Hogyan változtass a párkapcsolatodon? A szokások, mint a változás láthatatlan kapaszkodói

A változás ösvénye – a szokásokon keresztül vezet

Nagyon jó, ha felismered, új szelek fújnak, megújulnál Te magad és a párkapcsolatod is. A nagy elhatározásokat, kezdeti fellelkesülést  aztán a hétköznapok taposómalmai aprítják ezer kis homokszemcsébe, hogy aztán csak bosszantó kis porszemként vágják a képünkbe: megint nem sikerült…

Amit én figyelmedbe ajánlok, az nem más, mint a SZOKÁSOK.

Elsőre talán apró, unalmas automatizmusnak tűnnek, de nézzük meg őket alaposabban.

A mindennapjaink szokások láncolata és ez a sok egymásra épülő szokás teszi ki az életedet, így ha  változtatni szeretnél az életeden, változtass a szokásaidon. Nem nehéz belátni, hogy így van ez a párkapcsolatunkban is, hiszen egyéni és páros szokásaink között is bőven találunk építő, szívet melenget (pl. szerelmes üzenetek küldözgetése), de lehetnek romboló, családi békét aláaknázó szokások is (menetrendszerű zsörtölődés, függőségek stb.).

A szokások eredetileg apró döntések voltak, amelyeket mindennap megtettünk, míg a folyamatos ismétlődés által a tudatos cselekvés tudattalan készséggé alakultak át.  Pontosan attól, hogy egy idő után már nem hozunk egy külön döntést, hanem gondolkodás nélkül cselekszünk, a szokás beivódik a mindennapjainkban, ettől szinte állandónak, megváltoztathatatlannak tűnnek. Sokszor szinte a rabjává válunk régi beidegződéseknek, sőt hajlamosak vagyunk, hogy bizonyos szokásainkkal írjuk le a jellemünket (és másokét is): „tudod, én mindig elkések, Feri folyton káromkodik vezetés közben, Jucihoz nem lehet szólni a reggeli kávé előtt..stb.”

Pedig a szokásaink megváltoztathatóak, kellő odafigyeléssel át tudjuk írni, el tudjuk hagyni őket, illetve új szokásokat tudunk felvenni. „Semmi sem lehetetlen, ha az ember megfelelő szokásokat alakít ki.” (Charles Duhigg)

Első körben mérjük fel, vizsgáljuk fel a szokásainkat, ehhez a legjobb taktika, ha végignézzük és felírjuk tevékenységeinket a nap folyamán: mikor és mit csinálunk, kb. mennyi ideig tart, milyen helyhez kötődik, kivel csináljuk. Ezt a tényszerű felmérést követi egy mélyebb jellegű feltérképezést: miért csinálom azt az adott szokást? mi a célja? mi a mögöttes indoka? szolgál-e téged vagy pozitív energiával tölt-e fel? hogyan érzed magad közben/utána? egészséges-e? feltétlenül szükséges-e? kinek az érdekében teszed? milyen hatással van ez a párkapcsolatomra? konfliktusforrás-e?

Itt kúszik be a képbe az önbecsülés kérdése, az, hogy figyelek magamra, tisztelem és értékelem a testi, szellemi, lelki egészségemet, és ehhez kapcsolódó konkrét, mérhető célokat állítok fel. (pl. hetente egyszer két óra háborítatlan időt szeretnék tölteni a párommal, vagy hetente kétszer 1 órára elmegyek futni stb.) Ha jobb, minőségibb életet szeretnél élni, olyan szokásokkal bástyázd körbe a céljaidat, amelyek ezt szolgálják, illetve érdemes azokat a szokásokat elhagyni, vagy első körben minimalizálni, amelyek ezeket gátolják.

A szokások tartós, hosszú távú kialakítása olykor villámcsapásszerű sikerrel, amolyan „hopp már bele is simult a napjaimba”, de gyakran inkább nyögvenyelős, botlásokkal „nem megy ez nekem, inkább feladom” felkiáltásokkal fűszerezett hosszútávfutáshoz hasonlítható.

Néhány szempont, hogyan ültethetőek át a nagy elhatározások a gyakorlatba:

  • önismeret: tudd, hogy miért, milyen célból akarod csinálni, tisztázd, hogy magadért, illetve a párkapcsolatodért, családodért akarj egy szokást meghonosítani. Fontos, hogy egy belülről jövő késztetés legyen. Bármilyen csábító és bármilyen nehéz megkerülni a közösségi médiát, Te ne másolj másokat, ne egy kívülről jövő nyomásnak engedelmeskedj /pl. ne azért akarj  a mindennapjaidba rendszeres meditációt csempészni, mert az trendi, felkapott, folyton szembejön, hanem mert téged érdekel, vagy csökkenteni akarod a stresszt, barátkozni szeretnél a belső hangoddal stb./
  • motiváció keresése: kíváncsiság, kihívás, az életed feletti kontroll érzése, együttműködés, elismerés utáni vágy motivál-e az új szokás kialakításában?
  • ha el akarsz hagyni egy szokást (pl. nem akarsz folyamatosan nassolni) hasznos végiggondolni, hogy önmérséklő vagy önmegtartóztató típus vagy, vagyis, melyik könnyebb számodra ha előtted van egy tábla csoki – egy kockát eszel és netovább (önmérséklő) vagy egy morzsát sem (önmegtartóztató). Ha sikerült beazonosítani melyik típusban tartozol, az segíthet meghatározni, hogy számodra érdemes  teljesen kiiktatni egy szokást (pl. vasárnap nem internetezem) vagy minimalizálni (pl. vasárnap csak délután 15 percet internetezem)
  • haladj kis lépésekkel, főleg, ha régóta halogatott változásról van szó, vagy ha kétségek gyötörnek a megvalósíthatóságot illetően (ha eddig nem sikerült kettesben időt töltenetek hétköznap esténként, akkor nem annyira reális célkitűzés, hogy mindennap 3 órát beszélgessetek, kétnaponta vacsorázni menjetek)
  • FEGYELMEZETTSÉG: (tudom, szörnyen hangzik) szóval a motiváció megadja a kezdőlökést, de ha végső soron stabilizálni, élővé akarsz tenni egy szokást, az önfegyelem lesz a legjobb barátod. Az önfegyelem és az önbecsülés ugyanis egy tőről fakad. Ha szereted és tiszteled magad, akkor tudod, hogy azt a szokás miért akarod gyakorolni és milyen változást vársz tőle az életedben, akkor könnyebb naponta a jobb élet, a fejlődés mellett döntést hozni és CSELEKEDNI. Nap-nap után. (első körben 30 napig, aztán ameddig szeretnéd) Ne feledd: „Azzá válunk, amit rendszeresen megteszünk.” (Sean Covey)
  • ágyazz meg az új szokásnak: készítsd elő a szokást, nézd meg hova, hánykor akarod beilleszteni a napirendedbe, (írd be a naptárba), mennyi időt vesz igénybe, kell-e hozzá valamilyen eszköz, tárgy, kell-e segítséget kérni hozzá, stb.
  • szokások utánkövetése: ha sikerült meghonosítani, bizonyos időközönként nézz rá, hogyan működik, hogyan érzed magad tőle, beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket?
  • ünnepeld magad: légy büszke magadra, hogy megtettél egy lépést a fejlődés irányába.

Sok sikert kívánok a fejlődésedhez. Ha bármi kérdésed van, keress bátran

A csendes erő

Csend a mai világban?

Zajos a világ, ömlik a zene, a beszéd, a csacsogás, autótülkölés, motorhangok, pittyeg a telefon, zúg a számítógép, furcsa, ha egy pillanatig nem hallunk semmit.. Mindenhol szól valami. Mindenki beszél, vagy élőben, vagy telefonon, mindenfélén keresztül. Társaságban főleg, hatványozottan. Mintha mindenki késztetést érezne, hogy egy pillanatnyi kis csendet megtöltsön sokszor értelmetlen csevegéssel, közhelyekkel, csakhogy ne legyen csend. Én úgy gondolom rohanó, hangos, dübörgő világunkban jó a csend, pihenés a testnek, léleknek.

Sokszor lebecsüljük a csendet. Pedig hatalmas ereje van, és remekül használhatjuk konfliktusos szituációkban.

Mire és hogyan használhatjuk kommunikációs technikaként?

Hogyan? A csend, mint konfliktuskezelési eszköz? Igen! Mediációs tárgyaláson számos esetben alkalmaztam elakadás, vagy passzív ügyfelek esetén. Hogyan működik? Borzasztó egyszerűen, némi bátorság kell bedobni, akarom mondani csendben maradni. Ez az első pár pillanatban kissé kényelmetlen, néznek rám, hogy “Na mi van, neked nem dolgoznod kéne, elbambulál?”, aztán egymásra, vakaróznak, babrálják a tollat, zörögnek a papírokkal, vizet isznak, köhécselnek, a szobára kissé nyomasztóan rátelepszik a csend. A kezdeti zavar egyre erőteljesebb, a csend jelenléte egyre súlyosabb, én pedig egyre inkább várakozóan nézek, hogy rádöbbenjenek lépni kell valamit. 

Sokszor ahhoz, hogy kézbe vegyük a dolgokat (az életünket), az kell, hogy megéljük egy helyzet reménytelenségét, illetve azt az érzést, hogy ez a szituáció magától nem fog megoldódni, más nem fogja megoldani, és ha csak nem történik csoda, nekünk kell megoldani. Nekünk kell kiverekedni magunkat, megoldást javasolni, kreatív ötletekkel előállni.

Valami olyasmi történik, mintha egy gödörbe estél volna, tök sötét van és várod a segítséget. Az első sokk után a mobilodhoz nyúlsz. Nyúlnál, de kiesett a zsebedből. Négykézláb körbetapagatózol, de sehol nem találod. Aztán kiabálással próbálkozol, de senki nem hallja. Kénytelen leszel Te saját magad, lépésről, lépésre, göröngyökön, fűcsomókon keresztül kimászni a gödörből.

Ez történik a csendben is. Belátjuk, hogy vagy nincs segítség, vagy tenni kell a segítségért. Nekünk kell kezdeményezni, és nem arra várni, hogy a társunk/anyukánk/barátunk mindent megold.

Szép lassan megtanulunk, képessé válunk felelősséget vállalni a tetteinkért, a véleményünkért, a megnyilvánulásunkért. A dolog szépsége, hogy ezáltal nő az önbizalmunk, hiszen csupa olyan dolgot teszünk, amihez eddig nem volt bátorságunk, mégis megtettük.