Alázat – párkapcsolati hozzávaló

Párkapcsolati megoldás – a hozzáállásban is rejlik

Alázat

Évek óta tudom, hogy a türelemben fejlődnöm kell. Mese nincs, el kell indulni az úton. Sokszor úgy érzem messzire jutottam, néha elkeseredem, mert mintha a gyermeki énem felülkerekedne és azonnal akarna mindent. Persze, a fejlődés kesze-kusza nem egyenletes.

Mi nem az alázat?: Az önmegvetés, önleértékelés, a gyenge öntudat

Éppen ellenkezőleg: lényege a pontos önismeret, hogy tudjam ki vagyok, honnan jöttem, hova tartok, mit miért teszek, és elismerem a másik fél jogát is ugyanerre. Ismerem a képességeimet és a korlátaimat. Ugyanerre törekszem a másikkal szemben is.

Mi kell az alázathoz?

Türelem:

A türelem elsajátításában a megértés segít, könnyebb úgy a párkapcsolatban is türelmesnek lenni, ha empátiával fordulok a párom felé, próbálom feltérképezni mire van szüksége egy adott pillanatban, mit miért tesz, milyen nehézségei vannak, mire gondol, milyen érzései vannak.

Tisztelet:

Soha ne tévesszük szem elől a másik emberi mivoltát, és tartsuk tiszteletben a különbségeinket, mindenkinek joga van a saját érzéseihez, gondolataihoz, a saját „valóságverziójához”. Igen, akkor is, ha nem egyezik a tiéddel. Ha nem tiszteljük a másikat, a neheztelés, ellenségeskedés, versengés lép a sarkunkra..

Bizalom:

Az életbe, sorsba vetett bizalom. Annak elfogadása, hogy bár nem értem, hogy ez miért történik, de el tudom engedni, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztem. Annak tudata, hogy minden rendben lesz.

Biztos bázis – veszélyhelyzeti kapaszkodó

Biztos bázis

Mi a Te biztos bázisod?

A biztos bázisok azok az emberek, célok vagy dolgok, akikhez és amelyekhez különleges kötelék fűz bennünket, vigaszt, védelmet és energiát adnak, különösen a nehéz időkben, mint a fa gyökerei a törzsnek és a lombkoronának a viharban.

A kifejezést John Bowlby (a modern kötődéselmélet egyik atyja) a katonai nyelvből vette át, mint írja „hasonlít egy katonai támaszpont parancsnokságának a helyzetéhez, ahonnan egy harci egység portyára indult és vissza is várják…és az egység csak akkor merészel előrenyomulni és kockázatot vállalni, ha tajgai meg vannak róla győződve, hogy a támaszpont biztos bázis.”

Biztos bázis híján nehéz szituációkban könnyebben válunk a szorongás és a félelem túszává, míg ha rendelkezünk erős biztos bázisokkal az védelmet nyújt a kilátástalanság ellen. Megacélozza az erőnket, kitartásra és a lehetőségekre trenírozza belső látásunkat, vigaszt nyújt, és kézen fogva kivezet, ha bezárkóztál sírva csokit enni a fürdőszobába.

Az én biztos bázisom a szűk és tág családom, minden évgyűrűje, ága és zsenge sarja, a barátaim, életmentő (Na mi van Veletek hívásokkal, üzenetekkel)

Az én biztos bázisom a hivatásom, céljaim (megtépázva, kilúgozva is), és az álmaim.

Néhány álomkép ismeretlen helyekről olyan éles, mintha egy karnyújtásra lenne, tenger sós illata csiklandozza az orrom, érzem a méregerős presszókávé kesernyés utóízét, látom a kedvenc nyári ruhám virágillatát, a pisztáciafagyi üledékes zöldjét.

Nektek mi a biztos bázisotok?

Női szerepek – a női lét ezer arca

Női energiák sokfélesége

A női lét ezer arca

Almakompótot készítek, szerintem most először életemben. Pofonegyszerű, de én lábadozó beteg vagyok és pont olyat szeretnék enni, mint kiskoromban. Amikor anyám/nagyanyám a szemem villanásából, arcom sápadtsági fokozatából tudta az étvágytalan, cserepes szájú  gyerek már tudna enni egy kis kompótot. Mama szegfűszeget tett bele, Anya fahéjat.

Kevergetem a kompótot (bár valószínűleg felesleges) és a láztól, vírustól kimerült, lelassult agyam kihátrál és megérzek valamit a női erőkből.

Nem csak én fogom azt a fakanalat, hanem anyám és nagyanyám is, egyszerre vagyok gyerek, aki hirtelen fellobbanó étvággyal ízlelgeti a sápadt almaszemeket, hanem én is anya vagyok, aki enni ad. Hullafáradtan is. Felnőtt nő vagyok, aki küzd magával, tegyen-e cukrot a kompótba.

Egy női energia által font lánc vagyok.

Hogy miért írom le ezt?

Mert a nőiségnek, nőiességnek ezer arca van, teremtő, gyönyörű, puha, óvó-védő, elfogadó, harcos, túlélő, törődő,  csupa ragyogás és csupa árnyék.

Bennünk élnek az ősi, női archetípusok (C.G. Jung és egyes követői istennő típusként írt le), – melyek pl. a bölcsességet, tudást, szerelmet, művészetet, alkotót, királynői energiákat testesítenek meg -, különböző intenzitással vannak jelen személyiségünkben, de életünk bizonyos változásai, lelkiállapotunk, belső fejlődésünk egyik vagy másik „istennő” dominanciáját hozhatják magukkal.

Nagyanyáim, anyukám fantasztikusan hozták, ezt az ősi gondoskodó, pihe-puha burkot képző, házi tűzhelyet tápláló anyamintát, rengeteg szép gyerekkori emlékem is  e köré társul. A sárgabarack lekvár aranyló csillogása, sajtos rúd és madártej.

Anyukám a sütés terén már némi lázadással hozta ezt a klasszikusnak tekinthető édesanya-nő képet, rám pedig finoman szólva nem annyira jellemző ez a sokak által ideálisnak tekintett sütő-főző gondoskodó anyaszerep. Persze megvan bennem is ez az energia, de nem olyan átütően és nem is jön olyan ösztönösen.

Sokáig mardosott a bűntudat, hogy nem vagyok ilyen, ma már tudom ebben a kérdésben igenis van választásom, nem fogom magamra erőltetni azt a típusú gondoskodó, önfeláldozó anyaképet, ami nem én vagyok. Megengedem magamnak, hogy más útra lépjek, mint a felmenőim, ettől még képes vagyok hordozni azokat az értékeket, de hozzáteszem az enyémeket is.

Kérek egy like-ot, ha érdekelnek bővebben az ősi archetípusok, női energiák, illetve írjak-e a szerepkonfliktusokról?

Réka

Írd ki, írd le, írd össze – az írás a boldogság szolgálatában

Kezeket fel, ki imádja rajtam kívül a szép tollakat, tűfilceket, guszta füzeteket, határidőnaplókat? Ki az, aki még áhítatosan szaglászik a papírboltban? Halmokban állnak a szép füzetek és sajnálod megkezdeni?

Pedig számtalan módon állíthatod a praktikus mindennapok és a lelki életed szolgálatába a füzetecskéket! Igen a színváltós kiscicásat is 🙂

Az agykutatók számtalan fejlesztő hatását ismerik a kézírásnak: fejleszti a kommunikációs képességet, a beszédet, a kreativitást és még a térérzékelést is. Ha kézzel írunk valamit, akkor az agyunk emocionális része is szerepet kap, hiszen alkotunk, és bónuszként a kézzel leírt dolgokra jobban emlékszünk.

Engem mindig megnyugtat a toll sercegése a papíron, ha kézzel akár csak pár szót is felfirkantok emlékeztetőnek, listát írok, jobban tudok koncentrálni, és az összeszedettebbnek érzem magam.

Mire használom a kézírást: konzultációk alkalmával nagyobb súlyt kapnak a leírt célok, ötletek, elérni kívánt állapotok, a mediációs folyamat is írásba foglalt megállapodással ér véget.

Mire használom a magánéletemben a kézírást/írást?

Pármondatos naplóírás:

Sokszor így beszélgetek magammal, korábban írtam az állandó belső párbeszéd fontosságáról, hát ennek remek eszköze a naplóírás: elmélyülésre, elemzésre késztet, letisztulnak a megfogalmazandó érzések, kirajzolódik a valódi probléma, illetve megkönnyebbülök egy-egy nehezebb helyzet papírra vetésétől.

Zsenge koromban én is átestem a „Kedves Naplóm, ne haragudj, hogy (már megint) hetek óta nem írtam…” , de mióta felszabadultam/felszabadítottam magam a napi rendszeres fogalmazványok terhe alól, és csak néhány mondatot firkálok le, a határidő naplómba, sokkal jobban működik a dolog. Néhány hónap, év távlatából visszatekintve néhány sor is lehet jó emlékezetfrissítő, elgondolkodtató, hogy ami akkor foglalkoztatott, mivé fejlődött, érdemes volt-e aggódni (az esetek 99,9%-ban nem!), nem mellesleg a kisfiammal kapcsolatos élményeket is ide jegyzem fel. Róla néhány mondat is értékes kincs. Szóval az a kevésnek tűnő feljegyzés is jóval több, mint a semmi, így ha idő vagy motiváció hiány tart vissza a klasszikus naplózástól, akkor itt a Te naplód.

Hálanapló írása:

Tudom, nagyon elterjedt manapság, de hidd el, nem véletlenül. Még a hálanaplók felkapottsága előtt életem egy nehéz korszakában gyűjtögettem össze minden este „öt dolog, amit imádtam ma” címmel azokat a dolgokat, amiért hálás voltam. Aztán valahogy kikopott az életemből, de mostanság, hogy reneszánszukat élik a hálanaplók, újra rákaptam. Miért? A hála érzése növeli az önbecsülést, az elégedettség érzését, képessé tesz arra, hogy a negatív helyzetekben is meglásd a jót, illetve a hála megélése arra késztet, hogy kiűzze a szívedből a haragot, irigységet, bánatot.

Kedvet kaptál? Akkor vágj bele, mi sem egyszerűbb, fogj bármilyen füzetet (persze ha szeretnél, vásárolhatsz kifejezetten e célra gyártott szépségeket, de ez ne késleltesse a hálanapló elkezdését) és kezd el ma. Vezetheted reggel vagy este, a tapasztalat az, hogy általában a reggeli időszak az általánosabb értékek számbavételére alkalmasabb, míg este a nap történéseit is elemezve, több konkrétumot szedünk össze.

Tippek: a fő szempont a rendszeresség, vezesd naponta, és próbálj minél több konkrét eseményt, dolgot, helyzetet észrevenni, és ahogy a módszer magával ragad , hogy egyre fogékonyabbá az élet szépségeire.

Braindump:

Borítsd ki a szemetet is az agyadból. Ha úgy érzed felrobbansz, vagy a gondolataid egymást kergetik, vagy annyira összetolultak, hogy beleszédülsz, végy egy üres papírt és öntsd rá, válogatás nélkül. Lesz benne teendő, bosszankodás, elmélkedés máskor csupa értelmetlen dolog ömlik ki. Megkönnyebbülést hoz és segít tisztázásban, illetve néha hasznos gyöngyszemek is felbukkanhatnak. Ha a sérelmeinket papírra vetjük, akár utána össze is tépjük, az elengedés egyik apró, de fontos lépése lehet.

Nanowrimo:

A novemberi regényíró kihívás lényege, hogy novemberben minden egyes nap írj 1667 szót, és a hónap végére lesz egy 50000 szavas regényed. A kihívás atyja, Chris Baty szerint az íráshoz egyetlen dolog szükséges, ami nem más, mint a Határidő. Életem első ilyen kihívása teljesen beszippantott, és bár még magamnak sem mutatnám meg, hatalmas élmény volt: hajnalban felkelni, csak hogy pár száz szót bepötyögjek, ködös hajnalakon a cselekményszálakat szőni, a végén holtfáradtan utolsó órákban világot megváltani. Ráébresztett arra, hogy nem kell felhatalmazás, végzettség, diploma stb., hogy (a saját magam szintjén) alkossak és a végeredménytől függetlenül büszkeséggel tölt el, hogy végigcsináltam.

Bővebb információ Timinél, akinél 6 évvel ezelőtt rábukkantam a kihívásra, hálás vagyok Neki 🙂

Ti hogy álltok a kézírással? Mikor és mit írtok kézzel?

Otthon a gyerekkel – falak vagy lehetőségek

Nóra a babaszobából vagy Virginia Woolf saját szobája?

Az előző facebook posztomat a szokottnál nagyobb aktivitás övezte és most nagyvonalúan eltekintek attól,  hogy ennek mekkora része köszönhető a cuki kisbabás képnek, így vélelmezem, hogy van igény a folytatásra.

A kis kitérő után nézzük ezt a két évet az életemből, amely kb. a szülés előtti egy hónap (csak a kánikulára emlékszem) majd a szülés (csak a szépre emlékszünkJ) és a CSED-GYED, vagyis az „otthon vagyok a kisfiammal” típusú korszak.

Ez a poszt nem a kisfiammal való kapcsolatomról, nem a gyereknevelés rejtelmeiről, nem is a kisfiamról, hanem rólam szól, pontosabban, hogy én miként élem/éltem meg ezt az időszakot, főként ezt az „otthonvagyokagyerekkel” státuszt. A pörgős, munkás, szociálisan túlzsúfolt létből a babaszobába csöppenést. A ceruzaszoknya és magassarkú helyett leggings és sportcipő. Jogszabályok helyett a természet törvényei. Péntek esti fröccsözés helyett hajnali etetés.

Előrebocsátom (sajnos ez még mindig kötelező kör), hogy szeretem, imádom a fiamat, nem akarok panaszkodni, minden változásért, nehézségért kárpótol az ő puszta létezése, és igen, tisztában vagyok vele, hogy NAGYON szerencsés vagyok, hogy egészséges gyermekem van, aki szépen fejlődik (és szerintem jószívű, okos, szép, aranyos, de a poszt nem az anyai ömlengésemről szól).

Le kell szögeznem azt is, hogy ez az én élethelyzetem, az én tapasztalataim, szűrőim, és a hozzám közel állókkal folytatott beszélgetések (néha kiborulások) ihlették, amiért soha nem lehetek elég hálás. Jólesett az is a lelkemnek, amikor ismeretlen vagy alig ismert nők egy-egy játszótéri, utcai (válságos) pillanatban együtt érzőek, őszinték voltak, és ítélkezés nélkül tudtunk véleményt cserélni.

No de lássuk a lényeget, amiről írni szeretnék, az nő helyzete a gyerekszülés után a gyedes stb. évek alatt.

A helyzet, amire nem lehet felkészülni.”

Senki sem mondta el, hogy ilyen lesz, de ha mondták volna akkor sem hiszem el.

Velem pont ez történt. Én TÉNYLEG nagyon szerettem dolgozni, voltak hobbijaim, szociális életem, tornázni jártam stb., terhesen is még foggal-körömmel ragaszkodtam az ügyeimhez, aktáimhoz, megszokott kis dolgaimhoz.

Aztán megszületett a fiam. Hallottam már sok rémtörténetet a korábban intelligens, világ dolgai iránt érdeklődő nő tudatállapotának végtermékekre való beszűküléséről, ijesztő gügyögésről, demenciával vetekedő memóriazavarról és mondhatom, ezeket talán megúsztam. Bár azt már az első pár hónapban éreztem, hogy nagyon kiestem a munkahelyi agyműködés ritmusából, és nem úgy pörög az agyam nem hasít, de elevickél, illetve sokkal több mindent elfelejtek.

Lehet, jobban jártam volna egyébként a gondolkodás drasztikus beszűkülésével, mert talán kevésbé agyaltam volna, vagy a memóriazavarral és nem tudtam volna összehasonlítani a korábbi életemmel.

Vagyis az első két dolog, ami a helyzetemmel kapcsolatban szíven ütött:

  1. a (fizikai) szabadság teljes hiánya

Most megint lehet azt mondani, hogy mégis MIRE GONDOLTÁL???, de az igazság az, hogy sok mindenbe belegondoltam (és aggódtam) a terhességem alatt, de őszintén szólva arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire végletesen lekorlátoz. Hogy minimális szinten sem döntöm el, hogy mikor mit csinálok, mikor hova megyek. Nem mintha korábban olyan gyakran előfordult volna, hogy éjjeli 2-kor sétafikálni támadt volna kedvem, de a LEHETŐSÉG hiánya mellbevágó.

2. a választás hiánya

Mese nincs (nyilván Bogyó és Babóca van:)), a kisfiam mindig ott van, állandó készültséget, törődést, szolgálatot igénye. Persze elugorhattam ide-oda ügyet intézni, vásárolni, ne adj Isten szórakozni, de alapvetően az a tény, hogy ehhez valakinek a segítségét igénybe kellett venni, megtépázta az önállóság érzetemet. Kiszolgáltatottnak és zavarodottnak éreztem magam, hiszen az életkörülményeink, családi helyzetünk úgy hozta, hogy nekem lett a feladatom, hogy a kisfiúnkat gondozzam, neveljem, együtt legyünk. Visszautalok egy korábbi bejegyzésemre, ahol a családi időbeosztásról írtam, de álszent lennék, ha elhallgatnám, hogy ezek a körülmények azért azt eredményezik, hogy elsősorban rajtam van a napközbeni ellátás felelőssége. A teljességhez hozzátartozik, hogy 10 esetből 9-szer szinte biztosan a kisfiammal való együttlétet választottam volna, de máig zavar, hogy nincs választásom.

Hangsúlyozom ezeket a körülmények generálják, a páromat kiváló édesapának tartom, aki kiveszi a részét mindenből, de más a gyerekkel töltött időkerete.

Ide kapcsolódik szorosan Harriet Lerner klinikai pszichológus megállapítása, ami szíven ütött és kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is.

„A bűntudat egyenesen a női lét anyagába vagy beleszőve….Az anyai bűntudat nem egyszerűen az egyes nők személyes problémája. A társadalomban gyökerezik, amely az anyákra testálja az elsődleges felelősséget minden családi problémáért, felmenti a férfiakat a valódi apaság alól…”

Nálam ez úgy csapódott le, hogy bár a felszínen más személyekkel, helyzetekkel, de valójában saját magammal volt konfliktusom.

A különböző szerepek a fejemben olyan ádáz harcot vívtak, hogy az bármelyik tízemeletes panelház éves lakógyűlésének becsületére válhatott volna.

Mire jutottam?

Bevallom őszintén sokáig megrekedtem (mit megrekedtem!) dagonyáztam a fentiekben és nagyon sajnáltam magam. Ami miatt persze lelkiismeretfurdalásom volt. Utólag úgy látom, nem gond, hogy megéltem a reménytelenséget, onnan van út felfelé, onnan kell az embernek magát összeszedni, építkezni.

Aztán sok-sok babakocsizás (mint rejtett én-idő) segített, rájöttem, hogy végre van időm gondolkodni, embereket, helyzeteket megfigyelni, nem utolsósorban a saját dolgaimon, céljaimon is merengeni. Ráadásul a rendelkezésemre álló napi szellemi kapacitáskeretet – szentül hiszem, hogy ez létezik – végre nem meríti ki a munkahelyem. Így azt a saját céljaimra használhatom. Megválaszthatom, mit olvasok, milyen tartalmakat fogyasztok a közösségi médiából, kivel találkozom, beszélgetek. Mi ez, ha nem szellemi szabadság?

Mi az, ami még segített?

  • A megengedések

Megengedtem magamnak, hogy a gyereknevelésen túl mást is csináljak. Mert az teljesen elfogadott, sőt elvárt, hogy egy anyuka megcsinálja a házimunkát is, de az már kevésbé, hogy dolgozzon is, főként, ha ez a munka azzal jár, hogy elhagyja a családi szentélyt. Főleg, ha emiatt esetleg fizetett segítséget is igénybe vesz.

Szóval megadtam magamnak a felhatalmazást, hogy először a gyerek alvási idejében (erősen a házimunka rovására) a saját vállalkozásommal, saját fejlődésemmel is foglalkozzak. Megengedtem magamnak, hogy ne a gyerek töltse ki minden gondolatomat, minden percemet.

Megengedtem magamnak azt is, hogy ne kelljen indokokat, kifogásokat keresni, ha csak magam, egyedül szeretnék lenni.

Kimondtam, hogy csupán arról van szó, hogy én mást IS szeretnék csinálni.

  • Intellektuális elfoglaltság, „saját szoba”

Ez volt az az időszak, amikor megértettem, hogy mennyire fontos a „saját szoba”. Mármint a Virginia Woolf szerinti értelemben micsoda jelentősége van annak, hogy egy nőnek (és természetesen férfinak is) legyen egy saját kis tere, ahol háborítatlanul dolgozhat, alkothat, írhat, olvashat, festhet stb. Úgy érzem ez is az egyik záloga a személyiség, életfeladat, saját út kibontakoztatásának, még akkor is, ha ez számomra a másfél szobás lakásban, a konyhaasztal egyik felén a laptopom a kisfiam alvásidejében. Az online trénerképző, a blogom, az oldalaim szerkesztése és az írás lett az én virtuális szellemi saját szobám. Ez egy újabb dolog, ami jelentősen hozzájárult a szellemi függetlenségem érzéséhez.

A naplóírás (inkább firkálgatás) egyik felismerése az volt, hogy az utóbbi években főleg intellektuális szinten fejlődtem, képeztem magam, de a jelenlegi élethelyzetben érzelmileg kell fejlődnöm, illetve dolgoznom magamon. A gyerekvállalás, szülővé válás rengeteg rég elfeledett félelmemet hozta felszínre, amivel kezdenem kellett valamit.

Ez az érzelmi fejlődés hozta magával a sebezhetőség felvállalását és igen, főként ez az oka annak, hogy nem marad örökké ez a bejegyzés piszkozatban. Mindannak, aminek tudatában voltam gondolati szinten, azt meg kellett élnem, magam, a párom, a családom és igen a kisfiam előtt is fel kellett vállalnom, hogy nem vagyok tökéletes. Egyik szerepemben sem. Hogy sokszor valahogy túl szűknek, másszor túl bőnek érzem az anyaság szövetét. Hogy elfáradok és fáradtan ingerült vagyok. Hogy végre magamra szabjam ezt a ruhát, ha nem istakompatibilis vagy divatos. De legalább valódi és a sajátom.

Van még néhány dolog, amit ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani Veletek, de ez már egy következő cikk témája.:)

Öngondoskodás – önzés vagy önbecsülés?

Üres pohárból nem lehet tölteni… és tényleg nem. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen, ha nem figyelek magamra. Pedig a figyelmeztető jelek szinte mindig ugyanazok, fáradtság, sötét karikák, sok-sok kávé, nyugtalanság, konfliktuskezelési képesség meredek csökkenése (mondjuk ki: hiszti), és aztán megbetegszem. A mostani egy csúnya mandulagyulladással zárult. Az olaszországi nyaralás – nyilván –  hatalmas motivációt jelentett a gyógyulásban, és számomra az utazás mindig segít, hogy madártávlatból, kiszakadva a mindennapok monotóniájából, elgondolkodjak az aktuális életszakaszom feladatain, kihívásain.

Ez történt most is.

Az öngondoskodás, lassítás (slow food, slow life, work hard helyett work smart) felkapott lett mostanság, komoly értekezések érhetőek el, és természetesen fogyasztói szinten rengeteg #selfcare jön szembe az instagramon, és az ehhez elengedhetetlenül szükséges hernyóselyem törökmintás köntöstől az algás-goji bogyós-machás zöld teán át a luxus elvonulásokig.

Én ezeket vizuális szinten megcsodálom, de szerintem nem(csak) ez az öngondoskodás. Nem csupán annyi, hogy felrakunk egy fátyolmaszkot, lefotózzuk és rohanunk tovább, na #selfcare pipa.

Az öngondoskodás gyökere önmagunk tisztelete, szeretete és megértése. Hogy fogadd el, hogy ember vagy és akként bánj magaddal. Hogy igenis, az ember teljesítőképessége határos, egy nap 24 órából áll, és igen, lehet hibázni, és igen, az is eredmény, ha ma nem 100%-ot tettél le az asztalra, csak 70%-t, vagy 10%. Vagy (suttogva mondom) 0%-t. Attól még jogod van a pihenésre, kikapcsolódásra, szeretetre, elfogadásra. Saját magadtól is.

Nem fog menni a dolog, ha továbbra is úgy tekintesz magadra, mint egy gépre, vagy egy extrém mértékben terhelhető haszonállatra. A növényekről állatokról gondoskodunk, a kütyüket töltjük, az autót tankoljuk, szervízeljük, a lakást takarítjuk. Hibás gondolkodás az, hogy a pihenést ki kell érdemelni, luxus az alvás, a hobbi, a testmozgás, a saját egészségünkre való odafigyelés és idő pedig önzés. Valójában alapjog, és nem mellesleg másról sem tudsz gondoskodni, illetve másra koncentrálni, ha Te testileg, lelkileg vagy mentálisan padlón vagy. Itt jön képbe az a bizonyos üres pohár… a kimerültség csökkenti a realitásérzéket, empátiát, megértést, kreativitást, az örömérzetet, vagyis csupa olyan dolgot, amely a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatainkhoz elengedhetetlen.

A maximalizmusról pedig már megállapítottuk, hogy nem a barátunk. Visszaesőknek emlékezetfrissítés itt.

Mit tehetünk még?

  • Szokások feltérképezése: figyeld meg saját magad, a szokásaid, mit csinálsz egy átlagos napon. Tetszik vagy sem, de igenis szokásokból épül fel egy napunk, hetünk, hónapunk és az életünk is. Ha változtatni akarsz az életeden, akkor a szokásokon kell változtatni. Ehhez a részhez szívből ajánlom Gretchen Rubin: Jobban, mint valaha c. könyvét. Hasznos lehet, ha feljegyezed a szokásaidat és megállapításokat teszel, hogy ez a szokás szolgál-e téged, hozzátesz-e az életedhez, mihez fontos, miért csinálod stb.
  • Rituálék, feltöltő szokások: kísérletezésre buzdítalak. Jógázás a napfelkeltében, hálanapló írása, hétvégi szundikálás, hajnali kocogás, gyümölcsszünet stb., itt jöhetnek a különböző életmód oldalak, melyek rengeteg inspirációval szolgálnak, de ne vedd szentírásnak. Attól, hogy Gábor Zsazsa szerint a hajmosás megoldás mindenre, én utálom, ha vizes a hajam. Lehet téged idegesít a naplóírás, de szeretsz reggelente csendben a kávéd felett merengeni. Lehet, hogy a hajad égnek áll a zöld teától, de a munkából hazatérve szeretsz egy negyed órácskát szundítani.
  • Figyelem, önismeret: tudd, hogy mennyit bírsz, mi az, ami kikészít, hogyan reagálsz a különböző megterhelésekre, lelki, szellemi stresszhelyzetekre, fizikai igénybevételekre. Vállalj felelősséget a saját testi-lelki-szellemi egészségedért.
  • Belső hangunkkal való megbarátkozás: figyelj legbelülre is, befelé is legyen egy folyamatos párbeszéd, csekkolás. Ahogy egy barátodat megkérdezed, miért van elszontyolódva, magadnak is tegyél fel kérdéseket: miért vagyok folyamatosan fáradt? mi lehet az oka a rosszkedvemnek, mióta tart? mitől szorongok?
  • Segítségkérés: gyakran esünk abba a hibába, hogy mindent egyedül akarunk megoldani. Nem mindig célravezető. Kérjünk segítséget társunktól, barátainktól, családtagjainktól, vagy akár forduljunk szakemberhez.
  • Tudatosság, életterv kialakítása: azért van jelentősége, mert így fókuszáltabban tudod felhasználni az energiáidat, nem forgácsolódsz szét,ezek olyan biztos bázisok lehetnek, amelyre építve könnyebben tudsz nemet mondani olyan dolgokra, amelyek szívják az energiádat.
  • Le a multitaskinggal: egyszerre egy dologgal foglalkozz a teljes figyelmeddel. „Ma már többszörösen bizonyított tény, hogy multitasking nem létezik; amit annak érzünk, az nem több nagyon gyors feladatváltogatásnál, azonban a váltásoknak tetemes járulékos költsége van mind időben, mind figyelemben.” (Erdélyi Boróka időgazdálkodás tanácsadó) Bővebben itt. Nekem ez nagy felismerés volt, soha nem értettem, hogy nő létemre miért nem megy a párhuzamos feladatokkal való zsonglőrködés. Hát ezért, mert ez csak illúzió. Felszabadító érzés megengedni magamnak, hogy egyszerre egy dolgot csináljak, de azt teljes odafigyeléssel. Kisgyerek mellett nyilván ez nehéz, de érdemes próbálgatni.
  • Alvás/pihenés: tudom egyértelmű, tudom unalmas „nekem nincs időm pihenni”, „nem szeretek lustálkodni”, a „majd pihenek a koporsóban/öregek otthonában” szószólóinak ajánlom megfontolásra Arianna Huffington műveit, engem meggyőzött.

Végül: Vedd komolyan saját magad.

Ha tetszett a bejegyzés, kérek szépen egy like-ot, illetve oszd meg, hátha mást is érdekel. Minden észrevételt, véleményt szívesen fogadok.

Kényelem kontra fejlődés – párkapcsolati buktató VIII.

„Az szól mellette, hogy kényelmes…”  – sokáig visszhangzott a fülemben, amikor az egyik ismerősömmel a jelenlegi munkahelyének előnyeiről beszélgettünk.

Mostanában egyébként kísért ez a mondat, mondhatni minden utcasarkon szembejön a kényelem kérdése (és most NEM az agyonkoptatott komfortzóna elhagyásáról szeretnék írni, főként nem a fogyasztói társadalomról).

Kényelmes-e a világunk? Jó ez nekünk? Mit nyerünk? Mit veszítünk?

Meglehetősen. Nem szeretnék sok szót pazarolni arra, hogy a dédanyám, nagyanyám még kézzel mosott és hol volt, még a Tesco házhozszállítás, online vásárlás, de arról azért megemlékeznék, hogy nagyanyám mennyire megbecsülte az automata mosógépét. Borcsának hívta, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy mennyire megkönnyíti az életét. Én szinte soha nem mostam kézzel (a táborokat leszámítva), és fogalmam sincs, hogy ez mekkora könnyebbség, sőt nem is nagyon gondolok rá.

Szóval ez a világ rendkívül gyors, minden fogyasztói és információs igényünket kiszolgálja. Ez kényelmes, hiszen pár gombnyomással elintézhetünk egyébként fontos időigényes dolgokat, olyan dolgokat is rendelhetünk távoli vidékekről, aminek előtte a létezéséről sem tudtunk.

Ez a világ arra programoz, szocializál minket, hogy MINDENT akarjunk, hogy ezt a mindent AZONNAL akarjunk, ja igen, és lehetőség szerint ezt a mindent azonnal NULLA ERŐFESZÍTÉSSEL akarjunk.

Múlt hétvégén a Kőröshegyen szedtünk levendulát, csodás hely, fantasztikus illat, lélegzetállító kilátás a Balatonra, és emberek komolyan fel voltak háborodva, hogy nem kettő másodperc alatt vág le egy hatalmas csokrot. Persze én sem vagyok különb a Deákné vásznánál hetek óta nem iszom az imádott áztatós csipkebogyó teámat, mert azt egy éjszakán áztatni kell, és ha megkívánom, nem tudom RÖGTÖN fogyasztani.

Ezt türelmetlenséget érni tetten, hogy minden problémára azonnali megoldást szeretnénk, mohóságunkat hatékonyságnak álcázva a mindennapok során.

Begyűrűzik ez a jelenség a párkapcsolatunkba, családi életünkbe is.

  • egyrészt a párunkkal szemben is kialakul a fenti, „minden igényemet azonnal, tökéletesen szolgálja ki” elvárás, ami irreális (lásd még a maximalizmus kapcsán írt cikkemet)
  • másrészt a kényelem gyakran olyan szokásokat alakít ki, ami rombolja a kapcsolatot, illetve elkényelmesedünk, ami szintén nem kedvez annak, hogy az az idős pár legyünk, akik kézenfogva grasszálnak a tengerparton 🙂

Ilyen szokásokat, attitűdöket eredményezhet:

  • A kényelem miatt beszélgetünk rutinból, előre gyártott panelekre, közhelyekre szorítkozunk, valódi párbeszéd helyett, ahol érzéseket, gondolatokat, egyéni valóságokat cserélnénk ki.
  • Kényelemből (vagy lelki, szellemi, testi kifáradásból) tévézünk, pörgetjük a közösségi média színes szagos oldalait.
  • Kényelemből nem megyünk bele egy-egy kényesebb kérdés megbeszélésébe, sokszor kényelemből, automatikusan kerüljük a konfliktusokat.
  • A jelen kényelme érdekében feláldozzuk a hosszú távú, jelentős célokat. Pl. egyszerűbb engedni a gyerek hisztijének a pillanatnyi nyugalom érdekében, de valamilyen szinten ilyen a klímaváltozás elleni (nem) küzdelem is.

Mikor lesz a kényelemből megalkuvás?

Ha sorozatosan a kényelmet részesítjük előnyben vagy a kényelem motivációja okán fenntartunk olyan helyzeteket, amelyek rombolnak, negatív energiákkal töltenek el, megakadályozzák saját és a társunk fejlődését. Ellaposodunk, mi is és a kapcsolat is.

Mi a fejlődés? – Egy elmozdulás, egy erőfeszítés egy jobb irányban, lehetőség, hogy energiát tegyünk egy számunkra fontos dologba, tanulási folyamat. Igen, a kényelmetlen helyzetek általában tanítanak valamit a világról, a párunkról, saját magunkról.

Küzdésre, megértésre, elfogadásra, türelemre sarkallnak és nem utolsósorban rengeteg élményt adnak.

A kényelem ezeket eltompítja, láthatatlanná teszi, és elhiteti velünk nincs is energiánk megtenni a fontos dolgokat, hiszen lehet, hogy abba erőfeszítést kellene tenni, vagy ne adj’Isten elfáradnánk. A kényelem közönyössé is tehet.

Kamaszkoromban volt a szüleimnek egy -akkoriban bosszantónak vélt – szokása, ha beköszöntött a jó idő, hétvégente mentünk biciklitúrázni. Korán kellett kelni, és a jó idő fogalmába minden fagypont feletti hőmérséklet, így a felhőszakadás, sár, emelkedő a tűző napon.  Vagy a vándortábor, a vízhólyagokkal, csővázas hátizsákkal, vagy amikor a lavina fogsága estünk.

Érted? Ezekre emlékszem és elmosolyodom. Azokra nem igazán, amikor a kanapén hevertem.

Szóval, ha legközelebb valami mellett a legfőbb/egyetlen/nyomós ok a kényelem, lehet, hogy ideje felülvizsgálni.

Párkapcsolati buktató VI. – Párbeszéd, ami csak a fejünkben van – folytatódik a leszámolás a gondolatolvasás mítoszával

Korábban arról írtam, milyen kommunikációs zsákutcát okoz annak elvárása, hogy a párunk találja ki minden gondolatunkat. De mi van azzal, amikor feltételezéseket gyártunk azzal kapcsolatban, ami (szerintünk) a másik fejében van?

„Későn jövök, ne várj meg”  – olvasta a szűkszavú üzenetet a lány, és sóhajtva félretette a mobiltelefonját, majd kiment a konyhába, tett-vett, megkeverte a lecsót, kinyitotta az ablakot, megetette a kutyát, lezárta a lecsó alatt a gázt,  elmosogatta a serpenyőt, eltörölgette és  kiterítette a konyharuhát. Aztán lehajolt a kiskutyát megsimogatni.

Csupa megszokott gépies mozdulat, de a gondolatai messze jártak. Nem a kiskutya selymes szőre körül és nem is a körül, hogy a lecsóillatból hamarosan lecsószag lesz. Hallgassunk csak bele egy picit:

>>Vajon mi dolga lehet már a héten a másodszor? Gondolhatta volna, hogy nagyon várom? Miért csak egy üzenetet ír? Miért nem telefonál? Ha túlórázik, fel szokott hívni. Nem számít neki, hogy a kedvencét főztem. Nem számítok neki. Biztosan nem dolgozik, de akkor mit csinál. Már fontosabbak neki a haverok. Nyilván söröznek, és pont arról panaszkodik, milyen unalmas minden estét velem tölteni. A haverjai azzal húzzák, hogy papucs, Ő kikéri magának, de a szálka ott marad az agytekervényeiben és piszkálja. Ráébred, mennyivel felszabadultabbnak érezte magát nélkülem. Mennyivel felvillanyozóbb és izgalmasabb az élet nélkülem. Főleg spontánabb. Jaj, nem kellett volna annyira rágnom a fülét, hogy igyekezzen hazaérni. Vagy lehet, hogy Teri néni hétvégi viccelődése tett be hétvégén, hogy alig várja az esküvőnket. Francba legalább ne kacsintgatna hozzá. Áh, már mindegy volt, egy hónapja látom, hogy valami nem oké. Megunt, alig nézett fel amikor próbálgattam a ruhákat, kövérnek lát. Biztos szakítani akar, csak nem mer vele előhozakodni, vagy megvárja még a szülinapomat. Vagy várja, hogy ma kiboruljak, azért nem jött ma sem, meg tegnapelőtt sem. Micsoda gyávaság erre várni, hogy én mondjam ki a végét. Hárítja a felelősségét, múltkor is azon járt az esze, hogyan térhetne ki a nyaralás megbeszélése alól. Hiába, no nem szeret…<<

„Haladó” verzió, amikor mondasz magadban valamit és a párod nevében meg is válaszolod. Szigorúan csak fejben, lehet a párod elmerülten videójátékozik, kertészkedik, sportol, mindeközben Te a saját kis világodban felépítettél egy képzeletbeli élethelyzetet, szituációt. A fejetekben lévő történet kb. olyan hasonlóságot mutathat, mint egy pókemberes képregény meg a Révai Nagylexikon.

Meddig lehet ezt folytatni? A végtelenségig. Meddig érdemes folytatni? Semeddig.

Ez a jelenség azért félrevezető, mert készpénznek vesszük, hogy tudjuk, mi zajlik a másikban és ezekkel „dolgozunk.” Az eredmény számos esetben csak nyomokban van köszönőviszonyban azzal, mit gondol, érez a másik.

Mit lehet tenni?

  • észlelni, hogy ez a monológ/párbeszéd csak a fejedben létezik
  • észlelni, hogy milyen romboló hatású ez a kapcsolatodra
  • tudatosítani, hogy ez egy olyan spirál, amely önmagát gerjeszti, de Te képes vagy megállítani, azzal, hogy nem engeded a kezdőgondolatot tovább burjánozni
  • hanem megkérdezed magad, hogy ez most a társad gondolata, érzése stb, vagy csak egy feltételezés, ha igen a válaszod, állítsd le mindjárt ennél az első kósza gondolatnál, (a hősnőnk is jobban járt volna ha az ínycsiklandozó lecsót belakmározza és elviszi sétálni a kutyát, és belefeledkezik a csaholásába, dögönyözésébe)
  • megtalálni a probléma gyökerét, vagyis beazonosítani a lelkünk mélyében keringő szükségleteket, érzéseket, amelyeket veszélyben érzünk: bizalom, biztonság, tisztelet, odaadás, szeretet, odafigyelés, törődés, minőségi idő, önbizalom, egészséges önkép, egészséges párkapcsolati kép stb. Ezen akár érdemes lehet szakemberrel együtt dolgozni.

A legfontosabb talán az összes közül, hogy NE FELTÉTELEZZ, HANEM KÉRDEZD meg a párodat. A leghatásosabb ellenszer az őszinte kommunikáció, mert az építi és erősíti a bizalmat, így a probléma gyökerét tépi ki. A kérdezés fortélyaival kapcsolatban hamarosan érkezik egy cikk, bővebben pedig egy őszi workshop témája lesz.

További hasznos gondolatok a témában:

https://beszeljunkrola.webnode.hu/szolgaltatasok/

Ha tetszett, kérek szépen egy like-ot, és megköszönöm, ha megosztod, hátha mást is érdekel. Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek, örömmel olvasom a hozzászólásokat 

Szép napot kívánok: Réka

Párkapcsolati buktató III. – rutinból beszélgetünk

Mi történik, amikor rutinból vezetünk?

Mész a kis megszokott útvonaladon, megtetted már ezerszer, együtt dudorászol a rádióval, gondolataid a bevásárlólista vagy jobb esetben az álmaid körül forognak, hirtelen belehasít a dudálás erőszakos hangja, téged kiver a víz, egy másik autó totál szemben van és vezetője hát hogyan is mondjam kissé ki van kelve magától. Arcodat izzadt tenyeredbe hajtod és megfogadod, jobban figyelsz.

Szóval ez egy eléggé kézenfekvő dolog, hogy ne vezess rutinból, de mi van azzal, ha rutinból beszélgetsz? Különösen a pároddal, családoddal?

Hát legalább olyan kockázatokat rejt, mint a rutinból vezetés.

Ugyanis ilyenkor, nem gondolkodunk, nem vonódunk be, sem a lelkünk, sem a szívünk, de igazából az agyunk sem vesz részt a beszélgetésben. Igazából nem is nevezném beszélgetésnek inkább instant kérdés-válasz, vagy halomba dobált mondatokkal. A legégetőbb hiány a másikhoz való kapcsolódás hiánya.

Ilyenkor úsznak be a képbe:

  • a közhelyek, hiszen könnyen hozzáférhetőek, könnyen elsüthetőek, szinte 0 agymunkát igényelnek;
  • rutin témák a leghétköznapibb dolgokról, a legunalmasabb formában tálalva (napi teendők, ki teregessen ki, hol van ez, az, időjárás…)
  • pletykák, a memóriából könnyen előhalászhatóak, helyenként még úgy is tűnhet, hogy szórakoztató (a pletykának egy teljes bejegyzést szánok majd)
  • odafigyelés hiánya: olyan “hallgatóság”, aki csak fizikailag van jelen, de abszolút nem ér el hozzá az információ (mondjuk meg is értem valamilyen szinten, hogy a fentiek nem hozzák extázisba…)

A valódi beszélgetés köteléket teremt, fenntartja a párkapcsolatot a legnehezebb időkben is, remek konfliktusmegelőző módszer, de csak akkor, ha részt veszünk be, nemcsak a szánkkal, hanem a fülünkkel, eszünkkel, szívünkkel, teljes lényünkkel.

Gyere el az előadásunkra, ahol a bensőséges, kötelékteremtő beszélgetések erejéről és minden csínjabínjáról szó lesz.

Jelentkezz most, az első húsz jelentkező ajándékot kap:

https://beszeljunkrola.webnode.hu/

Párkapcsolati buktatók – Maximalizmus – magasra tett léc a párkapcsolatban

A maximalizmus hatalmas ellenséged, és a legalattomosabb vonása, hogy valahol a szíved mélyen, azt gondolod, hogy a barátod, micsoda motiváló erő. Olyan állásinterjús „Mi a legrosszabb tulajdonságod” típusú dolog, hogy hát igen, én vagyok a tökéletes jelentkező, mert hát az egyetlen hibám, hogy tökéletes akarok lenni…

Ezért aztán valójában egy tökéletes kifogás, amikor túlhajtjuk, túldolgozzuk, túlagonizáljuk magunkat, kicsit hetykén, kicsit büszkén mondjuk, hogy nincs mit tenni, én már csak ilyen kis maximalista vagyok.

A maximalizmus kérlelhetetlen, nem kenyere sem ez elfogadás, sem az odaadás, nem kér a szeretetből, csak a teljesítményt értékeli. Vérzik a szívem, amikor hallom, milyen könyörtelenül bánnak az emberek saját magukkal a 100%-os teljesítmény oltárán, lekicsinylik az erőfeszítéseiket, gondolataikat, energiájukat, mert nem érték el azt a képzeletbeli iszonyú magasra tett lécet.

A maximalizmus könyörtelen nemcsak magaddal szemben, hanem a kapcsolataidban is. Mert a maximalizmus az, ami alapnak vesz minden szeretetet, energiát, amit a másik a kapcsolatba fektet, a hálát hírből sem ismeri, és kíméletlenül lecsap minden apró hibára. Szóval nem igazán segíti elő sem a feltétel nélküli szeretetet, sem a bizalmat.

A maximalizmus nem tiszteli az embert, nem kér, hanem követel , és csak megvetően horkant az „elég jó”-ra.

Szóval szerintem egyáltalán nem a barátod.