Modern nőiesség #12 – A női törékenység

A nőiesség konzultációk egyik állandó visszatérő szereplője a női törékenység. „Könnyű Neked, hiszen olyan Te olyan törékeny kis nő vagy…” – mondják nekem. A „Könnyű nekemmel” amúgy vitába szállnék, de most a törékenység a téma.

Emily Nagoski Érzelmi Kiégés c. könyvében írja, hogy a 19. században, a középosztály felemelkedésével divatossá vált „törékeny” és „finom” megjelenésű feleséget választani, aki túl gyenge a munkához. Státuszszimbólum volt a „gyenge” kinézetű feleség, aki nem járult hozzá a háztartás jövedelméhez, hiszen a férfi sikerességének képét erősítette, hogy egyedül tartja fent a családot. A Nagoski nővérek szerint innen ered a soványság eszméje és a nőiesség törékenységgel, gyengeséggel való azonosítása. Szerintem itt az idő másképp gondolkodni a törékenységről.

A női törékenység nem testalkat kérdése.
A nőies törékenység a sebezhetőségünkből fakad. A lelkünk rezdülése játszik a mozdulatainkban és ragyogja be az arcunkat.
A sebezhetőség megélésével páncél és álarcok nélkül mutatjuk meg magunkat.
Mi lehet nagyobb bátorság ennél, amikor már nem akarunk megfelelni, mindenkihez alkalmazkodni?

Megélni és kimutatni az érzéseinket?
Mi lehetne ennél nagyobb erő?

A nőies törékenység nem gyengeség.
A nőiesség nem gyengeség.
A sebezhetőség erő és bátorság
A nőies törékenység nem gyengeség hanem erő.

Nem kell vékonynak lenni a törékenységhez, keress bátran, ha nőiességedet belülről szeretnéd felragyogtatni.

Modern nőiesség #11 – Női erő III. – Határhúzás, mint ébresztő jellegű szeretet

A határhúzás – talán tudjátok örök mumusom: az önismereti utam és az önbecsülés építésem egyik legnagyobb kihívása. Bevallom olykor még mindig hadilábon állok a témával, hiszen más dolog 12678 könyvet elolvasni, és megint más dolog cselekedni.

A cselekvéshez számomra elengedhetetlen volt a határok igazi természetének megértése.

Korábban a határhoz a konfliktusokat, „mostmáraztánelég volt” típusú heves kirohanásokat, a másik viselkedésének kontrollálását társítottam. A pillanat hevében húztam határokat, és csodálkoztam, hogy miért nem működik. Már a határhúzás gondolata is nyomasztó volt.

Számomra áttörő jelentőségű gondolat, hogy a határok a szeretetről szólnak. A valódi határokat egyrészt önszeretetből, másrészt társszeretetből húzzuk. A határaimon belül szabadon megválaszthatom mire mondok igent, mivel töltöm az időmet, mire áldozom az energiáimat. A határaimon belül én hozom meg a döntéseimet. Tudatos döntéseimmel nemet mondhatok, ha a szükségleteim vagy a tartásom veszélybe kerül. Ez egyben a társ tisztelete is, hiszen a világos határokkal nyílt lapokkal játszunk. Ébresztő jelleggel bír, mivel jelzem mi fér bele és mi nem.

Volt már olyan élményed, hogy megbántottak és akkor húztál határokat? Talán az volt a fejedben, hogy ez így nem mehet tovább, változzon meg a másik, legyen máshogy a kapcsolat? Ne is szóljon hozzám? Hagyjon békén?

Határokat nem azért húzunk, hogy megleckéztessük a másikat. („Na most látja, milyen ha valaki egész nap nem veszi fel a telefont”)

Határokat nem azért húzunk, hogy megbüntessük a másikat. („Érezze ő is azt a fájdalmat, amit én, amikor otthagy a vita során!)

Határokat nem azért húzunk, hogy jobb bánásmódot csikarjunk ki. („Amíg nem vagy normális, nem állok szóba Veled)

Haragból falakat húzunk. Büntetésből szögesdrótot vonunk magunk köré. Magunkat is börtönbe zárjuk. A falak elválasztanak.

Határt szeretetből szabunk, hogy a másik lásson minket, lássa a szükségleteinket, és legyen lehetősége tisztelni a saját döntéseinket.

A határok láthatóvá tesznek és összekötnek.

Mielőtt határt húznál tedd fel magadnak a kérdést:

A szeretet vagy félelem vezérel?

Modern nőiesség #10 – A női erő II.

A női erő és a határhúzás – vagyis azt kapod, amit eltűrsz

Tudom, ronda a cím és talán bántóan cseng a füledben, rosszul is eshet vagy felháborodsz. Nem vagy egyedül ezzel, a munkám során naponta jönnek a panaszok:

„Miért csinálja ezt velem?” „Én nem ezt érdemlem!” „Miért nem tisztel engem?”

És igen, én sem voltam kivétel ez alól, én is sokszor belecsúsztam az áldozatszerepbe és mit szépítsek rajta, sajnáltam vagy sajnáltattam magam

Éppen ezért legmélyebb együttérzésemmel írom ezeket a sorokat: Nemcsak Ő csinálja ezt Veled, Te (is) csinálod magaddal. (Ez természetesen Őt nem mentesíti a felelőssége alól.)

A határhúzás nehéz, embert próbáló, tudom. Ráadásul nemcsak a nemet mondásról van szó. Az is határhúzási probléma, amikor beengedjük a rossz bánásmódot. Ha nem húzunk határt, akkor azzal megengedjük a velünk szembeni tiszteletlenséget, inkorrektséget. Vedd észre, hogy ez egy döntés, egy néma engedély a részedről.

Minden egyes esetben, amikor kiszakad belőled, hogy miért bánik így-úgy-amúgy velem, tedd fel magadnak azt a kérdést, hogy mi ehhez a Te hozzájárulásod? Hol van a pont amikor Te felelősséged tudatában nem adod a hozzájárulásodat, hogy megtörténjen? Minden ponton van egy szabad döntésed, hogy határt húzz és ne engedd be az életedbe a tiszteletlenséget, a méltatlan bánásmódot. A határhúzás elengedhetetlen a női erő megéléséhez és az egészséges párkapcsolathoz. Sokan szeretnénk megúszni, mert félünk következményeket állítani és félünk a másik esetleges reakciótól. A valóság az, hogy ideje szembenézni azzal, hogy mi történik, ha nem húzunk határokat. Mi fog történni, ha továbbra sem állunk bele az erőnkbe és tőrbeesett áldozatként nyalogatjuk a sebeinket.

Honnan merítsd ehhez az erőt? Önmagadból. Ha most éppen gyengének, elesettnek érzed magad, akkor is tudd, hogy mindannyiunkba mélyen kódolva van egy fontos ösztön. Énigenlés a neve. Ikertestvére az életösztönnek. Olyasmit jelent, hogy legbelül érezzük, hogy az életben maradásunkhoz önmagunkat kell választani, hogy ha boldogok akarok lenni, nem tagadhatjuk meg saját magunkat. Az énigenlés egy éltető csíra az önbecsülés virágzásához.

 Ha azt akarod, hogy a másik tisztelettel bánjon veled, kezdj el magaddal tisztelettel bánni. Kezdj el saját magaddal való kapcsolatodon dolgozni. Tedd fel magadnak a kérdést: Mi kell ahhoz, hogy nagyobb tisztelettel és megbecsüléssel forduljak magamhoz?

Önbecsülés építés – biztos ízlés

Az egészséges önbecsülés folyamatos karbantartást igényel. Tettekkel, választásokkal, tudatos döntésekkel építjük. A belső iránytű a biztos ízlés. A biztos ízlés az önismereti utunkon felhalmozódott tudás önmagunkról. A tudás felelősségvállalás nélkül csak információhalmaz. A biztos ízlés számomra azt jelenti, hogy nemcsak tudom mi szolgálja a fejlődésemet, a jó kapcsolatot önmagammal, mi passzol az értékrendemhez, hanem felelősséget is vállalok azért, hogy eszerint cselekedjek.
A biztos ízlés az iránytű a választásaimnál:
– milyen étkeket választok
– milyen tartalmakat fogyasztok
– mit olvasok
– mit hallgatok
– milyen emberekkel veszem körbe magamat
– mit veszek fel
– mit kenek magamra
– milyen testmozgást űzök
– mivel töltöm az időmet.

A biztos ízlésnek már van egy biztonsága. Pontosan ezért jól megfér a kísérletező kíváncsisággal.A biztos ízlés egyszerre támasz és ugródeszka.

A biztos ízlés segít abban, hogy olyan szokásokat alakíts ki, amelyek Téged szolgálnak, örömet okoznak, fejlődsz általuk. Az önbecsülést szolgáló szokások egymásra épülnek. Az életigenlő szokások életigenlő életstílust szülnek.

Modern nőiesség #9 – A női erő I.

A női erőről…- Valóban az erős nők kiváltsága?

Vegyes érzések keverednek bennem, ahogyan a női erőről írok. Van-e értelme egyáltalán a „női” jelzőnek, vagy az erő csak erő, bárki használja? Írjak az „erős nő” mítoszáról vagy a gyengeségről, kiszolgáltatottságról?

Az erő ugyanis hatásgyakorlás – egy energia mozgósítása, amivel valamilyen állapotváltozást érünk el. Vagyis az erő a környezetet valamilyen változásra készteti, vagy valamilyen változást hoz létre. Az erő ily módon szinte elválaszthatatlan a cselekvéstől.

Az erő természetesen megjelenik fizikai formájában és jellemerő formájában. A történelem sokáig a férfiak privilégiumának tekintette az erőt, mára azonban ez gyökeresen megváltozott. Mára a nők előtt is szabad a pálya, bármikor pallérozhatják fizikai-szellemi-erejüket. Mert az erőt a cselekvés élezi, erősíti, ha nem gyakoroljuk elsikkad. Megjelentek az „erős nők”, akik köszönik megoldanak önállóan mindent, nincs szükségük senkire, mindent kézben tartanak, mindent kontrollálnak (beleértve a férjüket is). Valóban ők vannak az erő birtokában? Erő-e folyamatos harcban állni, a dolgokat kényszeresen irányítás alatt tartani, mindent a saját szánk íze szerint alakítani?

Valójában az „erő” túlkapása, ha kényszerítő erőbe vagy erőszakba csap át, vagy átlépi a másik felelősségi határait. Ez férfinál és nőnél egyaránt elmondható. Ez történik, ha folyamatosan utasítjuk a másikat vagy megcsinálunk helyette mindent, mert „úgyis csak az van jól megcsinálva, amit én csinálok meg”.

Mindenkiben él férfi és női rész egyaránt. Az erő mindenkinek rendelkezésére áll, a kérdés, hogyan használjuk nőként. Hogyan hozzuk összhangba a nőies befogadással?

Tisztázzuk mindjárt az elején: fantasztikus, ha Te talpraesett, határozott, céltudatos, dinamikus nő vagy, ebből nem kell sem alább adni sem sutba dobni! Viszont rengeteg olyan „erős nővel” beszélgetek, aki kimerült. Kimerült fizikailag, mert gyakran mások helyett is ő dolgozik. Kimerült mentálisan, mert a saját felelősségén túl más (felnőtt) emberekért is felelősséget visel. Kimerült lelkileg, mert mire mindent elrendez, önmagára nincs ideje. Nincs ideje töltődni, nőnek lenni és fogalma sincs már, milyen az, ha nem ő ad, nem ő cselekszik (mindenkiért/mindenki helyett). Valahol mélyen érzi, hogy nincs ez rendben…

Ebben a helyzetben a határok felállítása fordíthat a helyzeten! Hatalmas csapda más (felnőtt) emberek helyett felelősséget vállalni, illetve a környezetünket gyerekszerepbe kényszeríteni a folyamatos irányítással… Maradj a saját felelősségi határaidon belül, mindenki saját magáért vállal felelősséget, a saját tetteiért, gondolataiért, hozzáállásáért. Ugyanígy mindenki csak saját maga felett gyakorolhat irányítást.

Ne harcolj az irányításért! Használd az erődet a határszabásra a harc helyett!

Ne is roskadozz a terhek alatt! Használd az erődet a határszabásra, ne végezd el folyamatosan más emberek feladatát! Tanulj meg nemet mondani. Elképzelhető, hogy először saját magadnak kell nemet mondani és rászorítani magadat, hogy nem kell Neked minden fronton, mindenki helyett, mindig helytállni. Néha az a valódi erő, ha felhagysz az „erős nő vagyok, nincs szükségem segítségre” szerepkörrel és felvállalod azt, hogy eleged van. Felvállalod a sebezhetőséged és kommunikálod a valódi igényeidet, együttműködést kérve a környezetedtől.

A belső erő, a jellemerő a női tartásból fakad, az önbecsülés pedig nem harcol, hanem kedvesen, de határozattan lép fel önmaga védelmében. A valódi önbecsülés a társad iránti megbecsüléssel párosul – higgy a társadban, hogy képes felelősséget vállalni és cselekedni.

Modern nőiesség #8 – Mutasd magad – A tudatos női önkifejezés

Amikor a meghittséget, a megbecsülést vagy éppen a szenvedélyt hiányoljuk a párkapcsolatunkban, gyakran elsikkadunk afelett, hogy hová tűnt önmagunk hiteles kifejezése.

Sokan abban a hitben élnek, hogy de hát én rengeteget beszélek az érzéseimről, vagy a gondjaimról, pallérozom az elmémet, jól kommunikálok, igyekszem fejlődni…

Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy álarcokkal élünk, páncélokat veszünk fel nap, mint nap. Az álarchoz, a páncélhoz nem lehet kapcsolódni. Miért tesszük ezt? Hiszen egyébként mindannyian szeretnénk megélni önmagunkat, valódi mély kapcsolódásban lenni a szeretteinkkel.

Nem okozok túl nagy meglepetést, ha azt mondom a félelem késztet minket arra, hogy elbújjunk egy álarc mögött. Vagyis azért nem merjük felvállalni az érzéseinket, mert abban a tévhitben élünk, hogy úgy ahogyan vagyunk, nem vagyunk elég jók. A „nem vagyok elég jó” érzése pedig a szerethetőségünket kérdőjelezi meg. Ez annyira erős félelem, hogy inkább különböző álarcokat veszünk fel annak érdekében:

  • önfeladás: mindent megteszünk, hogy úgy gondolkodjunk, viselkedjünk, ahogyan a környezetünk elvárja, vagyis mások elvárása szerint élünk
  • túladásban vagyunk: mindenkit kiszolgálunk, igyekszünk mindenkinek a kedvére tenni, saját magunkat az utolsó helyre szorítjuk
  • „erős nő vagyok – mindent megoldok” páncélzat: nem mutatunk érzelmet, fájdalmat, úgy gondoljuk mindent és mindenkit irányíthatunk kontrollálhatunk.

Mindegyik álarc és páncél veszélyes. Hozzánk nő, egyre nehezebb levenni, már-már a személyiségünk részévé válik. És a páncél alatt elsorvad a szív. Elnyomja a személyiségünket, láthatatlanná teszi az értékeinket, tehetségeinket. Lakat alá teszi a gondolatainkat, érzéseinket, gátolja a valódi és hiteles kommunikációt.

Először is (akár írásban) adj engedélyt magadnak, hogy „Merek önmagam lenni”, „Szabadon megélhetem önmagam”, „Szabadon kifejezhetem önmagam”.

Mutasd magad! Hozd felszínre az érzéseidet, hangulataidat, gondolataidat. Tapasztalatom szerint, olykor már a vidámságot, örömöt is nehezen mutatjuk ki, nemhogy a fájdalmat, szomorúságot vagy éppen a haragot. Kezdj el önállóan gondolkodni, saját álláspontot és véleményt kialakítani. Mondd ki, csak az önkifejezés kedvéért!

Ne ragadj le pusztán a beszédnél! Az önkifejezésnek ezer formája van, kezdve a női megjelenésünkön (öltözék, illat, smink, haj stb.), mozgáson át (sport, tánc, zene, séta stb), a kreatív tevékenységekig (írás, rajz, kézműves tevékenység stb.)

A tudatos női önkifejezés egyrészt belső párbeszéd, amivel az önismeretünket formáljunk, másrészt egy szeretetteljes és valódi mélységeket rejtő meghívás a külvilág számára. Felhívás keringőre.

Ha szeretnél a tudatos női önkifejezéseden és kommunikációdon dolgozni, keress bátran.

Modern nőiesség#7 – Belső tartás – külső ragyogás

Belső tartás – külső ragyogás

Amikor nőkkel dolgozom együtt a női kiteljesedésükön, egyedi nőiesség felszínre hozatalán folyamatosan feljön az a kérdés, hogy kívülről vagy belülről „kell” építeni a nőiességet?

Ez a kérdés pontosan tükrözi, milyen könnyen kerülhetünk tévútra és mennyire feleslegesen bonyolítjuk túl mi nők a dolgokat. A nőiség egy létállapot. A nőiesség  illékony, rejtélyes és megfoghatatlan, külső és belső dimenziója egyaránt ÉS egyszerre fontos. HISZEN EGY ÉS UGYANAZ. Számomra nincs értelme a külső vagy a belső lényegesebb kérdésnek, mert külső ÉS belső van.

A test-lélek-szellem egysége megbonthatatlan, több úton is megközelítheted a saját női létezésedet.  Elindulhatsz belülről az önbecsülésed építésével. A női önbecsülés fejlesztése erőteljesen megmozgatja az önelfogadással kapcsolatos kihívásainkat, amiben már kikerülhetetlen a külső szépséged. Talán hamar megtapasztalod, hogy egyre nagyobb örömmel, tudatossággal és felelősségvállalással fordulsz a megjelenésed felé.

Elindulhatsz kívülről is, ha tudatosan, tisztelettel foglalkozol a külsőddel, észrevétlenül egy komoly önismereti kalandban csöppensz. Az elkötelezett öngondoskodás, a kedves önmagaddal való bánásmód pedig egy együttérző, bátorító belső párbeszédet szül. Mi más lenne ez, mint aprópénzre váltott önbecsülés?

Éppen ezért indulj amerre jól esik, amerre az ösztönöd diktálja, indulj el az úton nyílt szívvel kíváncsisággal…

Ha szeretnél velem dolgozni a női kiteljesedéseden, keress bátran!

Lépj ki a fényre!

Lépj ki a fényre – egy megerősítés, ami a misszióm lett

A félelem, a bizonytalanság, és a keserűség az árnyékban növekszik. Kilépni a fényre – mi is ez számomra? Lefejteni magamról a téves hiedelmeket, az illúziókat, a betokosodott korlátozó gondolatokat. Levenni az önfeladás „Legyen ahogy akarod” álarcát és az „Erős vagyok – mindent megoldok” – páncélját és belemerítkezni az önmagamba. Ott állni a levetett páncéllal, pőrén a napfényben – a sebezhetőségemben. Félelem helyett a szeretetet választani. Támadás helyett az elfogadást. A sebezhetőség nem ér véget velem és nem old meg mindent. Aki sebezhető az sebződhet. A páncélviselés kockázata mégis magasabb, hiszen az álarcainkkal a kapcsolódásról és az életről mondunk le.

A sebezhetőségem egy tér, ahol a kapcsolódunk, ahol a megértést és a megengedést teremtjük.

A kapcsolataink a fény.

Az élet a fény.

A szeretet a fény.

Lépj ki a fényre!

Önbecsülés krízisben – TOP3 önegyüttérző módszer

Szükségben ismerszik meg az igazi barát – tartja a mondás. Nincs ez másként a saját magunkhoz való szeretetteljes és elfogadó viszonyulás esetén sem. Talán tapasztaltad már, hogy „boldog időkben”, amikor derűs-békésen csordogálnak a mindennapok, könnyebb magadhoz kedvesnek lenni.

De mi történik, ha a nehézségek úgy törnek fel, mint a talajvíz, vagy elborít a krízis árja? Hogyan viszonyulsz magadhoz, ha kudarc ér?

Ostorozod magad? Kritizálod, hibáztatod magad, hogy miért nem voltál jobb, okosabb, vonzóbb… és még sokáig felhánytorgatod magadnak.

Vagy épp ellenkezőleg? Átengeded magadat az önsajnálatnak, ami semmivel sem jobb, mint az önostorozás. Elsőre együttérzőnek tűnik, mintha próbálna felkarolni, de a „jajj én olyan szerencsétlen vagyok”, „nekem semmi sem sikerül” módszeresen és kitartóan nyírja az önbecsülésedet.

Hogyan legyünk együttérzőek magunkkal?

Kristin Neff egyetemi docens az önmagunkkal való együttérzést kutatja, és úgy találta, hogy az önmagunkkal való együttérzés a szívünkben gyökerezik, törődésből és kapcsolódásból ered. Sikerek és kudarcok jönnek-mennek, azonban a valódi értéked abban rejlik, hogy érző és tudatos lény, azaz ember vagy!

A kutató három módját különbözteti meg, hogy igazán együttérzően tudjunk ott lenni saját magunknak:

  1. Kedvességgel, törődéssel fordulj magadhoz (felejtsük el az önostorozást és az önsajnálatot is). A kedvesség nem azt jelenti, hogy szépítené a valóságot, vagy elbagatellizálná a problémát. Nem keni el a felelősséget, de nem is bánt.
  2. Tudatosítsd magadban, hogy a fájdalom és a szenvedés a közös emberi tapasztalat részei, amelyben most is ebben a pillanatban rengetegen osztozunk. Minél kevésbé állsz ellen a fájdalomnak, annál kevésbé szenvedsz.
  3. Légy éber figyelemmel: lásd tisztán a jelen pillanatot, fogadd be ítélkezésmentesen, ne harcolj a valóság ellen. Vegyél néhány mély lélegzetet.

A fentiekben segít, ha van egy kedves-törődő mondatod (önegyüttérző mantrád), ilyen például: „Ez most nagyon fáj”, „Ez a szenvedés pillanata”, „Viseljem elfogadással és megértéssel ezt a nehézséget”

Végül egy pofonegyszerű módszer annak ellenőrzésére mennyire vagy együttérző magadhoz, ami egyben közelebb vihet mit is takar ez az önmagunkkal való együttérzés.

Képzeld el, hogy a gyereked megütötte magát és sír, hogyan viszonyulsz hozzá: leszidod, hogy lehetett ilyen ügyetlen, tragédiát csinálsz az ügyből, vagy kedvesen vigasztalod, elismerve a fájdalmát: „Megértem, hogy fáj, gyere átölellek, aztán mossuk le a sebet”

Látod? Ilyen egyszerű! Ha a gyerekeddel, szeretetteiddel, barátnőddel megtudod csinálni, akkor megvan Benned ennek a képessége, nem kell mást tenned, mint tudatosan magad felé fordítani.

Kezdd magaddal – „Nem jön senki”

Várunk, várakozunk. Gyerekkorunkban vártuk, hogy jöjjenek értünk az óvodába, iskolába, vártuk a karácsonyt, a nyári szünetet.

Aztán valahogy felnőttként is rajtunk maradt ez a várakozás. Várjuk a tavaszt, a jóidőt, a szerencsés fordulatot. A herceget fehér lovon. Várjuk, hogy változnak a körülmények, végre megváltozik a társunk. Vagyis kívülről várjuk a változást. Várjuk a megmentőt, miközben áldozattá válunk a saját tehetetlenségünknek. Az idő pedig múlik.

„Nem jön senki.” Nathaniel Branden frappáns mondata elsőre sokkoló, aztán felszabadító. Hiszen rájövünk, hogy tényleg nem jön senki. Senkinek nem feladata megmenteni minket, önbecsülést építeni helyettünk, boldoggá tenni minket.

Te jöttél erre a világra és Te emeled fel magad. Senki nem tudja és nem is teheti meg helyetted. Félelmetes? Igen! Felszabadító? Igen!

Kizárólag a saját felelősségünk, hogyan élünk és milyen döntéseket hozunk. A mi felelősségünk stabil és egészséges önbecsülést építeni. A felelősségvállalás felszabadító, hiszen nem kell tovább várnunk senkire. Akár most ebben a pillanatban Te elkezdheted. Egy döntéssel, hogy magadra teszed a fókuszt, és elköteleződsz az önmagadért való felelősségvállalás mellett.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha legközelebb mardos a hiány, rosszul érzed magadat a bőrödben, vagy azt kívánod, bár lenne a társad/gyereked/környezeted megértőbb/kedvesebb/megbízhatóbb, állj meg egy pillanatra.

Kérdezd magadtól, hogy mire van valójában szükséged? Szeretnéd biztonságban érezni magad? Valójában elismerésre vágysz? Ha ezeket meg tudod fogalmazni, már egy fontos lépés a felelősségvállalás felé. Ha megvan a szükséglet, vizsgáld meg, hogyan viszonyulsz hozzá. Pl. Biztonságra vágyom…Bízom-e magamban? Én elismerem-e saját magamat?

Hiszen hogyan ismerne el a párom, ha valójában én sem értékelem saját magamat? A változást magunkkal kezdeni. Ha több elismerést szeretnék, első körben magamat kell szívből elismernem.

Ha nehéz tedd fel a kérdést: Hogyan tudnám elismerni magam? Hogyan tudnék nagyobb felelősséget vállalni azért, hogy elismerjem önmagam? Mi az a pici apró lépés, amit meg tudnék tenni?

Tudod, nem jön senki. Senki sem fog saját magad szeretni és elismerni. Csak Te.

Figyeld meg hányszor várod kívülről a változást, a társad vagy a környezeted részéről. Ilyenkor irányítsd vissza a figyelmedet önmagadra és kérdezd meg magadtól: Mi az az apró lépés, amit én meg tudnék tenni a fejlődésemért?