A változás tánca – a párkapcsolat fejlődési útjai

A változás tánca

“Csak a változás állandó” – mondja Hérakleitosz.

“A tánc ölelés” – mondják az argentínok.

A tánc férfi és nő tökéletes összhangja, a férfi – női energiák folyamatos áramlása, véget nem érő jelek és kapcsolódások.

Párkapcsolatunkban többféle táncot lejthetünk. Lehet ölelés, de lehet ördögi kör. Mivel állandóan impulzusokat, kapcsolódásokat küldünk oda-vissza egymás felé, folyamatosan reagálunk a másikra. Gyakran megszokásból, és a megszokások szép lassan elvárásokká, aztán címkékké alakulnak. Jó példa erre a magát elhanyagoltnak érző fél először kedvesen, aztán egyre agresszívebben követeli a figyelmet távolságtartó partnerétől, aki a követelőzéstől egyre inkább távolságtartó, hidegebb viselkedést vesz fel.

Jó hír azonban, hogy ha változol, akkor a kapcsolatod is fog változni.

Segíthet, ha a kapcsolatunkra, ne egy pillanatfelvételként, hanem inkább videóként, történetként tekintünk, hiszen így láthatjuk meg annak értékeit, erőforrásait, az átélt tapasztalatokat, és így tudunk jövőbeli célokat kitűzni.

Hogyan fogjunk hozzá a változáshoz?

Felelősségvállalás: egy bátor szembenézés és annak tudomásulvétele, hogy amit gondolatainknak, döntéseinknek, tetteinknek, mulasztásainknak következménye van. Mi NEM felelősségvállalás: hárítás, másik hibáztatása, kibúvók keresése.

Önismeret: egy őszinte szembenézés, mi az ami működik, mi az, ami nem működik. Elengedhetetlen egy belső tisztázó párbeszéd, hogy mit és miért szeretnél a párkapcsolatot illetően. Látszólag egyszerű: hol vagyunk és hova szeretnénk eljutni, és a cél mellett egy erős döntést hozni.

A jelenlegi helyzet meghatározása életbevágóan fontos, hiszen gondolj csak bele, ha fogsz egy térképet, valahova el akarsz jutni és nem jól helyezed el magatokat, alaposan el lehet tévedni.

Cselekvés: Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha nem fejlődünk, akkor hanyatlunk, tehát ne maradjunk a perónon szöszmötölve, hanem szálljunk fel a vonatra.

Szokások kialakítása, avagy haladjunk lépésről lépésre, erről itt írtam. A célok lépésekre bontását a párkapcsolati bakancslistában alakítjuk ki.

Kérj segítséget, ha úgy érzed, nem megy egyedül.

Mit tanulhatunk a táncból:

  • határozottság: ne tébláboljunk,
  • vezetés-követés: mi ezt tangón úgy tanultuk a férfi megkéri a nőt fáradjon oda, a nő pedig ha akar odalép, miközben a férfi támogatja,
  • folyamatos figyelem és tudatos JELENLÉT minden érzékszervünkkel,
  • szemkontaktus, azaz állandó kapcsolódás fenntartásta
  • ha hibázunk, korrigáljuk és nem elrohanunk a táncparkettről,
  • gyakorlás, gyakorlás azaz cselekvés!

A változás folyamat, ami hatalmas kitartást és folyamatos önművelést igényel, ez egy belső utazás.

Szép napot kívánok és sok erőt a változáshoz

Hogyan változtass a párkapcsolatodon? A szokások, mint a változás láthatatlan kapaszkodói

A változás ösvénye – a szokásokon keresztül vezet

Nagyon jó, ha felismered, új szelek fújnak, megújulnál Te magad és a párkapcsolatod is. A nagy elhatározásokat, kezdeti fellelkesülést  aztán a hétköznapok taposómalmai aprítják ezer kis homokszemcsébe, hogy aztán csak bosszantó kis porszemként vágják a képünkbe: megint nem sikerült…

Amit én figyelmedbe ajánlok, az nem más, mint a SZOKÁSOK.

Elsőre talán apró, unalmas automatizmusnak tűnnek, de nézzük meg őket alaposabban.

A mindennapjaink szokások láncolata és ez a sok egymásra épülő szokás teszi ki az életedet, így ha  változtatni szeretnél az életeden, változtass a szokásaidon. Nem nehéz belátni, hogy így van ez a párkapcsolatunkban is, hiszen egyéni és páros szokásaink között is bőven találunk építő, szívet melenget (pl. szerelmes üzenetek küldözgetése), de lehetnek romboló, családi békét aláaknázó szokások is (menetrendszerű zsörtölődés, függőségek stb.).

A szokások eredetileg apró döntések voltak, amelyeket mindennap megtettünk, míg a folyamatos ismétlődés által a tudatos cselekvés tudattalan készséggé alakultak át.  Pontosan attól, hogy egy idő után már nem hozunk egy külön döntést, hanem gondolkodás nélkül cselekszünk, a szokás beivódik a mindennapjainkban, ettől szinte állandónak, megváltoztathatatlannak tűnnek. Sokszor szinte a rabjává válunk régi beidegződéseknek, sőt hajlamosak vagyunk, hogy bizonyos szokásainkkal írjuk le a jellemünket (és másokét is): „tudod, én mindig elkések, Feri folyton káromkodik vezetés közben, Jucihoz nem lehet szólni a reggeli kávé előtt..stb.”

Pedig a szokásaink megváltoztathatóak, kellő odafigyeléssel át tudjuk írni, el tudjuk hagyni őket, illetve új szokásokat tudunk felvenni. „Semmi sem lehetetlen, ha az ember megfelelő szokásokat alakít ki.” (Charles Duhigg)

Első körben mérjük fel, vizsgáljuk fel a szokásainkat, ehhez a legjobb taktika, ha végignézzük és felírjuk tevékenységeinket a nap folyamán: mikor és mit csinálunk, kb. mennyi ideig tart, milyen helyhez kötődik, kivel csináljuk. Ezt a tényszerű felmérést követi egy mélyebb jellegű feltérképezést: miért csinálom azt az adott szokást? mi a célja? mi a mögöttes indoka? szolgál-e téged vagy pozitív energiával tölt-e fel? hogyan érzed magad közben/utána? egészséges-e? feltétlenül szükséges-e? kinek az érdekében teszed? milyen hatással van ez a párkapcsolatomra? konfliktusforrás-e?

Itt kúszik be a képbe az önbecsülés kérdése, az, hogy figyelek magamra, tisztelem és értékelem a testi, szellemi, lelki egészségemet, és ehhez kapcsolódó konkrét, mérhető célokat állítok fel. (pl. hetente egyszer két óra háborítatlan időt szeretnék tölteni a párommal, vagy hetente kétszer 1 órára elmegyek futni stb.) Ha jobb, minőségibb életet szeretnél élni, olyan szokásokkal bástyázd körbe a céljaidat, amelyek ezt szolgálják, illetve érdemes azokat a szokásokat elhagyni, vagy első körben minimalizálni, amelyek ezeket gátolják.

A szokások tartós, hosszú távú kialakítása olykor villámcsapásszerű sikerrel, amolyan „hopp már bele is simult a napjaimba”, de gyakran inkább nyögvenyelős, botlásokkal „nem megy ez nekem, inkább feladom” felkiáltásokkal fűszerezett hosszútávfutáshoz hasonlítható.

Néhány szempont, hogyan ültethetőek át a nagy elhatározások a gyakorlatba:

  • önismeret: tudd, hogy miért, milyen célból akarod csinálni, tisztázd, hogy magadért, illetve a párkapcsolatodért, családodért akarj egy szokást meghonosítani. Fontos, hogy egy belülről jövő késztetés legyen. Bármilyen csábító és bármilyen nehéz megkerülni a közösségi médiát, Te ne másolj másokat, ne egy kívülről jövő nyomásnak engedelmeskedj /pl. ne azért akarj  a mindennapjaidba rendszeres meditációt csempészni, mert az trendi, felkapott, folyton szembejön, hanem mert téged érdekel, vagy csökkenteni akarod a stresszt, barátkozni szeretnél a belső hangoddal stb./
  • motiváció keresése: kíváncsiság, kihívás, az életed feletti kontroll érzése, együttműködés, elismerés utáni vágy motivál-e az új szokás kialakításában?
  • ha el akarsz hagyni egy szokást (pl. nem akarsz folyamatosan nassolni) hasznos végiggondolni, hogy önmérséklő vagy önmegtartóztató típus vagy, vagyis, melyik könnyebb számodra ha előtted van egy tábla csoki – egy kockát eszel és netovább (önmérséklő) vagy egy morzsát sem (önmegtartóztató). Ha sikerült beazonosítani melyik típusban tartozol, az segíthet meghatározni, hogy számodra érdemes  teljesen kiiktatni egy szokást (pl. vasárnap nem internetezem) vagy minimalizálni (pl. vasárnap csak délután 15 percet internetezem)
  • haladj kis lépésekkel, főleg, ha régóta halogatott változásról van szó, vagy ha kétségek gyötörnek a megvalósíthatóságot illetően (ha eddig nem sikerült kettesben időt töltenetek hétköznap esténként, akkor nem annyira reális célkitűzés, hogy mindennap 3 órát beszélgessetek, kétnaponta vacsorázni menjetek)
  • FEGYELMEZETTSÉG: (tudom, szörnyen hangzik) szóval a motiváció megadja a kezdőlökést, de ha végső soron stabilizálni, élővé akarsz tenni egy szokást, az önfegyelem lesz a legjobb barátod. Az önfegyelem és az önbecsülés ugyanis egy tőről fakad. Ha szereted és tiszteled magad, akkor tudod, hogy azt a szokás miért akarod gyakorolni és milyen változást vársz tőle az életedben, akkor könnyebb naponta a jobb élet, a fejlődés mellett döntést hozni és CSELEKEDNI. Nap-nap után. (első körben 30 napig, aztán ameddig szeretnéd) Ne feledd: „Azzá válunk, amit rendszeresen megteszünk.” (Sean Covey)
  • ágyazz meg az új szokásnak: készítsd elő a szokást, nézd meg hova, hánykor akarod beilleszteni a napirendedbe, (írd be a naptárba), mennyi időt vesz igénybe, kell-e hozzá valamilyen eszköz, tárgy, kell-e segítséget kérni hozzá, stb.
  • szokások utánkövetése: ha sikerült meghonosítani, bizonyos időközönként nézz rá, hogyan működik, hogyan érzed magad tőle, beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket?
  • ünnepeld magad: légy büszke magadra, hogy megtettél egy lépést a fejlődés irányába.

Sok sikert kívánok a fejlődésedhez. Ha bármi kérdésed van, keress bátran

Biztos bázis – veszélyhelyzeti kapaszkodó

Biztos bázis

Mi a Te biztos bázisod?

A biztos bázisok azok az emberek, célok vagy dolgok, akikhez és amelyekhez különleges kötelék fűz bennünket, vigaszt, védelmet és energiát adnak, különösen a nehéz időkben, mint a fa gyökerei a törzsnek és a lombkoronának a viharban.

A kifejezést John Bowlby (a modern kötődéselmélet egyik atyja) a katonai nyelvből vette át, mint írja „hasonlít egy katonai támaszpont parancsnokságának a helyzetéhez, ahonnan egy harci egység portyára indult és vissza is várják…és az egység csak akkor merészel előrenyomulni és kockázatot vállalni, ha tajgai meg vannak róla győződve, hogy a támaszpont biztos bázis.”

Biztos bázis híján nehéz szituációkban könnyebben válunk a szorongás és a félelem túszává, míg ha rendelkezünk erős biztos bázisokkal az védelmet nyújt a kilátástalanság ellen. Megacélozza az erőnket, kitartásra és a lehetőségekre trenírozza belső látásunkat, vigaszt nyújt, és kézen fogva kivezet, ha bezárkóztál sírva csokit enni a fürdőszobába.

Az én biztos bázisom a szűk és tág családom, minden évgyűrűje, ága és zsenge sarja, a barátaim, életmentő (Na mi van Veletek hívásokkal, üzenetekkel)

Az én biztos bázisom a hivatásom, céljaim (megtépázva, kilúgozva is), és az álmaim.

Néhány álomkép ismeretlen helyekről olyan éles, mintha egy karnyújtásra lenne, tenger sós illata csiklandozza az orrom, érzem a méregerős presszókávé kesernyés utóízét, látom a kedvenc nyári ruhám virágillatát, a pisztáciafagyi üledékes zöldjét.

Nektek mi a biztos bázisotok?

Női szerepek – a női lét ezer arca

Női energiák sokfélesége

A női lét ezer arca

Almakompótot készítek, szerintem most először életemben. Pofonegyszerű, de én lábadozó beteg vagyok és pont olyat szeretnék enni, mint kiskoromban. Amikor anyám/nagyanyám a szemem villanásából, arcom sápadtsági fokozatából tudta az étvágytalan, cserepes szájú  gyerek már tudna enni egy kis kompótot. Mama szegfűszeget tett bele, Anya fahéjat.

Kevergetem a kompótot (bár valószínűleg felesleges) és a láztól, vírustól kimerült, lelassult agyam kihátrál és megérzek valamit a női erőkből.

Nem csak én fogom azt a fakanalat, hanem anyám és nagyanyám is, egyszerre vagyok gyerek, aki hirtelen fellobbanó étvággyal ízlelgeti a sápadt almaszemeket, hanem én is anya vagyok, aki enni ad. Hullafáradtan is. Felnőtt nő vagyok, aki küzd magával, tegyen-e cukrot a kompótba.

Egy női energia által font lánc vagyok.

Hogy miért írom le ezt?

Mert a nőiségnek, nőiességnek ezer arca van, teremtő, gyönyörű, puha, óvó-védő, elfogadó, harcos, túlélő, törődő,  csupa ragyogás és csupa árnyék.

Bennünk élnek az ősi, női archetípusok (C.G. Jung és egyes követői istennő típusként írt le), – melyek pl. a bölcsességet, tudást, szerelmet, művészetet, alkotót, királynői energiákat testesítenek meg -, különböző intenzitással vannak jelen személyiségünkben, de életünk bizonyos változásai, lelkiállapotunk, belső fejlődésünk egyik vagy másik „istennő” dominanciáját hozhatják magukkal.

Nagyanyáim, anyukám fantasztikusan hozták, ezt az ősi gondoskodó, pihe-puha burkot képző, házi tűzhelyet tápláló anyamintát, rengeteg szép gyerekkori emlékem is  e köré társul. A sárgabarack lekvár aranyló csillogása, sajtos rúd és madártej.

Anyukám a sütés terén már némi lázadással hozta ezt a klasszikusnak tekinthető édesanya-nő képet, rám pedig finoman szólva nem annyira jellemző ez a sokak által ideálisnak tekintett sütő-főző gondoskodó anyaszerep. Persze megvan bennem is ez az energia, de nem olyan átütően és nem is jön olyan ösztönösen.

Sokáig mardosott a bűntudat, hogy nem vagyok ilyen, ma már tudom ebben a kérdésben igenis van választásom, nem fogom magamra erőltetni azt a típusú gondoskodó, önfeláldozó anyaképet, ami nem én vagyok. Megengedem magamnak, hogy más útra lépjek, mint a felmenőim, ettől még képes vagyok hordozni azokat az értékeket, de hozzáteszem az enyémeket is.

Kérek egy like-ot, ha érdekelnek bővebben az ősi archetípusok, női energiák, illetve írjak-e a szerepkonfliktusokról?

Réka

Írd ki, írd le, írd össze

Kezeket fel, ki imádja rajtam kívül a szép tollakat, tűfilceket, guszta füzeteket, határidőnaplókat? Ki az, aki még áhítatosan szaglászik a papírboltban? Halmokban állnak a szép füzetek és sajnálod megkezdeni?

Pedig számtalan módon állíthatod a praktikus mindennapok és a lelki életed szolgálatába a füzetecskéket! Igen a színváltós kiscicásat is 🙂

Az agykutatók számtalan fejlesztő hatását ismerik a kézírásnak: fejleszti a kommunikációs képességet, a beszédet, a kreativitást és még a térérzékelést is. Ha kézzel írunk valamit, akkor az agyunk emocionális része is szerepet kap, hiszen alkotunk, és bónuszként a kézzel leírt dolgokra jobban emlékszünk.

Engem mindig megnyugtat a toll sercegése a papíron, ha kézzel akár csak pár szót is felfirkantok emlékeztetőnek, listát írok, jobban tudok koncentrálni, és az összeszedettebbnek érzem magam.

Mire használom a kézírást: konzultációk alkalmával nagyobb súlyt kapnak a leírt célok, ötletek, elérni kívánt állapotok, a mediációs folyamat is írásba foglalt megállapodással ér véget.

Mire használom a magánéletemben a kézírást/írást?

Pármondatos naplóírás:

Sokszor így beszélgetek magammal, korábban írtam az állandó belső párbeszéd fontosságáról, hát ennek remek eszköze a naplóírás: elmélyülésre, elemzésre késztet, letisztulnak a megfogalmazandó érzések, kirajzolódik a valódi probléma, illetve megkönnyebbülök egy-egy nehezebb helyzet papírra vetésétől.

Zsenge koromban én is átestem a „Kedves Naplóm, ne haragudj, hogy (már megint) hetek óta nem írtam…” , de mióta felszabadultam/felszabadítottam magam a napi rendszeres fogalmazványok terhe alól, és csak néhány mondatot firkálok le, a határidő naplómba, sokkal jobban működik a dolog. Néhány hónap, év távlatából visszatekintve néhány sor is lehet jó emlékezetfrissítő, elgondolkodtató, hogy ami akkor foglalkoztatott, mivé fejlődött, érdemes volt-e aggódni (az esetek 99,9%-ban nem!), nem mellesleg a kisfiammal kapcsolatos élményeket is ide jegyzem fel. Róla néhány mondat is értékes kincs. Szóval az a kevésnek tűnő feljegyzés is jóval több, mint a semmi, így ha idő vagy motiváció hiány tart vissza a klasszikus naplózástól, akkor itt a Te naplód.

Hálanapló írása:

Tudom, nagyon elterjedt manapság, de hidd el, nem véletlenül. Még a hálanaplók felkapottsága előtt életem egy nehéz korszakában gyűjtögettem össze minden este „öt dolog, amit imádtam ma” címmel azokat a dolgokat, amiért hálás voltam. Aztán valahogy kikopott az életemből, de mostanság, hogy reneszánszukat élik a hálanaplók, újra rákaptam. Miért? A hála érzése növeli az önbecsülést, az elégedettség érzését, képessé tesz arra, hogy a negatív helyzetekben is meglásd a jót, illetve a hála megélése arra késztet, hogy kiűzze a szívedből a haragot, irigységet, bánatot.

Kedvet kaptál? Akkor vágj bele, mi sem egyszerűbb, fogj bármilyen füzetet (persze ha szeretnél, vásárolhatsz kifejezetten e célra gyártott szépségeket, de ez ne késleltesse a hálanapló elkezdését) és kezd el ma. Vezetheted reggel vagy este, a tapasztalat az, hogy általában a reggeli időszak az általánosabb értékek számbavételére alkalmasabb, míg este a nap történéseit is elemezve, több konkrétumot szedünk össze.

Tippek: a fő szempont a rendszeresség, vezesd naponta, és próbálj minél több konkrét eseményt, dolgot, helyzetet észrevenni, és ahogy a módszer magával ragad , hogy egyre fogékonyabbá az élet szépségeire.

Braindump:

Borítsd ki a szemetet is az agyadból. Ha úgy érzed felrobbansz, vagy a gondolataid egymást kergetik, vagy annyira összetolultak, hogy beleszédülsz, végy egy üres papírt és öntsd rá, válogatás nélkül. Lesz benne teendő, bosszankodás, elmélkedés máskor csupa értelmetlen dolog ömlik ki. Megkönnyebbülést hoz és segít tisztázásban, illetve néha hasznos gyöngyszemek is felbukkanhatnak. Ha a sérelmeinket papírra vetjük, akár utána össze is tépjük, az elengedés egyik apró, de fontos lépése lehet.

Nanowrimo:

A novemberi regényíró kihívás lényege, hogy novemberben minden egyes nap írj 1667 szót, és a hónap végére lesz egy 50000 szavas regényed. A kihívás atyja, Chris Baty szerint az íráshoz egyetlen dolog szükséges, ami nem más, mint a Határidő. Életem első ilyen kihívása teljesen beszippantott, és bár még magamnak sem mutatnám meg, hatalmas élmény volt: hajnalban felkelni, csak hogy pár száz szót bepötyögjek, ködös hajnalakon a cselekményszálakat szőni, a végén holtfáradtan utolsó órákban világot megváltani. Ráébresztett arra, hogy nem kell felhatalmazás, végzettség, diploma stb., hogy (a saját magam szintjén) alkossak és a végeredménytől függetlenül büszkeséggel tölt el, hogy végigcsináltam.

Bővebb információ Timinél, akinél 6 évvel ezelőtt rábukkantam a kihívásra, hálás vagyok Neki 🙂

Ti hogy álltok a kézírással? Mikor és mit írtok kézzel?

Otthon a gyerekkel – falak vagy lehetőségek

Nóra a babaszobából vagy Virginia Woolf saját szobája?

Az előző facebook posztomat a szokottnál nagyobb aktivitás övezte és most nagyvonalúan eltekintek attól,  hogy ennek mekkora része köszönhető a cuki kisbabás képnek, így vélelmezem, hogy van igény a folytatásra.

A kis kitérő után nézzük ezt a két évet az életemből, amely kb. a szülés előtti egy hónap (csak a kánikulára emlékszem) majd a szülés (csak a szépre emlékszünkJ) és a CSED-GYED, vagyis az „otthon vagyok a kisfiammal” típusú korszak.

Ez a poszt nem a kisfiammal való kapcsolatomról, nem a gyereknevelés rejtelmeiről, nem is a kisfiamról, hanem rólam szól, pontosabban, hogy én miként élem/éltem meg ezt az időszakot, főként ezt az „otthonvagyokagyerekkel” státuszt. A pörgős, munkás, szociálisan túlzsúfolt létből a babaszobába csöppenést. A ceruzaszoknya és magassarkú helyett leggings és sportcipő. Jogszabályok helyett a természet törvényei. Péntek esti fröccsözés helyett hajnali etetés.

Előrebocsátom (sajnos ez még mindig kötelező kör), hogy szeretem, imádom a fiamat, nem akarok panaszkodni, minden változásért, nehézségért kárpótol az ő puszta létezése, és igen, tisztában vagyok vele, hogy NAGYON szerencsés vagyok, hogy egészséges gyermekem van, aki szépen fejlődik (és szerintem jószívű, okos, szép, aranyos, de a poszt nem az anyai ömlengésemről szól).

Le kell szögeznem azt is, hogy ez az én élethelyzetem, az én tapasztalataim, szűrőim, és a hozzám közel állókkal folytatott beszélgetések (néha kiborulások) ihlették, amiért soha nem lehetek elég hálás. Jólesett az is a lelkemnek, amikor ismeretlen vagy alig ismert nők egy-egy játszótéri, utcai (válságos) pillanatban együtt érzőek, őszinték voltak, és ítélkezés nélkül tudtunk véleményt cserélni.

No de lássuk a lényeget, amiről írni szeretnék, az nő helyzete a gyerekszülés után a gyedes stb. évek alatt.

A helyzet, amire nem lehet felkészülni.”

Senki sem mondta el, hogy ilyen lesz, de ha mondták volna akkor sem hiszem el.

Velem pont ez történt. Én TÉNYLEG nagyon szerettem dolgozni, voltak hobbijaim, szociális életem, tornázni jártam stb., terhesen is még foggal-körömmel ragaszkodtam az ügyeimhez, aktáimhoz, megszokott kis dolgaimhoz.

Aztán megszületett a fiam. Hallottam már sok rémtörténetet a korábban intelligens, világ dolgai iránt érdeklődő nő tudatállapotának végtermékekre való beszűküléséről, ijesztő gügyögésről, demenciával vetekedő memóriazavarról és mondhatom, ezeket talán megúsztam. Bár azt már az első pár hónapban éreztem, hogy nagyon kiestem a munkahelyi agyműködés ritmusából, és nem úgy pörög az agyam nem hasít, de elevickél, illetve sokkal több mindent elfelejtek.

Lehet, jobban jártam volna egyébként a gondolkodás drasztikus beszűkülésével, mert talán kevésbé agyaltam volna, vagy a memóriazavarral és nem tudtam volna összehasonlítani a korábbi életemmel.

Vagyis az első két dolog, ami a helyzetemmel kapcsolatban szíven ütött:

  1. a (fizikai) szabadság teljes hiánya

Most megint lehet azt mondani, hogy mégis MIRE GONDOLTÁL???, de az igazság az, hogy sok mindenbe belegondoltam (és aggódtam) a terhességem alatt, de őszintén szólva arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire végletesen lekorlátoz. Hogy minimális szinten sem döntöm el, hogy mikor mit csinálok, mikor hova megyek. Nem mintha korábban olyan gyakran előfordult volna, hogy éjjeli 2-kor sétafikálni támadt volna kedvem, de a LEHETŐSÉG hiánya mellbevágó.

2. a választás hiánya

Mese nincs (nyilván Bogyó és Babóca van:)), a kisfiam mindig ott van, állandó készültséget, törődést, szolgálatot igénye. Persze elugorhattam ide-oda ügyet intézni, vásárolni, ne adj Isten szórakozni, de alapvetően az a tény, hogy ehhez valakinek a segítségét igénybe kellett venni, megtépázta az önállóság érzetemet. Kiszolgáltatottnak és zavarodottnak éreztem magam, hiszen az életkörülményeink, családi helyzetünk úgy hozta, hogy nekem lett a feladatom, hogy a kisfiúnkat gondozzam, neveljem, együtt legyünk. Visszautalok egy korábbi bejegyzésemre, ahol a családi időbeosztásról írtam, de álszent lennék, ha elhallgatnám, hogy ezek a körülmények azért azt eredményezik, hogy elsősorban rajtam van a napközbeni ellátás felelőssége. A teljességhez hozzátartozik, hogy 10 esetből 9-szer szinte biztosan a kisfiammal való együttlétet választottam volna, de máig zavar, hogy nincs választásom.

Hangsúlyozom ezeket a körülmények generálják, a páromat kiváló édesapának tartom, aki kiveszi a részét mindenből, de más a gyerekkel töltött időkerete.

Ide kapcsolódik szorosan Harriet Lerner klinikai pszichológus megállapítása, ami szíven ütött és kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is.

„A bűntudat egyenesen a női lét anyagába vagy beleszőve….Az anyai bűntudat nem egyszerűen az egyes nők személyes problémája. A társadalomban gyökerezik, amely az anyákra testálja az elsődleges felelősséget minden családi problémáért, felmenti a férfiakat a valódi apaság alól…”

Nálam ez úgy csapódott le, hogy bár a felszínen más személyekkel, helyzetekkel, de valójában saját magammal volt konfliktusom.

A különböző szerepek a fejemben olyan ádáz harcot vívtak, hogy az bármelyik tízemeletes panelház éves lakógyűlésének becsületére válhatott volna.

Mire jutottam?

Bevallom őszintén sokáig megrekedtem (mit megrekedtem!) dagonyáztam a fentiekben és nagyon sajnáltam magam. Ami miatt persze lelkiismeretfurdalásom volt. Utólag úgy látom, nem gond, hogy megéltem a reménytelenséget, onnan van út felfelé, onnan kell az embernek magát összeszedni, építkezni.

Aztán sok-sok babakocsizás (mint rejtett én-idő) segített, rájöttem, hogy végre van időm gondolkodni, embereket, helyzeteket megfigyelni, nem utolsósorban a saját dolgaimon, céljaimon is merengeni. Ráadásul a rendelkezésemre álló napi szellemi kapacitáskeretet – szentül hiszem, hogy ez létezik – végre nem meríti ki a munkahelyem. Így azt a saját céljaimra használhatom. Megválaszthatom, mit olvasok, milyen tartalmakat fogyasztok a közösségi médiából, kivel találkozom, beszélgetek. Mi ez, ha nem szellemi szabadság?

Mi az, ami még segített?

  • A megengedések

Megengedtem magamnak, hogy a gyereknevelésen túl mást is csináljak. Mert az teljesen elfogadott, sőt elvárt, hogy egy anyuka megcsinálja a házimunkát is, de az már kevésbé, hogy dolgozzon is, főként, ha ez a munka azzal jár, hogy elhagyja a családi szentélyt. Főleg, ha emiatt esetleg fizetett segítséget is igénybe vesz.

Szóval megadtam magamnak a felhatalmazást, hogy először a gyerek alvási idejében (erősen a házimunka rovására) a saját vállalkozásommal, saját fejlődésemmel is foglalkozzak. Megengedtem magamnak, hogy ne a gyerek töltse ki minden gondolatomat, minden percemet.

Megengedtem magamnak azt is, hogy ne kelljen indokokat, kifogásokat keresni, ha csak magam, egyedül szeretnék lenni.

Kimondtam, hogy csupán arról van szó, hogy én mást IS szeretnék csinálni.

  • Intellektuális elfoglaltság, „saját szoba”

Ez volt az az időszak, amikor megértettem, hogy mennyire fontos a „saját szoba”. Mármint a Virginia Woolf szerinti értelemben micsoda jelentősége van annak, hogy egy nőnek (és természetesen férfinak is) legyen egy saját kis tere, ahol háborítatlanul dolgozhat, alkothat, írhat, olvashat, festhet stb. Úgy érzem ez is az egyik záloga a személyiség, életfeladat, saját út kibontakoztatásának, még akkor is, ha ez számomra a másfél szobás lakásban, a konyhaasztal egyik felén a laptopom a kisfiam alvásidejében. Az online trénerképző, a blogom, az oldalaim szerkesztése és az írás lett az én virtuális szellemi saját szobám. Ez egy újabb dolog, ami jelentősen hozzájárult a szellemi függetlenségem érzéséhez.

A naplóírás (inkább firkálgatás) egyik felismerése az volt, hogy az utóbbi években főleg intellektuális szinten fejlődtem, képeztem magam, de a jelenlegi élethelyzetben érzelmileg kell fejlődnöm, illetve dolgoznom magamon. A gyerekvállalás, szülővé válás rengeteg rég elfeledett félelmemet hozta felszínre, amivel kezdenem kellett valamit.

Ez az érzelmi fejlődés hozta magával a sebezhetőség felvállalását és igen, főként ez az oka annak, hogy nem marad örökké ez a bejegyzés piszkozatban. Mindannak, aminek tudatában voltam gondolati szinten, azt meg kellett élnem, magam, a párom, a családom és igen a kisfiam előtt is fel kellett vállalnom, hogy nem vagyok tökéletes. Egyik szerepemben sem. Hogy sokszor valahogy túl szűknek, másszor túl bőnek érzem az anyaság szövetét. Hogy elfáradok és fáradtan ingerült vagyok. Hogy végre magamra szabjam ezt a ruhát, ha nem istakompatibilis vagy divatos. De legalább valódi és a sajátom.

Van még néhány dolog, amit ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani Veletek, de ez már egy következő cikk témája.:)

A 0. lépés – érzékeny konfliktuskezelés 2. rész

Ha olvasod ezt a cikket, biztos olvastál már különböző mélységben kommunikációs, konfliktuskezelési tippekről, ötletekről, amelyeket ha kipróbáltál, hát finoman szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Mi lehet az oka ennek?

  • elképzelhető, hogy a gyakorlás hiánya miatt saját magadnak is kicsit idegennek hatott, elütött a megszokott kommunikációtól vagy szimplán döcögős volt,
  • lehet, hogy nem a megfelelő szituációban alkalmaztad, vagy akaratodon kívül, kicsit „fegyverként”, manipulációként használtad, mert kihagytál egy fontos lépést:

ez a fontos lépés a kapcsolódás, amivel nap, mint nap percről percre köteléket teremtünk a másikkal, illetve megkíséreljük, a sok kis kapcsolatteremtés egymásba fonódva adja ki egy kapcsolat mintázatát. Ha a kapcsolódási kísérleteink pozitívak és a kötelékteremtést szolgálják és erre a társunk pozitívan reagál, akkor egy erős egészséges, rugalmas kötelék tud kialakulni.

“Connection before correction” (Rosenberg): kapcsolódás a másikhoz, mielőtt bármilyen „javításba, helyreállításba” belekezdenénk. Ha a tudatunkat, szívünket, lelkünket nem állítjuk át kapcsolódó üzemmódba, akkor minden egyébként jól működő eszköz csak üres technika, ami erőltetett, izzadtságszagú lesz.

De hogyan is kapcsolódjunk?  Hogyan álljunk át kapcsolatteremtés üzemmódra?

Itt jönnek a kötelékteremtés, illetve a kapcsolatteremtés bástyái:

Empátia

Ahogyan az empátia természetéről kezdtem el kutakodni, rájöttem, hogy a köztudatban jelentősen félreértelmezik. Sokak számára az empátia kimerül annyiban, hogy meghallgatják a másik személy gondjait, kéretlen tanácsokat adnak, sajnálják stb.

De mi is a valódi empátia, egy összetett készség/képesség: (ld. Brené Brown és Daniel Goleman munkássága)

  • abbéli képességünk, hogy megértsük a másik személy nézőpontját
  • abbéli képességünk, hogy beleéljük magunkat a másik érzelmeibe
  • abbéli képességünk, hogy megértsük mit kíván tőlünk a másik személy

Az empátia valódi természete: kapcsolódás a másikhoz, és önmagam azon részéhez, ami képes átérezni a másik problémáját anélkül, hogy:

megoldást keresne, „Félek, nem tudok teherbeesni, olyan régóta próbálkozunk hiába…” – Hm, gondolkodtatok örökbefogadáson? Esetleg rögtön kettőn?

bagatellizálná, ötletelne

-„A főnököm megint ordibált velem”

–„Afrikában éheznek, ez a legnagyobb problémád?” Az semmi más főnöke írásbeli figyelmeztetést ad mindenkinek, aki kimegy Wc-re.

nézd a dolog jó oldalát típusú ötletekkel jönne.

-“Attól tartok, a férjem el akar hagyni”

– “De legalább Neked van férjed. Nézd a jó oldalát, több szabadidőd lesz.” (A pozitív gondolkodás fontos, de nem mindenható, illetve megvan az ideje és a helye.)

Ne vegyük el a lehetőséget a másiktól, hogy meggyászolja a veszteséget, hogy átélje a fájdalmat, hanem ismerjük el. Ez a helyzet most róla szól, és a fentiek NEM segítenek. Tudom, hogy sokan csináljuk, de attól még nem segít, csak ront a helyzeten.

 Mert nem megoldást kell adni a másiknak, hanem megértést.

Ha Te is gyakran csináltad ezek valamelyikét, először fogadd el, hogy ez a legritkább esetben segítség, illetve nehéz ezekkel a beidegződésekkel felhagyni. Aztán azt is fogod tapasztalni, hogy öntudatlanul azért „delegalábbozunk”, ötletünk oldalát, mert így kívül tudtunk maradni. Kívül a másik fájdalmán, veszteségén.

Az együttérzés nem feltétlenül azt jelenti, hogy egymás vállán zokogunk, és versenyt itatjuk az egereket, hanem azt, hogy emberi bánásmódra kell törekedni, elfogulatlanul és nyitottan észrevenni, hogy a másik hogyan érzi magát és az adott pillanatban mire van szüksége. Ezt úgy tudom megérteni, ha kapcsolódom magamban ahhoz az érzésekhez, tapasztalatokhoz, amelyek a másik adott helyzetéhez kötődnek. De ügyelni kell arra, hogy nem a saját élettapasztalatomból kell kivetíteni az ő lehetséges érzéseit. (pl. ha én szorongok egy prezentáció megtartásától feltételezem, hogy a páromból is ugyanezt váltja ki)

Ennek érdekében érdemes a saját gondolataimtól, érzelmeimtől, tapasztalataimtól tenni egy lépést hátrább lépni. A kutatások szerint az empátiás törődés ambivalens érzés: amygdala veszélyérzékelő radarja párhuzamosan kapcsol be az oxitocin (kötődés!) hormon megjelenése mellett. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nehéz a maga komplexitásában alkalmazni.

Szóval ha empatikusak akarunk lenni, ne próbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni. Próbáljuk inkább az ő érzéseit és az ő tapasztalásait megérteni, elfogadni.

Elfogadás:

Elfogadás: nem beletörődés, nem megalkuvást jelent, hanem azt, hogy nem küzdünk a valóság ellen, a valóság elemeivel dolgozunk. Az elfogadás azt is jelenti, hogy tisztelni kell a különbségeket egymásban.

Ahhoz, hogy ezt az eltéphetetlen köteléket ki tudjuk alakítani, szükségünk lesz egy döntésre, hogy változtatni akarunk. (magunkon is), el kell fogadni, hogy ez a változás nem egyik napról a másikra történik, hogy vélhetően ez a változás nem lesz könnyű. A döntésért és a változásért is felelősséget kell vállalni. Meg kell érteni, hogy ehhez bizonyos dolgokat el kell engedni pl. a másik hibáztatását, a hamis elvárásokat, illúziókat. Egy nézőpontváltást kíván meg, hogy egyrészt a másik szemüvegén is meglássuk a dolgokat, illetve elfogadjuk, tiszteljük az Ő igazságverzióját is. Elfogadom, hogy Te másként látod, gondolod, érzékeled az adott problémát, benyomást, és ezt tiszteletben tartom, és arra kérlek, hogy ugyanezt tedd meg velem szemben.

Fontos figyelmeztetés: vannak olyan mérgező, érzelmileg,esetleg fizikailag bántalmazó kapcsolatok, ahol a párkapcsolat javítását célzó szelíd, együttműködésen alapuló kommunikációs, illetve konfliktuskezelési eszközök hatástalanok, NEM MŰKÖDNEK mert itt valójában nem konfliktusról, hanem súlyos határátlépésről van szó, amely erre szakosodott terápiás segítséget igényel. „…ha a tisztelet és a jóakarat jelen van egy kapcsolatban, más kérdések is megoldhatóak. Amíg azonban a kapcsolatot a szóbeli erőszak uralja, és a bántalmazónak az a ki nem mondott igénye, hogy uralkodjon a társa felett, alig történhet előrelépés, ha egyáltalán van esély az előrelépésre.” /További információ: Patricia Evans: Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatban, illetve: www.nane.hu/

“A veszekedés összeköt” – érzékeny konfliktuskezelés 1. rész

Érzékeny konfliktuskezelés 1. rész

„A veszekedés összeköt.” (Bach-Weyden) Érzékeny konfliktuskezelés – sorozatindító

Ezzel a sorozattal elsősorban az a célom, hogy kicsit jobban megértsük, hogyan alakulnak, működnek a konfliktusok, mitől épít és hogyan rombol egy konfliktus, attól függően, hogyan kezeljük (nem kezeljük), illetve hogyan tekintünk rájuk.

Mire számíthatsz ebben minisorozatban?

  • A konfliktuskezelés 0. lépése, kötelékteremtés jelentősége
  • Beletekintünk a konfliktusok legmélyebb bugyraiba, mi van a veszekedések felszíne alján?
  • Átnézzük a konfliktuskezelési stratégiákat, típusokat.
  • Romboló veszekedések, visszatérő témák
  • Mediáció, párkapcsolati coaching miben segíthet
  • Konfliktuskezelési technikák a hétköznapokban
  • Változás útjai
  1. rész: A konfliktusokról

Egész életemben átugrottam a bevezetőket, Te ne tedd, fontos dolgokról szeretnék írni 🙂

A konfliktus az élet és a kapcsolatok természetes körforgásából alakul ki, a fejlődés elkerülhetetlen része. Ha egy napod végignézed, hány konfliktusba keveredtél (vagy keveredhettél volna), illetve mennyinek voltál szemtanúja, bizonyára egyetértesz velem, hogy ez átszövi az életünket, és attól, hogy elegánsan átsiklunk rajta (értsd: szőnyeg alá söprés), vagy a másikat meg sem látva, hallgatva „erőből lenyomjuk”, még vannak és dolgoznak. Ellenünk vagy értünk.

A konfliktus olyan, mint a levegő, lehet éltető, feltöltő, mint a friss hegyi levegő, de lehet mérgező is, fojtogató, vagy éles, mint amikor a hajnali mínusz 20 fokban kinyitod az ablakot. Lehet napfény, tavaszi virág illata, de lehet torokkaparó égetett műanyagszagú, amitől könnyezik a szemed, és napokig érzed a hajadban.

Mi is a konfliktus: vita, nézeteltérés, véleménykülönbség, összecsapás, küzdelem, civódás, erőteljesen negatív felhangja van. Vagy csak rossz a marketingje? Pedig egy vita, nézeteltérés, nemcsak destruktív, hanem konstruktív, építő jellegű is lehet.

Akkor destruktív, romboló, ha nem kezeljük, vagy nem megfelelően kezeljük. Természetesen ez nemcsak párkapcsolati konfliktusokra igaz, hanem minden emberi kapcsolatra, legyen az egy családi, baráti, munkahelyi kapcsolat, szomszédok, a mindennapi tevékenységeink, bevásárlás, posta, közlekedés, ügyintézés során előforduló kisebb nagyobb döccenőkre, nézeteltérésekre vitákra. Még ha egy lakatlan szigeten élsz, teljesen egyedül, akkor is szükséged van tudásra, megértésre a konfliktuskezelés területén. Hiszen gyakran saját magunkkal vannak a legnagyobb horderejű konfliktusaink, legbelül. Szerepkonfliktusok, feldolgozatlan veszteségek, elfojtott érzelmek, megannyi veszélyforrás, amelyek aláaknázzák kiegyensúlyozottságunkat, lelki békénket, egészségünket.

Szemléletváltásra van szükség, hogy meglássuk a konfliktusban a kihívást, hogy megoldandó problémának fogjuk fel, amely új utat nyit a másikhoz és önmagunkhoz, együttműködésre ösztönöz, párbeszédre tanít a másik emberrel. Ha jól kezeljük hidat képez az emberi kapcsolatainkban, fejlődésre ösztönöz és megerősít.

Ha elfogadjuk, hogy a viták, nézeteltérések természetes velejárói az emberi kapcsolatoknak, akkor az is egyértelmű, hogy mindannyian konfliktuskezelők vagyunk, hiszen valamit kezdünk ezekkel a konfliktusokkal. Ki leordítja a másik fejét, becsapja maga után az ajtót, így kiadva magából a feszültséget, van, aki a végletekig alkalmazkodik és nyel, van, akit csak a győzelem motivál, van, aki örökös megoldás vagy kompromisszumkereső.

Az is gyakori jelenség, hogy más-más emberi kapcsolatban vagy szituációban más módon kezeljük a konfliktusokat, vitákat. Van olyan is, hogy van lehetőség előre, jó időben felkészülni egy konfliktus kezelésére, van, hogy villámcsapásként ér.

De hogyan és mit? Mi a végkimenetele? Hogyan érezzük magunkat utána? Hogy érzi magát a másik? Lehangoltan, mérgesen, szorongva, bizalom vesztve, dühösen, szomorún, sebzetten, tele veszteségérzettel, kiszolgáltatottsággal?

A jó hír, hogy az érzékeny, tudatos konfliktuskezelés tanulható, illetve nem muszáj rögtön ügyvédhez, bírósághoz rohannod, ha valamilyen problémád van, nagyszerű alternatív vitarendezési eszközök (pl. mediáció) érhetőek el.

Hogy miért érzékeny konfliktuskezelés? Mert hiszek abban, hogy megfelelő tudással, rálátással, felelősségérzettel másként tudunk viszonyulni magához a konfliktus jelenségéhez és a vitában álló másik személyhez, illetve önmagunkhoz is. Ha megismerjük saját magunkat, illetve a hozzánk közel állók mozgatórugóit, akkor nem elsodor minket egy nézeteltérés, hanem lassan-lassan képessé válunk (valamelyest) uralni, kézben tartani.

A címbeli idézet veszekedés/vita valóban összeköt, ha jól használjuk, ha lehetőségként, megoldandó feladatként tekintünk rájuk. Tartsatok velem a sorozat többi részében is.

Ha tetszett, örülök minden visszajelzésnek, véleménynek, illetve, oszd meg másokkal is, hátha érdekesnek találják.

Szép napot kívánok: Réka

Öngondoskodás – önzés vagy önbecsülés?

Üres pohárból nem lehet tölteni… és tényleg nem. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen, ha nem figyelek magamra. Pedig a figyelmeztető jelek szinte mindig ugyanazok, fáradtság, sötét karikák, sok-sok kávé, nyugtalanság, konfliktuskezelési képesség meredek csökkenése (mondjuk ki: hiszti), és aztán megbetegszem. A mostani egy csúnya mandulagyulladással zárult. Az olaszországi nyaralás – nyilván –  hatalmas motivációt jelentett a gyógyulásban, és számomra az utazás mindig segít, hogy madártávlatból, kiszakadva a mindennapok monotóniájából, elgondolkodjak az aktuális életszakaszom feladatain, kihívásain.

Ez történt most is.

Az öngondoskodás, lassítás (slow food, slow life, work hard helyett work smart) felkapott lett mostanság, komoly értekezések érhetőek el, és természetesen fogyasztói szinten rengeteg #selfcare jön szembe az instagramon, és az ehhez elengedhetetlenül szükséges hernyóselyem törökmintás köntöstől az algás-goji bogyós-machás zöld teán át a luxus elvonulásokig.

Én ezeket vizuális szinten megcsodálom, de szerintem nem(csak) ez az öngondoskodás. Nem csupán annyi, hogy felrakunk egy fátyolmaszkot, lefotózzuk és rohanunk tovább, na #selfcare pipa.

Az öngondoskodás gyökere önmagunk tisztelete, szeretete és megértése. Hogy fogadd el, hogy ember vagy és akként bánj magaddal. Hogy igenis, az ember teljesítőképessége határos, egy nap 24 órából áll, és igen, lehet hibázni, és igen, az is eredmény, ha ma nem 100%-ot tettél le az asztalra, csak 70%-t, vagy 10%. Vagy (suttogva mondom) 0%-t. Attól még jogod van a pihenésre, kikapcsolódásra, szeretetre, elfogadásra. Saját magadtól is.

Nem fog menni a dolog, ha továbbra is úgy tekintesz magadra, mint egy gépre, vagy egy extrém mértékben terhelhető haszonállatra. A növényekről állatokról gondoskodunk, a kütyüket töltjük, az autót tankoljuk, szervízeljük, a lakást takarítjuk. Hibás gondolkodás az, hogy a pihenést ki kell érdemelni, luxus az alvás, a hobbi, a testmozgás, a saját egészségünkre való odafigyelés és idő pedig önzés. Valójában alapjog, és nem mellesleg másról sem tudsz gondoskodni, illetve másra koncentrálni, ha Te testileg, lelkileg vagy mentálisan padlón vagy. Itt jön képbe az a bizonyos üres pohár… a kimerültség csökkenti a realitásérzéket, empátiát, megértést, kreativitást, az örömérzetet, vagyis csupa olyan dolgot, amely a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatainkhoz elengedhetetlen.

A maximalizmusról pedig már megállapítottuk, hogy nem a barátunk. Visszaesőknek emlékezetfrissítés itt.

Mit tehetünk még?

  • Szokások feltérképezése: figyeld meg saját magad, a szokásaid, mit csinálsz egy átlagos napon. Tetszik vagy sem, de igenis szokásokból épül fel egy napunk, hetünk, hónapunk és az életünk is. Ha változtatni akarsz az életeden, akkor a szokásokon kell változtatni. Ehhez a részhez szívből ajánlom Gretchen Rubin: Jobban, mint valaha c. könyvét. Hasznos lehet, ha feljegyezed a szokásaidat és megállapításokat teszel, hogy ez a szokás szolgál-e téged, hozzátesz-e az életedhez, mihez fontos, miért csinálod stb.
  • Rituálék, feltöltő szokások: kísérletezésre buzdítalak. Jógázás a napfelkeltében, hálanapló írása, hétvégi szundikálás, hajnali kocogás, gyümölcsszünet stb., itt jöhetnek a különböző életmód oldalak, melyek rengeteg inspirációval szolgálnak, de ne vedd szentírásnak. Attól, hogy Gábor Zsazsa szerint a hajmosás megoldás mindenre, én utálom, ha vizes a hajam. Lehet téged idegesít a naplóírás, de szeretsz reggelente csendben a kávéd felett merengeni. Lehet, hogy a hajad égnek áll a zöld teától, de a munkából hazatérve szeretsz egy negyed órácskát szundítani.
  • Figyelem, önismeret: tudd, hogy mennyit bírsz, mi az, ami kikészít, hogyan reagálsz a különböző megterhelésekre, lelki, szellemi stresszhelyzetekre, fizikai igénybevételekre. Vállalj felelősséget a saját testi-lelki-szellemi egészségedért.
  • Belső hangunkkal való megbarátkozás: figyelj legbelülre is, befelé is legyen egy folyamatos párbeszéd, csekkolás. Ahogy egy barátodat megkérdezed, miért van elszontyolódva, magadnak is tegyél fel kérdéseket: miért vagyok folyamatosan fáradt? mi lehet az oka a rosszkedvemnek, mióta tart? mitől szorongok?
  • Segítségkérés: gyakran esünk abba a hibába, hogy mindent egyedül akarunk megoldani. Nem mindig célravezető. Kérjünk segítséget társunktól, barátainktól, családtagjainktól, vagy akár forduljunk szakemberhez.
  • Tudatosság, életterv kialakítása: azért van jelentősége, mert így fókuszáltabban tudod felhasználni az energiáidat, nem forgácsolódsz szét,ezek olyan biztos bázisok lehetnek, amelyre építve könnyebben tudsz nemet mondani olyan dolgokra, amelyek szívják az energiádat.
  • Le a multitaskinggal: egyszerre egy dologgal foglalkozz a teljes figyelmeddel. „Ma már többszörösen bizonyított tény, hogy multitasking nem létezik; amit annak érzünk, az nem több nagyon gyors feladatváltogatásnál, azonban a váltásoknak tetemes járulékos költsége van mind időben, mind figyelemben.” (Erdélyi Boróka időgazdálkodás tanácsadó) Bővebben itt. Nekem ez nagy felismerés volt, soha nem értettem, hogy nő létemre miért nem megy a párhuzamos feladatokkal való zsonglőrködés. Hát ezért, mert ez csak illúzió. Felszabadító érzés megengedni magamnak, hogy egyszerre egy dolgot csináljak, de azt teljes odafigyeléssel. Kisgyerek mellett nyilván ez nehéz, de érdemes próbálgatni.
  • Alvás/pihenés: tudom egyértelmű, tudom unalmas „nekem nincs időm pihenni”, „nem szeretek lustálkodni”, a „majd pihenek a koporsóban/öregek otthonában” szószólóinak ajánlom megfontolásra Arianna Huffington műveit, engem meggyőzött.

Végül: Vedd komolyan saját magad.

Ha tetszett a bejegyzés, kérek szépen egy like-ot, illetve oszd meg, hátha mást is érdekel. Minden észrevételt, véleményt szívesen fogadok.

Kényelem kontra fejlődés – párkapcsolati buktató VIII.

„Az szól mellette, hogy kényelmes…”  – sokáig visszhangzott a fülemben, amikor az egyik ismerősömmel a jelenlegi munkahelyének előnyeiről beszélgettünk.

Mostanában egyébként kísért ez a mondat, mondhatni minden utcasarkon szembejön a kényelem kérdése (és most NEM az agyonkoptatott komfortzóna elhagyásáról szeretnék írni, főként nem a fogyasztói társadalomról).

Kényelmes-e a világunk? Jó ez nekünk? Mit nyerünk? Mit veszítünk?

Meglehetősen. Nem szeretnék sok szót pazarolni arra, hogy a dédanyám, nagyanyám még kézzel mosott és hol volt, még a Tesco házhozszállítás, online vásárlás, de arról azért megemlékeznék, hogy nagyanyám mennyire megbecsülte az automata mosógépét. Borcsának hívta, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy mennyire megkönnyíti az életét. Én szinte soha nem mostam kézzel (a táborokat leszámítva), és fogalmam sincs, hogy ez mekkora könnyebbség, sőt nem is nagyon gondolok rá.

Szóval ez a világ rendkívül gyors, minden fogyasztói és információs igényünket kiszolgálja. Ez kényelmes, hiszen pár gombnyomással elintézhetünk egyébként fontos időigényes dolgokat, olyan dolgokat is rendelhetünk távoli vidékekről, aminek előtte a létezéséről sem tudtunk.

Ez a világ arra programoz, szocializál minket, hogy MINDENT akarjunk, hogy ezt a mindent AZONNAL akarjunk, ja igen, és lehetőség szerint ezt a mindent azonnal NULLA ERŐFESZÍTÉSSEL akarjunk.

Múlt hétvégén a Kőröshegyen szedtünk levendulát, csodás hely, fantasztikus illat, lélegzetállító kilátás a Balatonra, és emberek komolyan fel voltak háborodva, hogy nem kettő másodperc alatt vág le egy hatalmas csokrot. Persze én sem vagyok különb a Deákné vásznánál hetek óta nem iszom az imádott áztatós csipkebogyó teámat, mert azt egy éjszakán áztatni kell, és ha megkívánom, nem tudom RÖGTÖN fogyasztani.

Ezt türelmetlenséget érni tetten, hogy minden problémára azonnali megoldást szeretnénk, mohóságunkat hatékonyságnak álcázva a mindennapok során.

Begyűrűzik ez a jelenség a párkapcsolatunkba, családi életünkbe is.

  • egyrészt a párunkkal szemben is kialakul a fenti, „minden igényemet azonnal, tökéletesen szolgálja ki” elvárás, ami irreális (lásd még a maximalizmus kapcsán írt cikkemet)
  • másrészt a kényelem gyakran olyan szokásokat alakít ki, ami rombolja a kapcsolatot, illetve elkényelmesedünk, ami szintén nem kedvez annak, hogy az az idős pár legyünk, akik kézenfogva grasszálnak a tengerparton 🙂

Ilyen szokásokat, attitűdöket eredményezhet:

  • A kényelem miatt beszélgetünk rutinból, előre gyártott panelekre, közhelyekre szorítkozunk, valódi párbeszéd helyett, ahol érzéseket, gondolatokat, egyéni valóságokat cserélnénk ki.
  • Kényelemből (vagy lelki, szellemi, testi kifáradásból) tévézünk, pörgetjük a közösségi média színes szagos oldalait.
  • Kényelemből nem megyünk bele egy-egy kényesebb kérdés megbeszélésébe, sokszor kényelemből, automatikusan kerüljük a konfliktusokat.
  • A jelen kényelme érdekében feláldozzuk a hosszú távú, jelentős célokat. Pl. egyszerűbb engedni a gyerek hisztijének a pillanatnyi nyugalom érdekében, de valamilyen szinten ilyen a klímaváltozás elleni (nem) küzdelem is.

Mikor lesz a kényelemből megalkuvás?

Ha sorozatosan a kényelmet részesítjük előnyben vagy a kényelem motivációja okán fenntartunk olyan helyzeteket, amelyek rombolnak, negatív energiákkal töltenek el, megakadályozzák saját és a társunk fejlődését. Ellaposodunk, mi is és a kapcsolat is.

Mi a fejlődés? – Egy elmozdulás, egy erőfeszítés egy jobb irányban, lehetőség, hogy energiát tegyünk egy számunkra fontos dologba, tanulási folyamat. Igen, a kényelmetlen helyzetek általában tanítanak valamit a világról, a párunkról, saját magunkról.

Küzdésre, megértésre, elfogadásra, türelemre sarkallnak és nem utolsósorban rengeteg élményt adnak.

A kényelem ezeket eltompítja, láthatatlanná teszi, és elhiteti velünk nincs is energiánk megtenni a fontos dolgokat, hiszen lehet, hogy abba erőfeszítést kellene tenni, vagy ne adj’Isten elfáradnánk. A kényelem közönyössé is tehet.

Kamaszkoromban volt a szüleimnek egy -akkoriban bosszantónak vélt – szokása, ha beköszöntött a jó idő, hétvégente mentünk biciklitúrázni. Korán kellett kelni, és a jó idő fogalmába minden fagypont feletti hőmérséklet, így a felhőszakadás, sár, emelkedő a tűző napon.  Vagy a vándortábor, a vízhólyagokkal, csővázas hátizsákkal, vagy amikor a lavina fogsága estünk.

Érted? Ezekre emlékszem és elmosolyodom. Azokra nem igazán, amikor a kanapén hevertem.

Szóval, ha legközelebb valami mellett a legfőbb/egyetlen/nyomós ok a kényelem, lehet, hogy ideje felülvizsgálni.