Évek óta felhagytam az irigykedéssel. De tényleg. Teljes szívemből örülök más örömének és „a nekem is kell ilyen” vagy „Ó, bárcsak én is…” érzéssel is félkézzel elboldogulok, megkérdezve magamtól, hogy miért is szeretném, mit jelentene nekem, miért fontos, én hogyan tudnám elérni.
Azért vannak kivételek:)
Tegnap a 4 éves kisfiamat néztem: hatalmas lelkesedéssel „jégrepülőt” (ne kérdezzétek mi az számomra sem derült ki: Anya, jégrepülő -egyértelmű, nem?) gyártott egy sima A/4-es géppapírból és rengeteg celluxból, elhajította kacagott, ugrándozott, ragyogott a szeme, arca, egész kis lénye. Kivételesen nem a kisgyerekek tökéletes mindfulness attitűdjét „irigyeltem meg”, hanem a játék felszabadult örömét.
Szorosan magamhoz öleltem, Ő persze futott tovább, a jégrepülő sorozatgyártás elszólította és feltettem magamnak a kérdést, mikor játszottam utoljára a játék öröméért?
Nem tudtam visszaemlékezni, de arra tisztán emlékszem gyerekkoromban milyen boldoggá tett akár a magányos, akár a társakkal közösen játszott mindenféle játék, rajzolgatás, mókázás.
Aztán ahogy felnőttem, jó kislány módjára a Hatékonyság, Teljesítmény és Határidők oltárán feláldoztam a „haszontalan” játszadozást.
Vajon tényleg haszontalan a játék?
A szívem mélyén tudtam a választ, de jólesett a szakirodalom megerősítése: Berne az én-állapotok kapcsán egyenesen azt mondja, hogy a bennünk élő szabad gyermek a legértékesebb szelete az énünknek, innen ered az öröm, az élvezet, a kreaitivitás, szenvedély.
Ha felnőttként tudunk önfeledten belemerülni a játékosságba, ha le tudjuk tenni a rengeteg elvárást, hogy teljesítsünk, hogy legyünk hatékonyak, akkor váratlan ajándékban lehet részünk. Képesek leszünk elengedni magunkat, feloldódni, megízlelni a gondtalan létezés örömét. A párkapcsolatunkra, szexuális energiánkra is inspiráló hatása lesz a könnyedségnek, az önmagáért való örömszerzésnek.
Almakompótot készítek, szerintem
most először életemben. Pofonegyszerű, de én lábadozó beteg vagyok és pont
olyat szeretnék enni, mint kiskoromban. Amikor anyám/nagyanyám a szemem
villanásából, arcom sápadtsági fokozatából tudta az étvágytalan, cserepes szájú
gyerek már tudna enni egy kis kompótot.
Mama szegfűszeget tett bele, Anya fahéjat.
Kevergetem a kompótot (bár
valószínűleg felesleges) és a láztól, vírustól kimerült, lelassult agyam
kihátrál és megérzek valamit a női erőkből.
Nem csak én fogom azt a
fakanalat, hanem anyám és nagyanyám is, egyszerre vagyok gyerek, aki hirtelen
fellobbanó étvággyal ízlelgeti a sápadt almaszemeket, hanem én is anya vagyok,
aki enni ad. Hullafáradtan is. Felnőtt nő vagyok, aki küzd magával, tegyen-e
cukrot a kompótba.
Egy női energia által font lánc vagyok.
Hogy miért írom le ezt?
Mert a nőiségnek, nőiességnek
ezer arca van, teremtő, gyönyörű, puha, óvó-védő, elfogadó, harcos, túlélő,
törődő, csupa ragyogás és csupa árnyék.
Bennünk élnek az ősi, női
archetípusok (C.G. Jung és egyes követői istennő típusként írt le), – melyek
pl. a bölcsességet, tudást, szerelmet, művészetet, alkotót, királynői
energiákat testesítenek meg -, különböző intenzitással vannak jelen
személyiségünkben, de életünk bizonyos változásai, lelkiállapotunk, belső
fejlődésünk egyik vagy másik „istennő” dominanciáját hozhatják magukkal.
Nagyanyáim, anyukám
fantasztikusan hozták, ezt az ősi gondoskodó, pihe-puha burkot képző, házi
tűzhelyet tápláló anyamintát, rengeteg szép gyerekkori emlékem is e köré társul. A sárgabarack lekvár aranyló
csillogása, sajtos rúd és madártej.
Anyukám a sütés terén már némi
lázadással hozta ezt a klasszikusnak tekinthető édesanya-nő képet, rám pedig
finoman szólva nem annyira jellemző ez a sokak által ideálisnak tekintett
sütő-főző gondoskodó anyaszerep. Persze megvan bennem is ez az energia, de nem olyan
átütően és nem is jön olyan ösztönösen.
Sokáig mardosott a bűntudat, hogy
nem vagyok ilyen, ma már tudom ebben a kérdésben igenis van választásom, nem
fogom magamra erőltetni azt a típusú gondoskodó, önfeláldozó anyaképet, ami nem
én vagyok. Megengedem magamnak, hogy más útra lépjek, mint a felmenőim, ettől
még képes vagyok hordozni azokat az értékeket, de hozzáteszem az enyémeket is.
Kérek egy like-ot, ha érdekelnek bővebben az ősi archetípusok, női energiák, illetve írjak-e a szerepkonfliktusokról?
Nóra a babaszobából vagy Virginia Woolf saját szobája?
Az
előző facebook posztomat a szokottnál nagyobb aktivitás övezte és most
nagyvonalúan eltekintek attól, hogy
ennek mekkora része köszönhető a cuki kisbabás képnek, így vélelmezem, hogy van
igény a folytatásra.
A
kis kitérő után nézzük ezt a két évet az életemből, amely kb. a szülés előtti
egy hónap (csak a kánikulára emlékszem) majd a szülés (csak a szépre emlékszünkJ) és a CSED-GYED, vagyis az „otthon vagyok a
kisfiammal” típusú korszak.
Ez
a poszt nem a kisfiammal való kapcsolatomról, nem a gyereknevelés rejtelmeiről,
nem is a kisfiamról, hanem rólam szól, pontosabban, hogy én miként élem/éltem
meg ezt az időszakot, főként ezt az „otthonvagyokagyerekkel” státuszt. A
pörgős, munkás, szociálisan túlzsúfolt létből a babaszobába csöppenést. A
ceruzaszoknya és magassarkú helyett leggings és sportcipő. Jogszabályok helyett
a természet törvényei. Péntek esti fröccsözés helyett hajnali etetés.
Előrebocsátom (sajnos ez még mindig kötelező kör), hogy szeretem, imádom a fiamat, nem akarok panaszkodni, minden változásért, nehézségért kárpótol az ő puszta létezése, és igen, tisztában vagyok vele, hogy NAGYON szerencsés vagyok, hogy egészséges gyermekem van, aki szépen fejlődik (és szerintem jószívű, okos, szép, aranyos, de a poszt nem az anyai ömlengésemről szól).
Le
kell szögeznem azt is, hogy ez az én élethelyzetem, az én tapasztalataim,
szűrőim, és a hozzám közel állókkal folytatott beszélgetések (néha kiborulások)
ihlették, amiért soha nem lehetek elég hálás. Jólesett az is a lelkemnek,
amikor ismeretlen vagy alig ismert nők egy-egy játszótéri, utcai (válságos)
pillanatban együtt érzőek, őszinték voltak, és ítélkezés nélkül tudtunk
véleményt cserélni.
No de lássuk a lényeget, amiről írni szeretnék, az nő helyzete a gyerekszülés után a gyedes stb. évek alatt.
„A helyzet, amire nem lehet felkészülni.”
„Senki sem mondta el, hogy ilyen lesz, de ha mondták volna akkor sem hiszem el.”
Velem
pont ez történt. Én TÉNYLEG nagyon szerettem dolgozni, voltak hobbijaim,
szociális életem, tornázni jártam stb., terhesen is még foggal-körömmel
ragaszkodtam az ügyeimhez, aktáimhoz, megszokott kis dolgaimhoz.
Aztán megszületett a fiam. Hallottam már sok rémtörténetet a korábban intelligens, világ dolgai iránt érdeklődő nő tudatállapotának végtermékekre való beszűküléséről, ijesztő gügyögésről, demenciával vetekedő memóriazavarról és mondhatom, ezeket talán megúsztam. Bár azt már az első pár hónapban éreztem, hogy nagyon kiestem a munkahelyi agyműködés ritmusából, és nem úgy pörög az agyam nem hasít, de elevickél, illetve sokkal több mindent elfelejtek.
Lehet, jobban jártam volna egyébként a gondolkodás drasztikus beszűkülésével, mert talán kevésbé agyaltam volna, vagy a memóriazavarral és nem tudtam volna összehasonlítani a korábbi életemmel.
Vagyis
az első két dolog, ami a helyzetemmel kapcsolatban szíven ütött:
a (fizikai) szabadság teljes hiánya
Most megint lehet azt mondani, hogy mégis MIRE GONDOLTÁL???, de az igazság az, hogy sok mindenbe belegondoltam (és aggódtam) a terhességem alatt, de őszintén szólva arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire végletesen lekorlátoz. Hogy minimális szinten sem döntöm el, hogy mikor mit csinálok, mikor hova megyek. Nem mintha korábban olyan gyakran előfordult volna, hogy éjjeli 2-kor sétafikálni támadt volna kedvem, de a LEHETŐSÉG hiánya mellbevágó.
2. a választás hiánya
Mese nincs (nyilván Bogyó és Babóca van:)), a kisfiam mindig ott van, állandó készültséget, törődést, szolgálatot igénye. Persze elugorhattam ide-oda ügyet intézni, vásárolni, ne adj Isten szórakozni, de alapvetően az a tény, hogy ehhez valakinek a segítségét igénybe kellett venni, megtépázta az önállóság érzetemet. Kiszolgáltatottnak és zavarodottnak éreztem magam, hiszen az életkörülményeink, családi helyzetünk úgy hozta, hogy nekem lett a feladatom, hogy a kisfiúnkat gondozzam, neveljem, együtt legyünk. Visszautalok egy korábbi bejegyzésemre, ahol a családi időbeosztásról írtam, de álszent lennék, ha elhallgatnám, hogy ezek a körülmények azért azt eredményezik, hogy elsősorban rajtam van a napközbeni ellátás felelőssége. A teljességhez hozzátartozik, hogy 10 esetből 9-szer szinte biztosan a kisfiammal való együttlétet választottam volna, de máig zavar, hogy nincs választásom.
Hangsúlyozom
ezeket a körülmények generálják, a páromat kiváló édesapának tartom, aki
kiveszi a részét mindenből, de más a gyerekkel töltött időkerete.
Ide kapcsolódik szorosan Harriet Lerner klinikai pszichológus megállapítása, ami szíven ütött és kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is.
„A
bűntudat egyenesen a női lét anyagába vagy beleszőve….Az anyai bűntudat nem
egyszerűen az egyes nők személyes problémája. A társadalomban gyökerezik, amely
az anyákra testálja az elsődleges felelősséget minden családi problémáért,
felmenti a férfiakat a valódi apaság alól…”
Nálam
ez úgy csapódott le, hogy bár a felszínen más személyekkel, helyzetekkel, de
valójában saját magammal volt konfliktusom.
A különböző szerepek a fejemben olyan ádáz harcot vívtak, hogy az bármelyik tízemeletes panelház éves lakógyűlésének becsületére válhatott volna.
Mire
jutottam?
Bevallom őszintén sokáig megrekedtem (mit megrekedtem!) dagonyáztam a fentiekben és nagyon sajnáltam magam. Ami miatt persze lelkiismeretfurdalásom volt. Utólag úgy látom, nem gond, hogy megéltem a reménytelenséget, onnan van út felfelé, onnan kell az embernek magát összeszedni, építkezni.
Aztán sok-sok babakocsizás (mint rejtett én-idő) segített, rájöttem, hogy végre van időm gondolkodni, embereket, helyzeteket megfigyelni, nem utolsósorban a saját dolgaimon, céljaimon is merengeni. Ráadásul a rendelkezésemre álló napi szellemi kapacitáskeretet – szentül hiszem, hogy ez létezik – végre nem meríti ki a munkahelyem. Így azt a saját céljaimra használhatom. Megválaszthatom, mit olvasok, milyen tartalmakat fogyasztok a közösségi médiából, kivel találkozom, beszélgetek. Mi ez, ha nem szellemi szabadság?
Mi az, ami még segített?
A megengedések
Megengedtem
magamnak, hogy a gyereknevelésen túl mást is csináljak. Mert az teljesen
elfogadott, sőt elvárt, hogy egy anyuka megcsinálja a házimunkát is, de az már
kevésbé, hogy dolgozzon is, főként, ha ez a munka azzal jár, hogy elhagyja a
családi szentélyt. Főleg, ha emiatt esetleg fizetett segítséget is igénybe
vesz.
Szóval megadtam magamnak a felhatalmazást, hogy először a gyerek alvási idejében (erősen a házimunka rovására) a saját vállalkozásommal, saját fejlődésemmel is foglalkozzak. Megengedtem magamnak, hogy ne a gyerek töltse ki minden gondolatomat, minden percemet.
Megengedtem magamnak azt is, hogy ne kelljen indokokat, kifogásokat keresni, ha csak magam, egyedül szeretnék lenni.
Kimondtam, hogy csupán arról van szó, hogy én mást IS szeretnék csinálni.
Intellektuális elfoglaltság, „saját szoba”
Ez volt az az időszak, amikor megértettem, hogy mennyire fontos a „saját szoba”. Mármint a Virginia Woolf szerinti értelemben micsoda jelentősége van annak, hogy egy nőnek (és természetesen férfinak is) legyen egy saját kis tere, ahol háborítatlanul dolgozhat, alkothat, írhat, olvashat, festhet stb. Úgy érzem ez is az egyik záloga a személyiség, életfeladat, saját út kibontakoztatásának, még akkor is, ha ez számomra a másfél szobás lakásban, a konyhaasztal egyik felén a laptopom a kisfiam alvásidejében. Az online trénerképző, a blogom, az oldalaim szerkesztése és az írás lett az én virtuális szellemi saját szobám. Ez egy újabb dolog, ami jelentősen hozzájárult a szellemi függetlenségem érzéséhez.
A
naplóírás (inkább firkálgatás) egyik felismerése az volt, hogy az utóbbi
években főleg intellektuális szinten fejlődtem, képeztem magam, de a jelenlegi
élethelyzetben érzelmileg kell fejlődnöm, illetve dolgoznom magamon. A
gyerekvállalás, szülővé válás rengeteg rég elfeledett félelmemet hozta
felszínre, amivel kezdenem kellett valamit.
Ez az érzelmi fejlődés hozta magával a sebezhetőség felvállalását és igen, főként ez az oka annak, hogy nem marad örökké ez a bejegyzés piszkozatban. Mindannak, aminek tudatában voltam gondolati szinten, azt meg kellett élnem, magam, a párom, a családom és igen a kisfiam előtt is fel kellett vállalnom, hogy nem vagyok tökéletes. Egyik szerepemben sem. Hogy sokszor valahogy túl szűknek, másszor túl bőnek érzem az anyaság szövetét. Hogy elfáradok és fáradtan ingerült vagyok. Hogy végre magamra szabjam ezt a ruhát, ha nem istakompatibilis vagy divatos. De legalább valódi és a sajátom.
Van még néhány dolog, amit ezzel
kapcsolatban szeretnék megosztani Veletek, de ez már egy következő cikk
témája.:)
