Öngondoskodás – önzés vagy önbecsülés?

Üres pohárból nem lehet tölteni… és tényleg nem. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen, ha nem figyelek magamra. Pedig a figyelmeztető jelek szinte mindig ugyanazok, fáradtság, sötét karikák, sok-sok kávé, nyugtalanság, konfliktuskezelési képesség meredek csökkenése (mondjuk ki: hiszti), és aztán megbetegszem. A mostani egy csúnya mandulagyulladással zárult. Az olaszországi nyaralás – nyilván –  hatalmas motivációt jelentett a gyógyulásban, és számomra az utazás mindig segít, hogy madártávlatból, kiszakadva a mindennapok monotóniájából, elgondolkodjak az aktuális életszakaszom feladatain, kihívásain.

Ez történt most is.

Az öngondoskodás, lassítás (slow food, slow life, work hard helyett work smart) felkapott lett mostanság, komoly értekezések érhetőek el, és természetesen fogyasztói szinten rengeteg #selfcare jön szembe az instagramon, és az ehhez elengedhetetlenül szükséges hernyóselyem törökmintás köntöstől az algás-goji bogyós-machás zöld teán át a luxus elvonulásokig.

Én ezeket vizuális szinten megcsodálom, de szerintem nem(csak) ez az öngondoskodás. Nem csupán annyi, hogy felrakunk egy fátyolmaszkot, lefotózzuk és rohanunk tovább, na #selfcare pipa.

Az öngondoskodás gyökere önmagunk tisztelete, szeretete és megértése. Hogy fogadd el, hogy ember vagy és akként bánj magaddal. Hogy igenis, az ember teljesítőképessége határos, egy nap 24 órából áll, és igen, lehet hibázni, és igen, az is eredmény, ha ma nem 100%-ot tettél le az asztalra, csak 70%-t, vagy 10%. Vagy (suttogva mondom) 0%-t. Attól még jogod van a pihenésre, kikapcsolódásra, szeretetre, elfogadásra. Saját magadtól is.

Nem fog menni a dolog, ha továbbra is úgy tekintesz magadra, mint egy gépre, vagy egy extrém mértékben terhelhető haszonállatra. A növényekről állatokról gondoskodunk, a kütyüket töltjük, az autót tankoljuk, szervízeljük, a lakást takarítjuk. Hibás gondolkodás az, hogy a pihenést ki kell érdemelni, luxus az alvás, a hobbi, a testmozgás, a saját egészségünkre való odafigyelés és idő pedig önzés. Valójában alapjog, és nem mellesleg másról sem tudsz gondoskodni, illetve másra koncentrálni, ha Te testileg, lelkileg vagy mentálisan padlón vagy. Itt jön képbe az a bizonyos üres pohár… a kimerültség csökkenti a realitásérzéket, empátiát, megértést, kreativitást, az örömérzetet, vagyis csupa olyan dolgot, amely a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatainkhoz elengedhetetlen.

A maximalizmusról pedig már megállapítottuk, hogy nem a barátunk. Visszaesőknek emlékezetfrissítés itt.

Mit tehetünk még?

  • Szokások feltérképezése: figyeld meg saját magad, a szokásaid, mit csinálsz egy átlagos napon. Tetszik vagy sem, de igenis szokásokból épül fel egy napunk, hetünk, hónapunk és az életünk is. Ha változtatni akarsz az életeden, akkor a szokásokon kell változtatni. Ehhez a részhez szívből ajánlom Gretchen Rubin: Jobban, mint valaha c. könyvét. Hasznos lehet, ha feljegyezed a szokásaidat és megállapításokat teszel, hogy ez a szokás szolgál-e téged, hozzátesz-e az életedhez, mihez fontos, miért csinálod stb.
  • Rituálék, feltöltő szokások: kísérletezésre buzdítalak. Jógázás a napfelkeltében, hálanapló írása, hétvégi szundikálás, hajnali kocogás, gyümölcsszünet stb., itt jöhetnek a különböző életmód oldalak, melyek rengeteg inspirációval szolgálnak, de ne vedd szentírásnak. Attól, hogy Gábor Zsazsa szerint a hajmosás megoldás mindenre, én utálom, ha vizes a hajam. Lehet téged idegesít a naplóírás, de szeretsz reggelente csendben a kávéd felett merengeni. Lehet, hogy a hajad égnek áll a zöld teától, de a munkából hazatérve szeretsz egy negyed órácskát szundítani.
  • Figyelem, önismeret: tudd, hogy mennyit bírsz, mi az, ami kikészít, hogyan reagálsz a különböző megterhelésekre, lelki, szellemi stresszhelyzetekre, fizikai igénybevételekre. Vállalj felelősséget a saját testi-lelki-szellemi egészségedért.
  • Belső hangunkkal való megbarátkozás: figyelj legbelülre is, befelé is legyen egy folyamatos párbeszéd, csekkolás. Ahogy egy barátodat megkérdezed, miért van elszontyolódva, magadnak is tegyél fel kérdéseket: miért vagyok folyamatosan fáradt? mi lehet az oka a rosszkedvemnek, mióta tart? mitől szorongok?
  • Segítségkérés: gyakran esünk abba a hibába, hogy mindent egyedül akarunk megoldani. Nem mindig célravezető. Kérjünk segítséget társunktól, barátainktól, családtagjainktól, vagy akár forduljunk szakemberhez.
  • Tudatosság, életterv kialakítása: azért van jelentősége, mert így fókuszáltabban tudod felhasználni az energiáidat, nem forgácsolódsz szét,ezek olyan biztos bázisok lehetnek, amelyre építve könnyebben tudsz nemet mondani olyan dolgokra, amelyek szívják az energiádat.
  • Le a multitaskinggal: egyszerre egy dologgal foglalkozz a teljes figyelmeddel. „Ma már többszörösen bizonyított tény, hogy multitasking nem létezik; amit annak érzünk, az nem több nagyon gyors feladatváltogatásnál, azonban a váltásoknak tetemes járulékos költsége van mind időben, mind figyelemben.” (Erdélyi Boróka időgazdálkodás tanácsadó) Bővebben itt. Nekem ez nagy felismerés volt, soha nem értettem, hogy nő létemre miért nem megy a párhuzamos feladatokkal való zsonglőrködés. Hát ezért, mert ez csak illúzió. Felszabadító érzés megengedni magamnak, hogy egyszerre egy dolgot csináljak, de azt teljes odafigyeléssel. Kisgyerek mellett nyilván ez nehéz, de érdemes próbálgatni.
  • Alvás/pihenés: tudom egyértelmű, tudom unalmas „nekem nincs időm pihenni”, „nem szeretek lustálkodni”, a „majd pihenek a koporsóban/öregek otthonában” szószólóinak ajánlom megfontolásra Arianna Huffington műveit, engem meggyőzött.

Végül: Vedd komolyan saját magad.

Ha tetszett a bejegyzés, kérek szépen egy like-ot, illetve oszd meg, hátha mást is érdekel. Minden észrevételt, véleményt szívesen fogadok.

Párkapcsolati buktató V. – “Ha szeret, akkor tudja…”

Leszámolás a gondolatolvasással

„Ha igazán szeretne, tudná mit akarok, mire gondolok, mit szeretnék szülinapomra, mi jár most a fejembe, mit kellene mondania, mit várok most tőle.”

Zsigeri igényünk, hogy életünk szerelme szavak nélkül is értsen minket, mint ahogyan kisbabakorunkban az édesanyánk. Itt jegyzem meg, hogy rengetegszer halvány lila dunsztom sem volt a kisfiam születése után, hogy miért sír, és csak értetlenül (frusztráltan) pislogtam, amikor gyakorló anyukák biztattak, ugye milyen más a sírása, ha éhes, ha álmos stb… később persze belerázódtam, és azóta a kisfiam egyre nagyobb meggyőződéssel halandzsázik és bár figyelek, most sem értem mindig mit akar.

De tény és való, hogy ez az igény nem enyészik el az érettebb kor beköszöntével sem. Nem segítenek az évek alatt elfogyasztott romantikus komédiák, egyes tini magazinok által továbbdagasztott klisék a romantikus férfiról, aki a legtitkosabb (még előttünk is ismeretlen) álmainkat kitalálja, sőt valóra is váltja. Főként azért is ront a helyzeten, mert a férfiak zöme nem azokon a sajtótermékeken szocializálódik, mint a nők, és fordítva.

Véleményem szerint a gondolatolvasó képességet nem tisztességes elvárni, s még kevésbé fair megsértődni, ha a párunk nem mindig a mi (belső világunk) elképzelésünk szerint cselekszik, gondolkodik, beszélget. El kell fogadni, hogy külön gondolatvilággal, belső valósággal, problémákkal rendelkezik, más benyomások érik. Lehet, hogy miközben Te magadban azon morfondírozol, miért nem esett le neki, hogy fáradtan nincs kedved  főzni és menjetek el vacsorázni, Ő éppen valami munkahelyi problémán őrlődik. Nem érdemes megorrolni egy olyan ki nem mondott kérésen, amin a másiknak lehetősége sem volt elgondolkodni, nemhogy teljesíteni.

Mi a megoldás? A gondolatolvasás elvárása helyett cselekedjünk: ezt csak úgy szoktam hívni, hogy a KÉRÉS csodája, nagyon egyszerűen működik: „Légy szíves vidd le a szemetet” , „Fáradt vagyok, mi lenne, ha elmennénk vacsorázni”, „Beszéljük meg előre, mit csináljunk hétvégén, én túrázni szeretnék Csókakőn.”

Mennyivel barátságosabban hangzik, mint a sóhajtozó „miezadisznóólmármegint”, „azemberhullafáradtanmégvacsorátisfőzzön”, „nekemmindegymitcsinálunkhétvégén”.

Tisztában vagyok azzal is, hogy évek alatt összecsiszolódnak a párok, mélyebben megismerik egymást, gyakran tényleg ki is találják egymás gondolatait, de ez az állapot pont azért hordoz plusz rizikófaktort, mert meggyőződéssé válhat, hogy a párod hajszálpontosan tudja mi jár a fejedben (hiszen tudhatná ennyi év után!) és mégsem teljesíti.

Hamarosan érkezik a következő rész, a gondolatolvasás másik oldaláról!

Párkapcsolati buktatók – Maximalizmus – magasra tett léc a párkapcsolatban

A maximalizmus hatalmas ellenséged, és a legalattomosabb vonása, hogy valahol a szíved mélyen, azt gondolod, hogy a barátod, micsoda motiváló erő. Olyan állásinterjús „Mi a legrosszabb tulajdonságod” típusú dolog, hogy hát igen, én vagyok a tökéletes jelentkező, mert hát az egyetlen hibám, hogy tökéletes akarok lenni…

Ezért aztán valójában egy tökéletes kifogás, amikor túlhajtjuk, túldolgozzuk, túlagonizáljuk magunkat, kicsit hetykén, kicsit büszkén mondjuk, hogy nincs mit tenni, én már csak ilyen kis maximalista vagyok.

A maximalizmus kérlelhetetlen, nem kenyere sem ez elfogadás, sem az odaadás, nem kér a szeretetből, csak a teljesítményt értékeli. Vérzik a szívem, amikor hallom, milyen könyörtelenül bánnak az emberek saját magukkal a 100%-os teljesítmény oltárán, lekicsinylik az erőfeszítéseiket, gondolataikat, energiájukat, mert nem érték el azt a képzeletbeli iszonyú magasra tett lécet.

A maximalizmus könyörtelen nemcsak magaddal szemben, hanem a kapcsolataidban is. Mert a maximalizmus az, ami alapnak vesz minden szeretetet, energiát, amit a másik a kapcsolatba fektet, a hálát hírből sem ismeri, és kíméletlenül lecsap minden apró hibára. Szóval nem igazán segíti elő sem a feltétel nélküli szeretetet, sem a bizalmat.

A maximalizmus nem tiszteli az embert, nem kér, hanem követel , és csak megvetően horkant az „elég jó”-ra.

Szóval szerintem egyáltalán nem a barátod.

A csendes erő

Csend a mai világban?

Zajos a világ, ömlik a zene, a beszéd, a csacsogás, autótülkölés, motorhangok, pittyeg a telefon, zúg a számítógép, furcsa, ha egy pillanatig nem hallunk semmit.. Mindenhol szól valami. Mindenki beszél, vagy élőben, vagy telefonon, mindenfélén keresztül. Társaságban főleg, hatványozottan. Mintha mindenki késztetést érezne, hogy egy pillanatnyi kis csendet megtöltsön sokszor értelmetlen csevegéssel, közhelyekkel, csakhogy ne legyen csend. Én úgy gondolom rohanó, hangos, dübörgő világunkban jó a csend, pihenés a testnek, léleknek.

Sokszor lebecsüljük a csendet. Pedig hatalmas ereje van, és remekül használhatjuk konfliktusos szituációkban.

Mire és hogyan használhatjuk kommunikációs technikaként?

Hogyan? A csend, mint konfliktuskezelési eszköz? Igen! Mediációs tárgyaláson számos esetben alkalmaztam elakadás, vagy passzív ügyfelek esetén. Hogyan működik? Borzasztó egyszerűen, némi bátorság kell bedobni, akarom mondani csendben maradni. Ez az első pár pillanatban kissé kényelmetlen, néznek rám, hogy “Na mi van, neked nem dolgoznod kéne, elbambulál?”, aztán egymásra, vakaróznak, babrálják a tollat, zörögnek a papírokkal, vizet isznak, köhécselnek, a szobára kissé nyomasztóan rátelepszik a csend. A kezdeti zavar egyre erőteljesebb, a csend jelenléte egyre súlyosabb, én pedig egyre inkább várakozóan nézek, hogy rádöbbenjenek lépni kell valamit. 

Sokszor ahhoz, hogy kézbe vegyük a dolgokat (az életünket), az kell, hogy megéljük egy helyzet reménytelenségét, illetve azt az érzést, hogy ez a szituáció magától nem fog megoldódni, más nem fogja megoldani, és ha csak nem történik csoda, nekünk kell megoldani. Nekünk kell kiverekedni magunkat, megoldást javasolni, kreatív ötletekkel előállni.

Valami olyasmi történik, mintha egy gödörbe estél volna, tök sötét van és várod a segítséget. Az első sokk után a mobilodhoz nyúlsz. Nyúlnál, de kiesett a zsebedből. Négykézláb körbetapagatózol, de sehol nem találod. Aztán kiabálással próbálkozol, de senki nem hallja. Kénytelen leszel Te saját magad, lépésről, lépésre, göröngyökön, fűcsomókon keresztül kimászni a gödörből.

Ez történik a csendben is. Belátjuk, hogy vagy nincs segítség, vagy tenni kell a segítségért. Nekünk kell kezdeményezni, és nem arra várni, hogy a társunk/anyukánk/barátunk mindent megold.

Szép lassan megtanulunk, képessé válunk felelősséget vállalni a tetteinkért, a véleményünkért, a megnyilvánulásunkért. A dolog szépsége, hogy ezáltal nő az önbizalmunk, hiszen csupa olyan dolgot teszünk, amihez eddig nem volt bátorságunk, mégis megtettük.

Nem undok, csak undokul viselkedett…

„Nem undok, csak undokul viselkedett” – vágtam rá gépiesen, hiszen az évek során a véremmé vált, hogy a személyt és a tettet elválasszam egymástól, és a személyt, az embert ne minősítsem.

„Hate the sin, love the sinner” gondolat Gandhitól származik, és számomra a mediáció, coaching egyik kulcsgondolata.

A gondolat számomra azért is átütő erejű, mert megengedi, hogy  hibázhatsz, pusztán mert ember vagy. Benne van a pakliban, hogy nem mindig cselekszel tökéletesen, rossz döntéseket hozol, olyat mondasz amit megbánsz. Aki él, lélegzik, az bizony hibázik is. Te is, én is. Személyes meggyőződésem, hogy sokkal többet mutat meg egy emberből, hogy aztán mit kezd a hibával, hogyan vállal érte felelősséget.

Hatalmas terhet ró egy másik emberre, ha beskatulyázzuk egyetlen hibás döntése, rosszul sikerült tette alapján. Az egyszeri bolti lopáson ért gyereket, tolvajnak, a félelemből igazságot elhallgatót hazugnak, a fáradtságtól elgyötört anyukát lustának, a szótlan, befelé forduló szomszédot mogorvának, a magát földhöz vágó gyereket hisztérikának.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy van összefüggés a jellem és a tettek között, viszont hatalmas változást okoz a kommunikációban, gondolkodásban és az érzelmi életünkben is, ha nem lustadisznózod le a párodat mikor nem viszi le a szemetet, vagy nem minősíted érzéketlennek, ha hullafáradtan nem beszélgetett két órán keresztül.

Ami még érdekes, és tanulságos lehet, figyeld meg, hogy saját magaddal szemben, a belső dialógusban egy nap hányszor minősíted magad. Saját magamon vettem észre, hogy indokolatlanul sokszor kiáltottam fel magamban, hogy jaj de béna vagyok, feledékeny stb.  Tudod, saját magaddal is kedvesnek, megbocsátónak kell lenned.

Használd a karizmádat!

Használd a karizmádat! – hangzott a főnököm szájából. Mint egy kavics a cipőben, úgy piszkált ez a mondat. Van-e egyáltalán nekem olyanom? Telt az idő, egyik nap éppen fültanúja volt egy  beszélgetésnek, utána rám kacsintott és azt mondta: Most használtad!

Megvilágosodtam, hogy bár az igazi szó szerinti értelmében vett karizma csekély számú, szerencsés csillagzat alatt született sajátja, de mindenkiben lapul valamennyi.  Az én karizmám a lelkes, vidám temperamentum, amikor ezt „használom” könnyebb minden, gördülékenyebben beszélgetek, többet mosolygok és lényegesen több pozitív visszajelzést kapok. Kicsit ez olyan mindennapi szupererő, egy olyan képesség, kisugárzás, ami már eleve rendelkezésedre áll. Lehet, hogy neked a kedvesség a karizmád, lehet, hogy kettő másodperc alatt megvigasztalsz valakit, vagy játszi könnyedséggel nevettetsz. Jól tudsz meghallgatni másokat, szívmelengető az ölelésed, vagy kitartóan mész a saját utadon, kiválóan ötletelsz, vagy baromi jó medvehagymás pogácsát sütsz.

A lényeg, hogy ez a tiéd, és attól, hogy talán nem annyira nyilvánvaló számodra vagy ellenkezőleg, természetes, hogy rendelkezel vele, ne becsüld le. Úgy látom a világ a tökéletességet és az egyformaságot hajszolja, sokan ugyanabba az irányba próbálják fejleszteni magukat. Másként szép a hóvirág és az orchidea. Másként hat egy kedves, dicsérő szó és egy építő jellegű kritika, de egyaránt értékes és mindkettőre szükség van.  Az önfejlesztés, önismeret jelentőséget nem becsülöm le, de közben találd meg azokat a tulajdonságaidat, amelyek talán nem annyira felkapottak, de egyediek és színesebbé teszik a világot.

Kapcsolatból szövetség – 7 dolog, ami szorosabbra fűzi a köteléket

Mindenki ismer olyan párokat, akik vállvetve kelnek át az élet legviharosabb megpróbáltatásain, a hétköznap apró-cseprő problémáin, és az emberpróbáló kríziseken egyaránt, ők azok, akik befejezik egymás mondatait,önkéntelenül is keresik egymás közelségét, és olyan szívmelengető tekintettel néznek egymásra, amit látva a kevésbé harmonikus kapcsolatban élőket a sárga irigység kerülgeti.

Milyen szerencsések! – gondolod, és ha párkeresésben vagy felírod a listára a tökéletes férfit/nőt, ha egy kissé vérszegényebb kapcsolatban élsz, máris húzol egy strigulát a párod rossz tulajdonságai közé.

Micsoda tévedés! A kiegyensúlyozott, erős lelki háttérrel rendelkező kapcsolatok nem (csupán) csodás egymásra találások eredményei, a párok nem a kifürkészhetetlen sors eredményei, hanem olyan döntések, cselekvések következményei, amelyet minden áldott nap megtesznek.

De melyek ezek a dolgok, amelyek eltéphetetlen köteléket sodornak a szerelmesek közé?

Egymás támogatása: legyen szó kis vagy nagy célokról, fogadd el, hogy fontos a másiknak, vagy ha valamilyen trauma éri vagy egyszerűn nehéz helyzetben van.

Tisztelet: mindig, minden helyzetben légy tekintettel a másikra, tiszteld benne az embert, ne becsméreld, ne kicsinyeld le, és ne használj sértő jelzőket. A maró gúny nemcsak őt savazza, de téged és a kapcsolatot is. De ugyanígy, ne beszéld ki a háta mögött, a vele kapcsolatos problémákat vele beszéld meg.

Építő jellegű konfliktuskezelés és megbocsátás: lényeges, hogy a viták, nézeteltéréseket kellő mélységben megvitassátok, megértsétek egymás véleményét, álláspontját, és hogy ne tartsatok haragot. A megbocsátásnak hatalmas ereje van, ha a megfelelő módon, kellő empátiával és felelősségvállalással történik.

Egy nehéz helyzet megoldása együtt, túllendülés egy kritikus időszakon: a sorstársi közösségben átélt krízis és annak megoldása is sarkalatos pontja a kötelék szorosabbá fűzésének, hiszen ezek életünk fordulópontjai, kapcsolatunk próbái. Ha itt jól vizsgázik a pár együttműködésből, közös küzdelemből az olyan alap, amire a későbbiekben is lehet építeni.

Közös célok: bármilyen cél, ami egy kapcsolatnak irányt szab, közös elfoglaltságot, közös építkezést jelent. Segít abban, hogy tudatosabban éljünk a mindennapjainkban, lelki szemeinket a horizontra függesztve.

Közös hobbi: a közös minőségi idő eltöltése kulcsfontosságú a kötelékteremtésben, a pihenés, a sport, a vidám pillanatok átélése jelentős mennyiségű érzelmi tartalékkal látja el a kapcsolatot, kiszakít a napi mókuskerékből, irányt adhat társunk új szemszögből való megismerésének.

Szeretetteljes kommunikáció: hallgasd meg a másikat, figyelj rá, kezdeményezz beszélgetést, vegyél részt ne csak az eszeddel, hanem szíveddel-lelkeddel is a beszélgetésben. Tudatosan csökkentsd a rutinszerű, automatikus beszélgetést.

5 dolog, amit a páromtól tanultam a gyereknevelésről

Bizony-bizony, ezért klassz, ha egy gyereknek van apukája is! A párom ugyanis bizonyos dolgokat teljesen másképpen csinál, ösztönösen, vagy személyiségéből fakadóan sokszor más a hozzáállása. A másik dolog az, hogy hétköznapokon a nap legnagyobb részében én vagyok a gyerekkel, Ő hazaérve a munkából a friss erő. Tehát mire az én idegrendszerem felmondaná a szolgálatot, érkezik a felmentősereg. A gyerek szempontjából pedig mintha egy új időszámítás kezdődne: APA HAZAJÖTT, teljes extázis, ami egyrészt szívet melengető, másrészt irigylésre méltó 🙂

A gyerekünk számára a párom a világ legviccesebb, legnagyszerűbb, legcsodálatraméltóbb embere (magam is osztozom egyébként ebben a csodálatban) Együttlétüket az első naptól kezdve elégedett kisbaba gurgulázások, gőgicsélések, majd később kacarászások kísérték, és csak a vak nem látta, ezek bizony egy húron pendülnek. 

Bevallom őszintén, van bennem némi irigység, míg én vagyok az evés, alvás, a D-vitamin, oltás és napirend felelős, addig hétköznap esténként a párom a szupersztár és a világ legjobb játszótársa.

Esküszöm, nem az irigység, hanem a kíváncsiság motivált, hogyan éri el mindezeket. 

Titokban tehát figyeltem és tanultam:

1.) Lazaság: bár kellenek a korlátok, keretek, ne legyünk annyira megfeszülve, adjunk teret a spontaneitásnak, a párom egy cseppet sem aggódik, ha fél órával később megyünk el sétálni, ha nem a szokott időben fürdik. Nekem, aki hajlamos vagyok a napirend és kiszámíthatóság témakörre rágörcsölni, felüdülés látni, hogy nem kell folyton az órát nézni, nem kell kiborulni, ha a gyerek nyűglődik, és a nyugalom, lazaság RAGÁLYOS, átragad a gyerekre. És egy kicsit rám is.

2.) Bizalom a babában és a szülői énünkben: na a párom, az, aki aztán nem gyötrődik éjszakánként, hogy elég jó szülő-e 🙂 (egyébként felesleges is), na de én. Én elemző típus vagyok, ráadásul szorongásra hajlamos, így lenyűgözve figyelem, hogy Ő egyszerűen megéli a szülői szerepet a maga nehézségeivel és szépségeivel. Tudja, hogy egy adott pillanatban igyekszünk megtenni, amit meglehet, de óhatatlanul hibázunk is. Ettől még nem dől össze a világ és a gyerek lelki épsége sem fog károsodást szenvedni.

3.) Kevesebbet aggódni: a fentiekből következik, hogy én rágódom, rettegek meglévő és az (elképzelt) esetleges jövőbeni problémáktól. A párom nem, és neki van igaza. Minden, ami eddig hatalmas ügyet/aggódórohamot/lelkiismeretfurdalást generált, vagy megoldottunk, vagy magától megoldódott. Egyébként az utóbbi volt túlsúlyban, még egy ok, hogy ne fektessek felesleges energiát az aggódásba. Majd ráérünk akkor aggódni, agyalni, megoldást keresni, ha felmerül egy probléma. Egyébként sem tartanék előbbre, ha megpróbálok felkészülni, információt gyűjteni, és bevonzani sem szeretnék rossz dolgokat.

4.) Megélni a pillanatot: félredobni mindent és teljes odaadással figyelni ahogyan gurul a labda, teljes elmélyüléssel tanulmányozni a szappanbuborékot, állathangot utánozni, bogarat, levelet, kavicsot tanulmányozni, növényt simogatni, úgy hogy közben nem jár azon az eszem, hogy jaj, mindjárt rohanni kell haza ebédelni, mert nem fekszik le időben, vagy majd meg kell törölni a kezét, de hol is van a törlőkendő… stb. Bevonni a gyereket a legnagyobb komolysággal bútor összeszerelésbe, gitárhangolásba, jelentős eseménnyé avatni a körömvágást 🙂

5.) Gyerekké válni: úgy játszani vele, hogy közben elfelejteni a fentieket, rácsodálkozni minden új dologra, felfedezni, csúszni, mászni, úgy figyelni valamit, hogy közben megszűnik a világ, spontán kitalálni új játékokat, a játékokkal, háztartási eszközökkel nem a megszokott módon szórakozni. Ha valami mulatságos, önfeledten nevetni.

+ 1: Szélesebb perspektíva: kitekintés a “nagyvilágra”, mivel itthon vagyok és az időm jelentős részét a gyerekkel való foglalkozás és a háztartás teszi ki, óhatatlanul is beszűkül nemcsak az életterem, hanem a gondolkodásom, illetve a benyomásvilágom is. Ez több szempontból is probléma, most csak azt emelném ki, hogy eltolódnak a hangsúlyok, és hajlamos vagyok apró, hétköznapi kellemetlenségekből is “nagy ügyet csinálni”. A párom, aki dolgozik, ráadásul egy másik városba, teljesen más perspektívában látja a dolgokat, ami nekem is segít a nézőpontváltásban.

Kedvesség – méltatlanul alulértékelt értékeink

A kedvesség egyértelműen nem trendi, pozitív, de nem sok vizet zavaró, helyeske, aranyos, nem túl mély nyomot hagyó érték lett. Pedig ennek nem kellene így lennie!

A nyár elején Brugge-ben jártunk, és először nem is tudtam, hogy a csodálatos környezet mellett, mi az, amitől sokkal jobb volt a közérzetünk. Rövid gondolkodás után rájöttem, hogy a kedvességről van szó. Elsőkörben az udvariasság! Ez is megérne egy misét, de most unokatestvére, a kedvesség van soron. 

A kedvességet igenis emberszámba kellene venni, mert a kedvesség erő. A kedvesség hegyeket tud megmozgatni, és ami a legjobb, hogy megsokszorozva kapod vissza.

Számomra a kedvesség egy komplex érzelem: empátia, segítőkészség, életigenlés, tisztelet (saját magam és másoké) egybegyúrva. Egy olyan gesztus saját magam és a másik ember felé, hogy a világ szép hely, békében vagyok a világgal és önmagammal és ezt tudom sugározni. Egy kedves ember magabiztosságot tud sugározni, mert a kedvesség ad.

Igazi lélekerősítés, törődés egy másik emberrel, állattal, néha csak egy dícsérő szó, érintés, érdeklődés vagy segítség, vigasztalás formájában. Ráadásul igazi közösségépítő erő: kutatások megerősítették, hogy a “kedvesség” hasonlóan nevetéshez és az ásításhoz ragadós, így valójában hasznos dolog is kedvesnek lenni.

Van még egy kapcsolódási pont: a jóindulat. Szintén a kihalás szélén áll, tegyünk ellene. Legalább, úgy hogy ne kritizáljunk, tudom-tudom, nehéz megállni, hiszen kiszúrja a szemünket, hogy hát jessszusom, há mér vett fel miniszoknyát a sonkacombjaira, de hosszú távon, jobb, ha átállunk a jóindulatra. Szebben is öregszünk tőle. Van érdekesebb beszédtémánk is.

Szerintem ne legyen luxus a kedvesség. Ha jó napunk van, ha jól megy a sorunk, azért, ha pocsék, azért. Az igazi kihívás (haladóknak is!), ha bal lábbal keltél fel, akkor se mordulj rá a pénztárosra, ne vágj pofákat, ne mordulj rá a párodra, és ne duzzogj magadban. Helyette: bármikor dönthetsz úgy, hogy kedves vagy. Elsőkörben magadhoz, szeresd és tiszteld magad, óvd a testi-lelki egészségedet, pihenjél. Ne becsméreld magad, se magadban, se mások előtt. Ha ez megvan ugyanezt tedd meg a környezetedben élőkkel, pároddal, családoddal, barátaiddal, sőt idegenekkel.