ahogyan felcsattan, hisztizik….olyan vehemens – magyarázta kétségbeesetten a férfi. A felesége lesütötte a szemét, láthatóan kissé szégyenkezett.

  • Hogyan tudnánk ezt a vehemenciát, ezeket a felcsattanásokat másként értelmezni? Mi lehetne az a pozitív keret, ahol ezt a vehemens energiát picit máshogyan fognánk meg? – kérdezem.

A férfi tanácstalanul néz, a hölgy bátortalanul suttogja:

  • Hát igen, az én vérmérsékletem más, mint a tiéd…
  • Vérmérséklet – csapok le a lehetőségre (őszintén szólva én is kissé vehemensen😊), 
  • Szóval mi a jó oldala annak, hogy Anna ilyen hm… temperamentumos?
  • Temperamentumos – ízlelgeti a szót a férfi – végülis így is mondhatjuk… Az előnyei …-tűnődik és felderül az arca: – hát valószínűleg halálra unnám magam, Anna szenvedélyes, vicces, sokat nevetünk és vele tényleg lehet élvezni az életet… – mindketten nevetnek.”

Számomra a tanulság az, hogy minden tulajdonságnak van egy skálája, egy kiterjedése. Sokszor egyértelműen negatívnak bélyegzünk egy tulajdonságot, magunkban vagy a társunkban. Szeretnénk legyőzni ezt a negatív tulajdonságot magunkban és legszívesebben kisollóval, akkurátus kis vágásokkal kivágnánk a párunkból. Szerencsére ezt nem tudjuk megtenni. 

Szerencsére, mert elenyészően kevés dolog van a világon, ami csak jó vagy csak rossz. Erősségeink és gyengéink összefonódnak, ha Anna vehemenciáját kiműtenék, hova tűnne a jó kedélye, szenvedélye? 

Sokkal célravezetőbb, ha arra koncentrálunk, hogy minden tulajdonságnak van egy pozitív oldala és egy negatív oldala, és igyekezzünk a pozitív oldalán maradni.

Ezt egyébként már az ókori görögök is ennek a tudásnak a birtokában voltak, főként ha elméjüket Arisztotelész: Nikomakhoszi etikán pallérozták. Arisztotelész elképzelése az volt, hogy minden erény két szélsőség között nagyjából középen helyezkedik el: pl. a takarékosság a fösvénység és a tékozlás, a bátorság a gyávaság és a könnyelmű vakmerőség között.

Hogyan tudjuk a negatívnak bélyegzett tulajdonságainkat pozitív keretbe foglalni?

Első lépésként azonosítsd be, pl hajlamos vagyok túlbeszélni másokat, uralni egy beszélgetést, ennek lehet a pozitív oldala, hogy jó a kommunikációs képességeim vannak és kiállok az érdekeimért. Második lépésként fogalmazd meg, hogyan maradhatok a pozitív oldalon: pl. tudatosan kicsit hátralépek és meghallgatom a másikat is. Vagy pl. hajlamos vagyok kéretlen tanácsokat adni, ennek a pozitív oldala, hogy segítőkész vagyok, csak több energiát kell arra fordítanom, hogy empatikusan megértsem, hogy a másiknak mire van szüksége.

Neked mi a legjobb legrosszabb tulajdonságod?

Mediátor trükk #5 Sakál vagy zsiráf – használd az együttérzés erejét

Sakál? Zsiráf? – állatkertbe kerültem? Nem, csupán Marshall Rosenberg az erőszakmentes kommunikáció atyjának két jelképes figuráját hoztam Nektek, hogy segítségül hívjam egy fontos témához.

A sakál jelképezi a „sötét oldalt”, a kritikát, a lealacsonyítást, leminősítést, becsmérlést, ítélkezést, összehasonlítást, felelősséghárítást, hibáztatást. 

A zsiráf a legnagyobb szívvel rendelkező szárazföldi állat, ami hosszú nyakával képes távolságot tartani, így képes az együttműködő megértésre, a szívbeli kíváncsiságra, empatikus hallgatásra. A zsiráf képes az együttérzésre elfogulatlan és nyitottan észrevenni, hogy érzi magát a másik és mire van szüksége. 

Embert próbáló időkben életbevágóan fontos, hogy az együttérzés nyelvét beszéljük. Többről van itt szó, mint arról, hogyan beszélünk, vagy hogyan fogalmazunk meg szép és okos én-üzeneteket. Arról van szó, hogyan gondolkodunk, hogyan érzünk, hogyan cselekszünk, végső soron hogyan élünk.

Hiszek abban, hogy valójában zsiráfnak születtünk, némi sakálfolttal. A lényeg a zsiráfszív lüktetése, és az, van-e belső mozgás szabadságunk, hogy egy helyzetben ne sakálként, hanem zsiráfként viszonyuljunk. Az együttérzés nem puszta sajnálat, főleg nem lesajnálás. Az együttérzés jóleső ölelés egy kiadós sírás után, puha takaró, forró tea hideg estéken. Az együttérzésben erő van, egy kedves erő, ami kenyeret ken, zsebkendőt nyújt, megvigasztal.

Az együttérzéshez legalább ketten kellünk: kölcsönösen kinyitjuk a szívünket, megértést, jelenlétet adunk, összekapcsolódunk, mintha mellém ülnél egy padra, megfogom a kezed és csak hallgatsz. Néha az együttérző csend, egy sóhaj egy egész világot jelenti a szenvedőnek. 

Az együttérzés zsiráfja ugyanakkor biztos kézzel szabadságra a sakált, aki kritizálna, hibáztatna a kialakult helyzet miatt, vagy „nagyon okos” tanácsokat osztogatna.

Az együttérzés önmagunkkal hatványozottan fontos nehéz időkben, amikor a szívünket jeges félelem szorítja, vagy fuldokolunk a dühtől. Legyél ott magadnak és másnak is, kedvesen ítélkezésmentesen, kérdezd meg magadtól is, hogy mire van szükséges. Higgy a személyes jelenlét odafigyelés erejében!

Régen, fiatal(abb) koromban még meg akartam váltani az egész világot, és el voltam keseredve, hogy nem sikerül😊 Egyik kedves mentorom egy női mosdóban (tudjátok a legjobb találkozások potenciális színhelye) folytatott beszélgetés során csak ennyit mondott:

„Az apró fodrozódásokban hiszek…” És milyen igaza volt, mindenkinek van egy hatósugara, egy felelőssége, hogy az ő életében, az ő környezetében a jót, az együttérzést, a szeretetet közvetítse.

Legyünk hát zsiráfok, tengernyi apró fodrozódással.

A jelenlét – leggyorsabb út az örömhöz

„- Nem hiszem el, megint eltelt egy hét!” kiáltott fel a nő, kétségbeesetten pörgetve a napokat a szamárfüles határidő naplóban…

Hatalmas sóhajjal végigfuttatta tekintetét a rengeteg feljegyzésen: megbeszélés, határidők, védőnő, bevásárlás, csupa-csupa kötelezettség….

„Vajon mennyi minden történt, MINDEKÖZBEN, hogy én rohantam a gyereknek leárazott esőnadrágért, idegeskedtem a megbeszélés miatt, bosszankodtam a szennyeshalom és a rendetlenség miatt?”

Mi történt? Valahol halványan az agya (de inkább a szíve mélyéről) elősorjáztak kósza emlékfoszlányok: a hajnali nap rozéarany fénye, ahogyan beszűrődik és táncot jár az elsötétített szobában, a gyerekek kócos, gyűrött mosolya, nagy kacagás, mezítlábas talpak csattogása, maszatos kis kezek a homokozóban, a fehér ruhára csöpögő csokifagyi, a párja fáradt arcán végigfutó mosoly….

„Hol voltam én?”

„Fogalmam sincs….ott voltam, de mégsem. A hajnali napsugarak simogatása helyett gyomorgörccsel ültem a laptopom előtt, amikor a gyerek homokos volt a szempillájáig, azon aggódtam hazaérünk-e időben…, aztán Gizi üzenetére válaszoltam Messengeren, majd bosszankodtam, hogy az új fehér ruhából soha nem jön ki a folt, a párom pedig…oh mennyi mindent elmulasztottam…”

A nő esete a szamárfüles határidőnaplójával bár sarkított, de nem egyedi. Sokszor hajlamosak vagyunk a múlton rágódni, a jövőn aggódni és ez bizony a párkapcsolatunkba is beszűrődik: elveszítünk értékes közös pillanatokat, olyan értékes gyöngyszemeket, mint egy felvillanó mosoly, egy kedves pillantás, váratlan simogatás.

Ahhoz, hogy valódi jelenlétünk legyen a jelenben, érdemes megbékélni a múlttal, levonni a tanulságot, erővel, szeretettel tekinteni a jövő felé, de mit kezdjünk a jelennel?

Például, dönthetünk úgy, hogy minden érzékszervünkkel, minden szeretetünkkel ott vagyunk a pillanatban, dédelgetjük azt a pillanatot. Ehhez remek segítség az 5 érzékszerv gyakorlat:

  • Ha úgy érzed elvesztetted a kapcsolatot a jelen pillanattal, vegyél néhány mély levegőt lassan fújd ki és figyeld meg a különböző érzékszerveiddel:
  • 5 dolgot, amit magad körül látsz 
  • 4 hangot, amit hallasz 
  • 3 dolgot, amit tapintasz  
  • 2 illatot, amit érzel 
  • 1 ízt, amit érzel 

Nézzünk fel abból a szamárfüles határidőnaplóból, telefonból és kezdjünk el ott lenni, ahol vagyunk. Úgy igazán.

Engedd ki a játszani a benned élő gyermeket – a játékosság öröme

„Veszteni? nyerni?
– ne, soha! csak játszani
szeretnék. Mindig.”
Fodor Ákos

Évek óta felhagytam az irigykedéssel. De tényleg. Teljes szívemből örülök más örömének és „a nekem is kell ilyen” vagy „Ó, bárcsak én is…” érzéssel is félkézzel elboldogulok, megkérdezve magamtól, hogy miért is szeretném, mit jelentene nekem, miért fontos, én hogyan tudnám elérni.

Azért vannak kivételek:)

Tegnap a 4 éves kisfiamat néztem: hatalmas lelkesedéssel „jégrepülőt” (ne kérdezzétek mi az számomra sem derült ki: Anya, jégrepülő -egyértelmű, nem?) gyártott egy sima A/4-es géppapírból és rengeteg celluxból, elhajította kacagott, ugrándozott, ragyogott a szeme, arca, egész kis lénye. Kivételesen nem a kisgyerekek tökéletes mindfulness attitűdjét „irigyeltem meg”, hanem a játék felszabadult örömét.

Szorosan magamhoz öleltem, Ő persze futott tovább, a jégrepülő sorozatgyártás elszólította és feltettem magamnak a kérdést, mikor játszottam utoljára a játék öröméért?

Nem tudtam visszaemlékezni, de arra tisztán emlékszem gyerekkoromban milyen boldoggá tett akár a magányos, akár a társakkal közösen játszott mindenféle játék, rajzolgatás, mókázás.

Aztán ahogy felnőttem, jó kislány módjára a Hatékonyság, Teljesítmény és Határidők oltárán feláldoztam a „haszontalan” játszadozást.

Vajon tényleg haszontalan a játék?

A szívem mélyén tudtam a választ, de jólesett a szakirodalom megerősítése: Berne az én-állapotok kapcsán egyenesen azt mondja, hogy a bennünk élő szabad gyermek a legértékesebb szelete az énünknek, innen ered az öröm, az élvezet, a kreaitivitás, szenvedély. 

Ha felnőttként tudunk önfeledten belemerülni a játékosságba, ha le tudjuk tenni a rengeteg elvárást, hogy teljesítsünk, hogy legyünk hatékonyak, akkor váratlan ajándékban lehet részünk. Képesek leszünk elengedni magunkat, feloldódni, megízlelni a gondtalan létezés örömét. A párkapcsolatunkra, szexuális energiánkra is inspiráló hatása lesz a könnyedségnek, az önmagáért való örömszerzésnek.

Engedd ki játszani a benned élő gyermeket! 

Mediátor trükk #4 – Keresd a kivételt

Gyakran belefutok olyan panaszokba, hogy „A párom soha nem figyel rám”, „A feleségem állandóan nyaggat”, „A férjem folyton csak a telefonját nyomkodja”.

Általában ezeket a mondatokat elkeseredett arckifejezés, dühös szemöldökráncolás, reménytelenséget tükröző tekintet kíséri. A tehetetlenség érzése tölti el a sérelmet szenvedőt, megreked a problémánál, betölti az elméjét, lehangolt, szomorú érzések kavarognak benne. A reményvesztettség lassan, de biztosan egyre nagyobb teret hódít meg, felveszünk egy negatív szemüveget. 

Ez a szemüveg nem előnyös. 

Nem előnyös, mert kizárólag a csúfságokra fókuszál. Csak a rosszat, a problémát veszi észre, sőt már a jó dolgokat is befeketíti vagy fel sem tűnik neki.

Ráadásul még egy rémes dolgot csinál ez a randa szemüveg: megállítja az időt. Csak a probléma létezik. A csúf szemüveg szerint a problémában ragadunk örökkön-örökké. Soha nem figyel rám, állandóan nyaggat, folyton csak a telefonját nyomkodja.

Akkor én most vitába bocsátkozom a csúf szemüveggel:

Nem állandóan és nem folyton, és biztosan nem soha. Mert emberek vagyunk. Elhiszem, hogy ritkán fordult elő mostanság, de biztos, hogy volt már olyan, hogy odafigyelt. Vagy volt, hogy békén hagyott, vagy nem nyomkodta a telefonját.

Pont ezeket a kivételeket keressük! Ezekben a kivételes esetekben ugyanis nem állt fenn a probléma. Jó volt, kellemes volt abban a helyzetben benne lenni. Vagyis képesek vagyunk úgy viselkedni, gondolkodni, a másikhoz viszonyulni, hogy az mindkettőnk számára kellemes, örömöt okozó. Még egyszer leírom: képesek voltunk rá. Van hozzá erőforrásunk. Figyeld meg, hogy a kivételes esetekben mi volt a különbség az általános (problémás) helyzethez képest. Mi a különbség a körülményekben vagy a viselkedésedben? Mikor nem történik meg a probléma?

Ha egyszer meg tudtuk valósítani, meg tudtuk oldani, akkor meg tudjuk oldani 2-szer is. Ha 2-szer, akkor 3-szor sőt 300-szor is. És végül a kivételből lesz a többség, és a problémás helyzet lesz a kivételes.A csúf szemüveget érdemes letenni, és a fókuszunkat arra irányítani, hogy a változás képessége a mi kezünkben van. Erre bizonyítékok a kivételek és az a rengeteg dolog, amit jól csinálunk, csak annyira természetesnek vesszük, hogy már fel sem tűnik.

Türelem a konfliktuskezelésben

Gyorsan felfortyansz? Könnyen vágsz a másikhoz a vita hevében olyan dolgokat, amit aztán megbánsz? Nehezen őrzöd meg a nyugalmadat, és elsodornak a heves indulatok? Gyakran érzed magad dühösnek?

Ha elragadnak magukkal az indulatok, az olyan mintha egy örvény rántana le magával a mélybe. Miközben egyre jobban belelovalljuk magunkat a sérelmeinkbe, pörgünk rajta, egyre inkább hajlamosak vagyunk felvenni az „áldozat szerepét”, és a problémát kizárólag a minket ért igazságtalanságként érzékeljük. Miért gond ez? Mert egyrészt így kizárólag a saját szemszögünkre koncentrálunk, másrészt pedig a megoldást abban látjuk, hogy a másik szépen ismerje el a mi igazunkat, vagy vegyünk minél nagyobb elégtételt. Így aztán egyre nagyobb energiát ölünk abba, hogy a másikat meggyőzzük, és egyre végletesebb követeléseket fogalmazunk meg és egyre inkább elsodródunk.

Mit tehetünk? 

Először is a feltoluló érzelmeket vegyük figyelembe, hiszen kiváló jelzőkészülékek. Soha ne fojtsuk el. Figyeljünk a testünkre is, dobog a szíved, gombóc a torkodban, összeugrik a gyomrod? Vallom, hogy a türelem elsődleges kulcsa a MEGÉRTÉS, így mielőtt szabadjára engednéd a dühödet, indulatodat, próbáld megérteni mi történt.

A düh gyökere sokszor az a frusztráció, hogy valamilyen szükségletünk, alapértékünk veszélybe került (bizalom, biztonság, béke, nyugalom, összetartozás, szeretet stb.), tehát ha beindul a vészjelző, ÁLLJUNK MEG egy pillanatra, figyeljünk rá, vajon mi történt pontosan, mit érzünk és mit szeretnénk. 

Másodszor: nyugodtan kommunikáljunk a dühről, nézzük meg ezt a két mondatot, micsoda különbség van.

  • Dühös vagyok, mert már megint elől hagytad a zoknikat.
  • Dühös vagyok, mert szeretem ha rend van a nappaliban.

Ugye, hogy más?

Fontos, hogy konfliktushelyzet kapcsán az érzéseinket vádaskodás nélkül fejezzük ki és tartsuk tiszteletben a párunkét is, határozzuk meg kinek mire van szüksége és végig egy közös, békés megoldásra törekedni.

Ha a párod ad túlzott érzelmi reakciót, figyelj arra, hogy kifejezd megérted az érzéseit, (nem kell feltétlenül egyetérteni, de el kell fogadni kiindulási alapként, hogy Ő így érez), és Te kérdésekkel próbáld megtudni, mi az ami számára fontos, milyen sérelem érte, mire lenne valójában szüksége. (örökös zárójel, hogy minden konfliktuskezelési tanácsos az alapvetően egészséges párkapcsolatokra vonatkozik, a súlyosan alá-fölérendelt, alacsony etikai szintű, bántalmazó kapcsolatok sajnos kommunikációs és konfliktuskezelési módszerekkel nem kezelhetőek)

Tudd, hogy egy vihar hozhat tisztulást, de valódi tisztázást csak egy őszinte beszélgetés eredményezhet a fenti szempontokkal. Elképzelhető, hogy erre az indulatok elmúltával érdemes sort keríteni.

Első lépésként az ÁLLJ MEG-et gyakoroljuk, ha érzem, hogy na én most első felfortyanásomban igazságtalan, bántó leszek, akkor fizikailag is kivonulok a helyszínről legalább 1-2 percre általában megfogom a karórámat és kényszerítem magam, hogy nézzem a másodpercmutatót. (ez a számolj tízig haladó változata). Szóval legyen valami fizikai emlékeztető is megérinted a jeggyűrűdet, karkötődet, szívedre teszed a kezed és mélyeket lélegzel. Bármi utána könnyebb.

Írjátok meg kommentben, milyen ÁLLJ MEG módszert próbáltatok ki vagy már alkalmaztok, várom kommentben a tapasztalatokat!

Mediátortrükk #3

Az értő figyelem, az aktív odafigyelés ereje

Az értő figyelem a bizalmat táplálja

Ellenséges, feszült hangulatban lélegzetvisszafojtva ültem, a gyomrom görcsben, az  agyamban zakatoló gondolatokat élesen szakította félbe egy mondat:

  • Ő (17 éves fiú) nem fog mondani egy szót sem, nem beszél senkivel – a mondat kihívóan csengett, a hozzátartozó kézmozdulat szándékosan sértő, de engem inkább felrázott. Ha a szavak, ablakok vagy falak, akkor most a legnagyobb fal az én elmémből van, amit ítélkező gondolatokból és kritikából építettem. Kötelező jelleggel  mentem hozzájuk, munkaügyben, kényes témában. Már előre elképzeltem, hogy utálni fognak (megtörtént), ellenségesek lesznek (pipa) és a legkevésbé sem együttműködők.  Ráeszméltem, hogy a saját megbélyegző, elfogult véleményemmel voltam elfoglalva, ezért tudatosan kifújtam és beszívtam a levegőt és gondolatban új lapot kezdtem.

Egy tiszta lapot az elmémben, amelyre ők írták a szavakat és nem én.

Csak ültem és figyeltem, hallgattam, kérdeztem és szép lassan megláttuk egymást, óvatosan tapogatózva.  A csuklyásizmom ellazult,  és egyenletesen tudtam lélegezni. Először csak kérdeztem, aztán már kérdeznem se kellett, a fiatalember (aki ugyebár sose beszél) egyenesen a szemembe nézve élénken, mély átéléssel ecsetelt egy pikáns sztorit.

Másfél óra után teljesen a bizalmukba fogadtak és megosztották velem a családi történetüket.

Mit csináltam?

Mondhatnám, hogy semmit. Pedig de. Jelen voltam és úgy döntöttem rájuk figyelek. Amikor beszéltek, őket próbáltam megérteni, az érzéseiket, gondolataikat, az egész történetet, helyzetet. Nem azon kattogtam, hogy én mit tennék a helyében, vagy szerintem mit kellene érezni e az én értékrendem szerint. Csak ültem és figyeltem. Úgy igazán.

Ez a történet nem arról szól, hogy én milyen kiváló segítő szakember vagyok és milyen nagyszerűen tud hallgatni. Arról szól inkább, hogy Te is képes vagy egy lépést hátralépni és teljes figyelmeddel a másik felé fordulni.

A odafigyelés ajándék és a bizalom előszobája. Néha csak elég ott ülni és figyelni.