Valami Kék sorozat – Helló Július!

Párkapcsolati boldogság, esküvő workshop, tudatos felkészülés és a kék szín éltető ereje

Párkapcsolati boldogság és tudatos felkészülés a házasságra

Helló Július! Helló Valami Kék sorozat!

Aki ismer, az pontosan tisztában van vele, hogy örök kedvencem a piros szín (szeretném azt gondolni, hogy a védjegyemmé vált…khm), de az idei júliust a KÉK színnek dedikálom itt a blogomon.

Mi az oka ennek?
-Elsősorban azért, mert testem-lelkem elmondhatatlanul sóvárogva szomjazik a TENGER kékje, illata, morajlása iránt…az utazás a tengerre idén nekünk bizonytalan, így csupán a blogommal utazunk a régmúlt nyarakhoz.

-Másodsorban két ESKÜVŐhöz kapcsolódó szolgáltatásomra, főként Kálmán Heléna kolléganőmmel közös két tréningünkre szeretném felhívni a figyelmeteket.

– Végül, de nem utolsósorban a KÉK szín a nyugalmat, biztonságot, reményt, békét testesíti meg.
Őszinteség, önkifejezés, tiszta kommunikáció- ami eléggé passzol a missziómhoz és gyakorlatilag lefedi az összes hozzávalót, ha a kis nyári konyhádban boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatot szeretnél főzni egy pohár rozéfröccs mellett.

Ebben a hónapban tehát a szakmai tartalmak kicsit könnyedebb, személyes formában kapnak helyett, rengeteg kék színű képpel.

Ki tart velem? Tengernyi ölelés Nektek, szép júliust!
Réka

Női szerepek – a női lét ezer arca

Női energiák sokfélesége

A női lét ezer arca

Almakompótot készítek, szerintem most először életemben. Pofonegyszerű, de én lábadozó beteg vagyok és pont olyat szeretnék enni, mint kiskoromban. Amikor anyám/nagyanyám a szemem villanásából, arcom sápadtsági fokozatából tudta az étvágytalan, cserepes szájú  gyerek már tudna enni egy kis kompótot. Mama szegfűszeget tett bele, Anya fahéjat.

Kevergetem a kompótot (bár valószínűleg felesleges) és a láztól, vírustól kimerült, lelassult agyam kihátrál és megérzek valamit a női erőkből.

Nem csak én fogom azt a fakanalat, hanem anyám és nagyanyám is, egyszerre vagyok gyerek, aki hirtelen fellobbanó étvággyal ízlelgeti a sápadt almaszemeket, hanem én is anya vagyok, aki enni ad. Hullafáradtan is. Felnőtt nő vagyok, aki küzd magával, tegyen-e cukrot a kompótba.

Egy női energia által font lánc vagyok.

Hogy miért írom le ezt?

Mert a nőiségnek, nőiességnek ezer arca van, teremtő, gyönyörű, puha, óvó-védő, elfogadó, harcos, túlélő, törődő,  csupa ragyogás és csupa árnyék.

Bennünk élnek az ősi, női archetípusok (C.G. Jung és egyes követői istennő típusként írt le), – melyek pl. a bölcsességet, tudást, szerelmet, művészetet, alkotót, királynői energiákat testesítenek meg -, különböző intenzitással vannak jelen személyiségünkben, de életünk bizonyos változásai, lelkiállapotunk, belső fejlődésünk egyik vagy másik „istennő” dominanciáját hozhatják magukkal.

Nagyanyáim, anyukám fantasztikusan hozták, ezt az ősi gondoskodó, pihe-puha burkot képző, házi tűzhelyet tápláló anyamintát, rengeteg szép gyerekkori emlékem is  e köré társul. A sárgabarack lekvár aranyló csillogása, sajtos rúd és madártej.

Anyukám a sütés terén már némi lázadással hozta ezt a klasszikusnak tekinthető édesanya-nő képet, rám pedig finoman szólva nem annyira jellemző ez a sokak által ideálisnak tekintett sütő-főző gondoskodó anyaszerep. Persze megvan bennem is ez az energia, de nem olyan átütően és nem is jön olyan ösztönösen.

Sokáig mardosott a bűntudat, hogy nem vagyok ilyen, ma már tudom ebben a kérdésben igenis van választásom, nem fogom magamra erőltetni azt a típusú gondoskodó, önfeláldozó anyaképet, ami nem én vagyok. Megengedem magamnak, hogy más útra lépjek, mint a felmenőim, ettől még képes vagyok hordozni azokat az értékeket, de hozzáteszem az enyémeket is.

Kérek egy like-ot, ha érdekelnek bővebben az ősi archetípusok, női energiák, illetve írjak-e a szerepkonfliktusokról?

Réka

Otthon a gyerekkel – falak vagy lehetőségek

Nóra a babaszobából vagy Virginia Woolf saját szobája?

Az előző facebook posztomat a szokottnál nagyobb aktivitás övezte és most nagyvonalúan eltekintek attól,  hogy ennek mekkora része köszönhető a cuki kisbabás képnek, így vélelmezem, hogy van igény a folytatásra.

A kis kitérő után nézzük ezt a két évet az életemből, amely kb. a szülés előtti egy hónap (csak a kánikulára emlékszem) majd a szülés (csak a szépre emlékszünkJ) és a CSED-GYED, vagyis az „otthon vagyok a kisfiammal” típusú korszak.

Ez a poszt nem a kisfiammal való kapcsolatomról, nem a gyereknevelés rejtelmeiről, nem is a kisfiamról, hanem rólam szól, pontosabban, hogy én miként élem/éltem meg ezt az időszakot, főként ezt az „otthonvagyokagyerekkel” státuszt. A pörgős, munkás, szociálisan túlzsúfolt létből a babaszobába csöppenést. A ceruzaszoknya és magassarkú helyett leggings és sportcipő. Jogszabályok helyett a természet törvényei. Péntek esti fröccsözés helyett hajnali etetés.

Előrebocsátom (sajnos ez még mindig kötelező kör), hogy szeretem, imádom a fiamat, nem akarok panaszkodni, minden változásért, nehézségért kárpótol az ő puszta létezése, és igen, tisztában vagyok vele, hogy NAGYON szerencsés vagyok, hogy egészséges gyermekem van, aki szépen fejlődik (és szerintem jószívű, okos, szép, aranyos, de a poszt nem az anyai ömlengésemről szól).

Le kell szögeznem azt is, hogy ez az én élethelyzetem, az én tapasztalataim, szűrőim, és a hozzám közel állókkal folytatott beszélgetések (néha kiborulások) ihlették, amiért soha nem lehetek elég hálás. Jólesett az is a lelkemnek, amikor ismeretlen vagy alig ismert nők egy-egy játszótéri, utcai (válságos) pillanatban együtt érzőek, őszinték voltak, és ítélkezés nélkül tudtunk véleményt cserélni.

No de lássuk a lényeget, amiről írni szeretnék, az nő helyzete a gyerekszülés után a gyedes stb. évek alatt.

A helyzet, amire nem lehet felkészülni.”

Senki sem mondta el, hogy ilyen lesz, de ha mondták volna akkor sem hiszem el.

Velem pont ez történt. Én TÉNYLEG nagyon szerettem dolgozni, voltak hobbijaim, szociális életem, tornázni jártam stb., terhesen is még foggal-körömmel ragaszkodtam az ügyeimhez, aktáimhoz, megszokott kis dolgaimhoz.

Aztán megszületett a fiam. Hallottam már sok rémtörténetet a korábban intelligens, világ dolgai iránt érdeklődő nő tudatállapotának végtermékekre való beszűküléséről, ijesztő gügyögésről, demenciával vetekedő memóriazavarról és mondhatom, ezeket talán megúsztam. Bár azt már az első pár hónapban éreztem, hogy nagyon kiestem a munkahelyi agyműködés ritmusából, és nem úgy pörög az agyam nem hasít, de elevickél, illetve sokkal több mindent elfelejtek.

Lehet, jobban jártam volna egyébként a gondolkodás drasztikus beszűkülésével, mert talán kevésbé agyaltam volna, vagy a memóriazavarral és nem tudtam volna összehasonlítani a korábbi életemmel.

Vagyis az első két dolog, ami a helyzetemmel kapcsolatban szíven ütött:

  1. a (fizikai) szabadság teljes hiánya

Most megint lehet azt mondani, hogy mégis MIRE GONDOLTÁL???, de az igazság az, hogy sok mindenbe belegondoltam (és aggódtam) a terhességem alatt, de őszintén szólva arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire végletesen lekorlátoz. Hogy minimális szinten sem döntöm el, hogy mikor mit csinálok, mikor hova megyek. Nem mintha korábban olyan gyakran előfordult volna, hogy éjjeli 2-kor sétafikálni támadt volna kedvem, de a LEHETŐSÉG hiánya mellbevágó.

2. a választás hiánya

Mese nincs (nyilván Bogyó és Babóca van:)), a kisfiam mindig ott van, állandó készültséget, törődést, szolgálatot igénye. Persze elugorhattam ide-oda ügyet intézni, vásárolni, ne adj Isten szórakozni, de alapvetően az a tény, hogy ehhez valakinek a segítségét igénybe kellett venni, megtépázta az önállóság érzetemet. Kiszolgáltatottnak és zavarodottnak éreztem magam, hiszen az életkörülményeink, családi helyzetünk úgy hozta, hogy nekem lett a feladatom, hogy a kisfiúnkat gondozzam, neveljem, együtt legyünk. Visszautalok egy korábbi bejegyzésemre, ahol a családi időbeosztásról írtam, de álszent lennék, ha elhallgatnám, hogy ezek a körülmények azért azt eredményezik, hogy elsősorban rajtam van a napközbeni ellátás felelőssége. A teljességhez hozzátartozik, hogy 10 esetből 9-szer szinte biztosan a kisfiammal való együttlétet választottam volna, de máig zavar, hogy nincs választásom.

Hangsúlyozom ezeket a körülmények generálják, a páromat kiváló édesapának tartom, aki kiveszi a részét mindenből, de más a gyerekkel töltött időkerete.

Ide kapcsolódik szorosan Harriet Lerner klinikai pszichológus megállapítása, ami szíven ütött és kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is.

„A bűntudat egyenesen a női lét anyagába vagy beleszőve….Az anyai bűntudat nem egyszerűen az egyes nők személyes problémája. A társadalomban gyökerezik, amely az anyákra testálja az elsődleges felelősséget minden családi problémáért, felmenti a férfiakat a valódi apaság alól…”

Nálam ez úgy csapódott le, hogy bár a felszínen más személyekkel, helyzetekkel, de valójában saját magammal volt konfliktusom.

A különböző szerepek a fejemben olyan ádáz harcot vívtak, hogy az bármelyik tízemeletes panelház éves lakógyűlésének becsületére válhatott volna.

Mire jutottam?

Bevallom őszintén sokáig megrekedtem (mit megrekedtem!) dagonyáztam a fentiekben és nagyon sajnáltam magam. Ami miatt persze lelkiismeretfurdalásom volt. Utólag úgy látom, nem gond, hogy megéltem a reménytelenséget, onnan van út felfelé, onnan kell az embernek magát összeszedni, építkezni.

Aztán sok-sok babakocsizás (mint rejtett én-idő) segített, rájöttem, hogy végre van időm gondolkodni, embereket, helyzeteket megfigyelni, nem utolsósorban a saját dolgaimon, céljaimon is merengeni. Ráadásul a rendelkezésemre álló napi szellemi kapacitáskeretet – szentül hiszem, hogy ez létezik – végre nem meríti ki a munkahelyem. Így azt a saját céljaimra használhatom. Megválaszthatom, mit olvasok, milyen tartalmakat fogyasztok a közösségi médiából, kivel találkozom, beszélgetek. Mi ez, ha nem szellemi szabadság?

Mi az, ami még segített?

  • A megengedések

Megengedtem magamnak, hogy a gyereknevelésen túl mást is csináljak. Mert az teljesen elfogadott, sőt elvárt, hogy egy anyuka megcsinálja a házimunkát is, de az már kevésbé, hogy dolgozzon is, főként, ha ez a munka azzal jár, hogy elhagyja a családi szentélyt. Főleg, ha emiatt esetleg fizetett segítséget is igénybe vesz.

Szóval megadtam magamnak a felhatalmazást, hogy először a gyerek alvási idejében (erősen a házimunka rovására) a saját vállalkozásommal, saját fejlődésemmel is foglalkozzak. Megengedtem magamnak, hogy ne a gyerek töltse ki minden gondolatomat, minden percemet.

Megengedtem magamnak azt is, hogy ne kelljen indokokat, kifogásokat keresni, ha csak magam, egyedül szeretnék lenni.

Kimondtam, hogy csupán arról van szó, hogy én mást IS szeretnék csinálni.

  • Intellektuális elfoglaltság, „saját szoba”

Ez volt az az időszak, amikor megértettem, hogy mennyire fontos a „saját szoba”. Mármint a Virginia Woolf szerinti értelemben micsoda jelentősége van annak, hogy egy nőnek (és természetesen férfinak is) legyen egy saját kis tere, ahol háborítatlanul dolgozhat, alkothat, írhat, olvashat, festhet stb. Úgy érzem ez is az egyik záloga a személyiség, életfeladat, saját út kibontakoztatásának, még akkor is, ha ez számomra a másfél szobás lakásban, a konyhaasztal egyik felén a laptopom a kisfiam alvásidejében. Az online trénerképző, a blogom, az oldalaim szerkesztése és az írás lett az én virtuális szellemi saját szobám. Ez egy újabb dolog, ami jelentősen hozzájárult a szellemi függetlenségem érzéséhez.

A naplóírás (inkább firkálgatás) egyik felismerése az volt, hogy az utóbbi években főleg intellektuális szinten fejlődtem, képeztem magam, de a jelenlegi élethelyzetben érzelmileg kell fejlődnöm, illetve dolgoznom magamon. A gyerekvállalás, szülővé válás rengeteg rég elfeledett félelmemet hozta felszínre, amivel kezdenem kellett valamit.

Ez az érzelmi fejlődés hozta magával a sebezhetőség felvállalását és igen, főként ez az oka annak, hogy nem marad örökké ez a bejegyzés piszkozatban. Mindannak, aminek tudatában voltam gondolati szinten, azt meg kellett élnem, magam, a párom, a családom és igen a kisfiam előtt is fel kellett vállalnom, hogy nem vagyok tökéletes. Egyik szerepemben sem. Hogy sokszor valahogy túl szűknek, másszor túl bőnek érzem az anyaság szövetét. Hogy elfáradok és fáradtan ingerült vagyok. Hogy végre magamra szabjam ezt a ruhát, ha nem istakompatibilis vagy divatos. De legalább valódi és a sajátom.

Van még néhány dolog, amit ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani Veletek, de ez már egy következő cikk témája.:)

A 0. lépés – érzékeny konfliktuskezelés 2. rész

Ha olvasod ezt a cikket, biztos olvastál már különböző mélységben kommunikációs, konfliktuskezelési tippekről, ötletekről, amelyeket ha kipróbáltál, hát finoman szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Mi lehet az oka ennek?

  • elképzelhető, hogy a gyakorlás hiánya miatt saját magadnak is kicsit idegennek hatott, elütött a megszokott kommunikációtól vagy szimplán döcögős volt,
  • lehet, hogy nem a megfelelő szituációban alkalmaztad, vagy akaratodon kívül, kicsit „fegyverként”, manipulációként használtad, mert kihagytál egy fontos lépést:

ez a fontos lépés a kapcsolódás, amivel nap, mint nap percről percre köteléket teremtünk a másikkal, illetve megkíséreljük, a sok kis kapcsolatteremtés egymásba fonódva adja ki egy kapcsolat mintázatát. Ha a kapcsolódási kísérleteink pozitívak és a kötelékteremtést szolgálják és erre a társunk pozitívan reagál, akkor egy erős egészséges, rugalmas kötelék tud kialakulni.

“Connection before correction” (Rosenberg): kapcsolódás a másikhoz, mielőtt bármilyen „javításba, helyreállításba” belekezdenénk. Ha a tudatunkat, szívünket, lelkünket nem állítjuk át kapcsolódó üzemmódba, akkor minden egyébként jól működő eszköz csak üres technika, ami erőltetett, izzadtságszagú lesz.

De hogyan is kapcsolódjunk?  Hogyan álljunk át kapcsolatteremtés üzemmódra?

Itt jönnek a kötelékteremtés, illetve a kapcsolatteremtés bástyái:

Empátia

Ahogyan az empátia természetéről kezdtem el kutakodni, rájöttem, hogy a köztudatban jelentősen félreértelmezik. Sokak számára az empátia kimerül annyiban, hogy meghallgatják a másik személy gondjait, kéretlen tanácsokat adnak, sajnálják stb.

De mi is a valódi empátia, egy összetett készség/képesség: (ld. Brené Brown és Daniel Goleman munkássága)

  • abbéli képességünk, hogy megértsük a másik személy nézőpontját
  • abbéli képességünk, hogy beleéljük magunkat a másik érzelmeibe
  • abbéli képességünk, hogy megértsük mit kíván tőlünk a másik személy

Az empátia valódi természete: kapcsolódás a másikhoz, és önmagam azon részéhez, ami képes átérezni a másik problémáját anélkül, hogy:

megoldást keresne, „Félek, nem tudok teherbeesni, olyan régóta próbálkozunk hiába…” – Hm, gondolkodtatok örökbefogadáson? Esetleg rögtön kettőn?

bagatellizálná, ötletelne

-„A főnököm megint ordibált velem”

–„Afrikában éheznek, ez a legnagyobb problémád?” Az semmi más főnöke írásbeli figyelmeztetést ad mindenkinek, aki kimegy Wc-re.

nézd a dolog jó oldalát típusú ötletekkel jönne.

-“Attól tartok, a férjem el akar hagyni”

– “De legalább Neked van férjed. Nézd a jó oldalát, több szabadidőd lesz.” (A pozitív gondolkodás fontos, de nem mindenható, illetve megvan az ideje és a helye.)

Ne vegyük el a lehetőséget a másiktól, hogy meggyászolja a veszteséget, hogy átélje a fájdalmat, hanem ismerjük el. Ez a helyzet most róla szól, és a fentiek NEM segítenek. Tudom, hogy sokan csináljuk, de attól még nem segít, csak ront a helyzeten.

 Mert nem megoldást kell adni a másiknak, hanem megértést.

Ha Te is gyakran csináltad ezek valamelyikét, először fogadd el, hogy ez a legritkább esetben segítség, illetve nehéz ezekkel a beidegződésekkel felhagyni. Aztán azt is fogod tapasztalni, hogy öntudatlanul azért „delegalábbozunk”, ötletünk oldalát, mert így kívül tudtunk maradni. Kívül a másik fájdalmán, veszteségén.

Az együttérzés nem feltétlenül azt jelenti, hogy egymás vállán zokogunk, és versenyt itatjuk az egereket, hanem azt, hogy emberi bánásmódra kell törekedni, elfogulatlanul és nyitottan észrevenni, hogy a másik hogyan érzi magát és az adott pillanatban mire van szüksége. Ezt úgy tudom megérteni, ha kapcsolódom magamban ahhoz az érzésekhez, tapasztalatokhoz, amelyek a másik adott helyzetéhez kötődnek. De ügyelni kell arra, hogy nem a saját élettapasztalatomból kell kivetíteni az ő lehetséges érzéseit. (pl. ha én szorongok egy prezentáció megtartásától feltételezem, hogy a páromból is ugyanezt váltja ki)

Ennek érdekében érdemes a saját gondolataimtól, érzelmeimtől, tapasztalataimtól tenni egy lépést hátrább lépni. A kutatások szerint az empátiás törődés ambivalens érzés: amygdala veszélyérzékelő radarja párhuzamosan kapcsol be az oxitocin (kötődés!) hormon megjelenése mellett. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nehéz a maga komplexitásában alkalmazni.

Szóval ha empatikusak akarunk lenni, ne próbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni. Próbáljuk inkább az ő érzéseit és az ő tapasztalásait megérteni, elfogadni.

Elfogadás:

Elfogadás: nem beletörődés, nem megalkuvást jelent, hanem azt, hogy nem küzdünk a valóság ellen, a valóság elemeivel dolgozunk. Az elfogadás azt is jelenti, hogy tisztelni kell a különbségeket egymásban.

Ahhoz, hogy ezt az eltéphetetlen köteléket ki tudjuk alakítani, szükségünk lesz egy döntésre, hogy változtatni akarunk. (magunkon is), el kell fogadni, hogy ez a változás nem egyik napról a másikra történik, hogy vélhetően ez a változás nem lesz könnyű. A döntésért és a változásért is felelősséget kell vállalni. Meg kell érteni, hogy ehhez bizonyos dolgokat el kell engedni pl. a másik hibáztatását, a hamis elvárásokat, illúziókat. Egy nézőpontváltást kíván meg, hogy egyrészt a másik szemüvegén is meglássuk a dolgokat, illetve elfogadjuk, tiszteljük az Ő igazságverzióját is. Elfogadom, hogy Te másként látod, gondolod, érzékeled az adott problémát, benyomást, és ezt tiszteletben tartom, és arra kérlek, hogy ugyanezt tedd meg velem szemben.

Fontos figyelmeztetés: vannak olyan mérgező, érzelmileg,esetleg fizikailag bántalmazó kapcsolatok, ahol a párkapcsolat javítását célzó szelíd, együttműködésen alapuló kommunikációs, illetve konfliktuskezelési eszközök hatástalanok, NEM MŰKÖDNEK mert itt valójában nem konfliktusról, hanem súlyos határátlépésről van szó, amely erre szakosodott terápiás segítséget igényel. „…ha a tisztelet és a jóakarat jelen van egy kapcsolatban, más kérdések is megoldhatóak. Amíg azonban a kapcsolatot a szóbeli erőszak uralja, és a bántalmazónak az a ki nem mondott igénye, hogy uralkodjon a társa felett, alig történhet előrelépés, ha egyáltalán van esély az előrelépésre.” /További információ: Patricia Evans: Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatban, illetve: www.nane.hu/

“A veszekedés összeköt” – érzékeny konfliktuskezelés 1. rész

Érzékeny konfliktuskezelés 1. rész

„A veszekedés összeköt.” (Bach-Weyden) Érzékeny konfliktuskezelés – sorozatindító

Ezzel a sorozattal elsősorban az a célom, hogy kicsit jobban megértsük, hogyan alakulnak, működnek a konfliktusok, mitől épít és hogyan rombol egy konfliktus, attól függően, hogyan kezeljük (nem kezeljük), illetve hogyan tekintünk rájuk.

Mire számíthatsz ebben minisorozatban?

  • A konfliktuskezelés 0. lépése, kötelékteremtés jelentősége
  • Beletekintünk a konfliktusok legmélyebb bugyraiba, mi van a veszekedések felszíne alján?
  • Átnézzük a konfliktuskezelési stratégiákat, típusokat.
  • Romboló veszekedések, visszatérő témák
  • Mediáció, párkapcsolati coaching miben segíthet
  • Konfliktuskezelési technikák a hétköznapokban
  • Változás útjai
  1. rész: A konfliktusokról

Egész életemben átugrottam a bevezetőket, Te ne tedd, fontos dolgokról szeretnék írni 🙂

A konfliktus az élet és a kapcsolatok természetes körforgásából alakul ki, a fejlődés elkerülhetetlen része. Ha egy napod végignézed, hány konfliktusba keveredtél (vagy keveredhettél volna), illetve mennyinek voltál szemtanúja, bizonyára egyetértesz velem, hogy ez átszövi az életünket, és attól, hogy elegánsan átsiklunk rajta (értsd: szőnyeg alá söprés), vagy a másikat meg sem látva, hallgatva „erőből lenyomjuk”, még vannak és dolgoznak. Ellenünk vagy értünk.

A konfliktus olyan, mint a levegő, lehet éltető, feltöltő, mint a friss hegyi levegő, de lehet mérgező is, fojtogató, vagy éles, mint amikor a hajnali mínusz 20 fokban kinyitod az ablakot. Lehet napfény, tavaszi virág illata, de lehet torokkaparó égetett műanyagszagú, amitől könnyezik a szemed, és napokig érzed a hajadban.

Mi is a konfliktus: vita, nézeteltérés, véleménykülönbség, összecsapás, küzdelem, civódás, erőteljesen negatív felhangja van. Vagy csak rossz a marketingje? Pedig egy vita, nézeteltérés, nemcsak destruktív, hanem konstruktív, építő jellegű is lehet.

Akkor destruktív, romboló, ha nem kezeljük, vagy nem megfelelően kezeljük. Természetesen ez nemcsak párkapcsolati konfliktusokra igaz, hanem minden emberi kapcsolatra, legyen az egy családi, baráti, munkahelyi kapcsolat, szomszédok, a mindennapi tevékenységeink, bevásárlás, posta, közlekedés, ügyintézés során előforduló kisebb nagyobb döccenőkre, nézeteltérésekre vitákra. Még ha egy lakatlan szigeten élsz, teljesen egyedül, akkor is szükséged van tudásra, megértésre a konfliktuskezelés területén. Hiszen gyakran saját magunkkal vannak a legnagyobb horderejű konfliktusaink, legbelül. Szerepkonfliktusok, feldolgozatlan veszteségek, elfojtott érzelmek, megannyi veszélyforrás, amelyek aláaknázzák kiegyensúlyozottságunkat, lelki békénket, egészségünket.

Szemléletváltásra van szükség, hogy meglássuk a konfliktusban a kihívást, hogy megoldandó problémának fogjuk fel, amely új utat nyit a másikhoz és önmagunkhoz, együttműködésre ösztönöz, párbeszédre tanít a másik emberrel. Ha jól kezeljük hidat képez az emberi kapcsolatainkban, fejlődésre ösztönöz és megerősít.

Ha elfogadjuk, hogy a viták, nézeteltérések természetes velejárói az emberi kapcsolatoknak, akkor az is egyértelmű, hogy mindannyian konfliktuskezelők vagyunk, hiszen valamit kezdünk ezekkel a konfliktusokkal. Ki leordítja a másik fejét, becsapja maga után az ajtót, így kiadva magából a feszültséget, van, aki a végletekig alkalmazkodik és nyel, van, akit csak a győzelem motivál, van, aki örökös megoldás vagy kompromisszumkereső.

Az is gyakori jelenség, hogy más-más emberi kapcsolatban vagy szituációban más módon kezeljük a konfliktusokat, vitákat. Van olyan is, hogy van lehetőség előre, jó időben felkészülni egy konfliktus kezelésére, van, hogy villámcsapásként ér.

De hogyan és mit? Mi a végkimenetele? Hogyan érezzük magunkat utána? Hogy érzi magát a másik? Lehangoltan, mérgesen, szorongva, bizalom vesztve, dühösen, szomorún, sebzetten, tele veszteségérzettel, kiszolgáltatottsággal?

A jó hír, hogy az érzékeny, tudatos konfliktuskezelés tanulható, illetve nem muszáj rögtön ügyvédhez, bírósághoz rohannod, ha valamilyen problémád van, nagyszerű alternatív vitarendezési eszközök (pl. mediáció) érhetőek el.

Hogy miért érzékeny konfliktuskezelés? Mert hiszek abban, hogy megfelelő tudással, rálátással, felelősségérzettel másként tudunk viszonyulni magához a konfliktus jelenségéhez és a vitában álló másik személyhez, illetve önmagunkhoz is. Ha megismerjük saját magunkat, illetve a hozzánk közel állók mozgatórugóit, akkor nem elsodor minket egy nézeteltérés, hanem lassan-lassan képessé válunk (valamelyest) uralni, kézben tartani.

A címbeli idézet veszekedés/vita valóban összeköt, ha jól használjuk, ha lehetőségként, megoldandó feladatként tekintünk rájuk. Tartsatok velem a sorozat többi részében is.

Ha tetszett, örülök minden visszajelzésnek, véleménynek, illetve, oszd meg másokkal is, hátha érdekesnek találják.

Szép napot kívánok: Réka

Kényelem kontra fejlődés – párkapcsolati buktató VIII.

„Az szól mellette, hogy kényelmes…”  – sokáig visszhangzott a fülemben, amikor az egyik ismerősömmel a jelenlegi munkahelyének előnyeiről beszélgettünk.

Mostanában egyébként kísért ez a mondat, mondhatni minden utcasarkon szembejön a kényelem kérdése (és most NEM az agyonkoptatott komfortzóna elhagyásáról szeretnék írni, főként nem a fogyasztói társadalomról).

Kényelmes-e a világunk? Jó ez nekünk? Mit nyerünk? Mit veszítünk?

Meglehetősen. Nem szeretnék sok szót pazarolni arra, hogy a dédanyám, nagyanyám még kézzel mosott és hol volt, még a Tesco házhozszállítás, online vásárlás, de arról azért megemlékeznék, hogy nagyanyám mennyire megbecsülte az automata mosógépét. Borcsának hívta, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy mennyire megkönnyíti az életét. Én szinte soha nem mostam kézzel (a táborokat leszámítva), és fogalmam sincs, hogy ez mekkora könnyebbség, sőt nem is nagyon gondolok rá.

Szóval ez a világ rendkívül gyors, minden fogyasztói és információs igényünket kiszolgálja. Ez kényelmes, hiszen pár gombnyomással elintézhetünk egyébként fontos időigényes dolgokat, olyan dolgokat is rendelhetünk távoli vidékekről, aminek előtte a létezéséről sem tudtunk.

Ez a világ arra programoz, szocializál minket, hogy MINDENT akarjunk, hogy ezt a mindent AZONNAL akarjunk, ja igen, és lehetőség szerint ezt a mindent azonnal NULLA ERŐFESZÍTÉSSEL akarjunk.

Múlt hétvégén a Kőröshegyen szedtünk levendulát, csodás hely, fantasztikus illat, lélegzetállító kilátás a Balatonra, és emberek komolyan fel voltak háborodva, hogy nem kettő másodperc alatt vág le egy hatalmas csokrot. Persze én sem vagyok különb a Deákné vásznánál hetek óta nem iszom az imádott áztatós csipkebogyó teámat, mert azt egy éjszakán áztatni kell, és ha megkívánom, nem tudom RÖGTÖN fogyasztani.

Ezt türelmetlenséget érni tetten, hogy minden problémára azonnali megoldást szeretnénk, mohóságunkat hatékonyságnak álcázva a mindennapok során.

Begyűrűzik ez a jelenség a párkapcsolatunkba, családi életünkbe is.

  • egyrészt a párunkkal szemben is kialakul a fenti, „minden igényemet azonnal, tökéletesen szolgálja ki” elvárás, ami irreális (lásd még a maximalizmus kapcsán írt cikkemet)
  • másrészt a kényelem gyakran olyan szokásokat alakít ki, ami rombolja a kapcsolatot, illetve elkényelmesedünk, ami szintén nem kedvez annak, hogy az az idős pár legyünk, akik kézenfogva grasszálnak a tengerparton 🙂

Ilyen szokásokat, attitűdöket eredményezhet:

  • A kényelem miatt beszélgetünk rutinból, előre gyártott panelekre, közhelyekre szorítkozunk, valódi párbeszéd helyett, ahol érzéseket, gondolatokat, egyéni valóságokat cserélnénk ki.
  • Kényelemből (vagy lelki, szellemi, testi kifáradásból) tévézünk, pörgetjük a közösségi média színes szagos oldalait.
  • Kényelemből nem megyünk bele egy-egy kényesebb kérdés megbeszélésébe, sokszor kényelemből, automatikusan kerüljük a konfliktusokat.
  • A jelen kényelme érdekében feláldozzuk a hosszú távú, jelentős célokat. Pl. egyszerűbb engedni a gyerek hisztijének a pillanatnyi nyugalom érdekében, de valamilyen szinten ilyen a klímaváltozás elleni (nem) küzdelem is.

Mikor lesz a kényelemből megalkuvás?

Ha sorozatosan a kényelmet részesítjük előnyben vagy a kényelem motivációja okán fenntartunk olyan helyzeteket, amelyek rombolnak, negatív energiákkal töltenek el, megakadályozzák saját és a társunk fejlődését. Ellaposodunk, mi is és a kapcsolat is.

Mi a fejlődés? – Egy elmozdulás, egy erőfeszítés egy jobb irányban, lehetőség, hogy energiát tegyünk egy számunkra fontos dologba, tanulási folyamat. Igen, a kényelmetlen helyzetek általában tanítanak valamit a világról, a párunkról, saját magunkról.

Küzdésre, megértésre, elfogadásra, türelemre sarkallnak és nem utolsósorban rengeteg élményt adnak.

A kényelem ezeket eltompítja, láthatatlanná teszi, és elhiteti velünk nincs is energiánk megtenni a fontos dolgokat, hiszen lehet, hogy abba erőfeszítést kellene tenni, vagy ne adj’Isten elfáradnánk. A kényelem közönyössé is tehet.

Kamaszkoromban volt a szüleimnek egy -akkoriban bosszantónak vélt – szokása, ha beköszöntött a jó idő, hétvégente mentünk biciklitúrázni. Korán kellett kelni, és a jó idő fogalmába minden fagypont feletti hőmérséklet, így a felhőszakadás, sár, emelkedő a tűző napon.  Vagy a vándortábor, a vízhólyagokkal, csővázas hátizsákkal, vagy amikor a lavina fogsága estünk.

Érted? Ezekre emlékszem és elmosolyodom. Azokra nem igazán, amikor a kanapén hevertem.

Szóval, ha legközelebb valami mellett a legfőbb/egyetlen/nyomós ok a kényelem, lehet, hogy ideje felülvizsgálni.

Méricskélés nélkül – élni és élni hagyni

Énidő, Teidő, miidő??? – bejegyzés a kisgyermekes mindennapokból

Lehet-e igazságosságról beszélni egy kisbaba születése után az “énidős” programok tekintetében?

Íme az én véleményem, egyben némi betekintés a családunk életébe, nem mondom, hogy így kell csinálni, a cél az elgondolkodás a hasonló cipőkben járóknak:

A sarkalatos pont, hogy mindketten kivegyük a részünket a gyerekkel kapcsolatos örömökből, gondokból, problémákból, kételyekből, hullámhegyekből, völgyekből. Az teljesen természetesen, hogy életmódbeli, személyiségbeli különbségünkből ez másként csapódik le, másként éljük meg, ezeket a dolgokat. Máshogyan csatoljuk is vissza a gyerekhez, aki minden bizonnyal érzi a különbséget, de szerintem ez fejleszti a személyiségét, énképét. Mindketten kicsit másként szeretjük, máshogy mutatjuk ki felé, és igen, néha másként is dobban meg a szülői szívünk.

A fenti pontból következik, hogy a gyerekkel kapcsolatos időtömeg (azaz napi 24 óra) azaz az ébrenléti idejéből kb. 13 óraból is ki kell vennünk a részünket. No és itt már nem lehet abszolút értékű igazságosságról beszélni, mivel teljesen más időbeosztásban, körülményekben tudunk együtt lenni a gyerekünkkel.

Én jelenleg “itthon vagyok a kisbabámmal”, “főállású anyuka” vagyok, tehát korlátlan időben, gyakorlatilag egész napot együtt töltjük. A párom viszont 8 órát dolgozik, összesen 3 órát utazik, esténként tud kb. 1,5-2 órát a gyerekkel tölteni, jó esetben. Ebben a két órában benne van a közös vacsora is, amikor hárman vagyunk, picit azért játszunk hármasban is, tehát a hétköznapokban relatíve kevés időt tudnak kettesben tölteni. Vallom, hogy más a szülő-gyerek együttlét, ha nincs egy légtérben a másik szülő. Ebből fakadóan, nyilvánvalóan ki van többet a gyerekkel? A gyerekkel kapcsolatos terhek javarészt rajtam vannak. Ez (most:) nem panasz, hanem ténymegállapítás, de ez azzal is jár, hogy én szívom be a kis harmatos reggeli illatát, hallom többet a kacaját, és az “első” dolgok, változások is többnyire az én jelenlétemben történnek. Ez puszta matematika, a nagy számok törvénye.

Soha nem lesz matematikai egyenlőség szerinti igazságosság. Nem mérhető percekben, hogy ki mennyit foglalkozik a gyerekkel, kinek hány perc, óra, havi hány alkalom “kimenője”, szabadidős programja van. Vagy ha mérhető is, nem összehasonlítható.

Ami nem igazságos, az pont ez a méricskélés, adok-kapok.

Vannak nekünk alapköveink, amikhez tartjuk magunkat, vagy igyekszünk tartani magunkat:

1. Figyelünk arra, hogy legyen hármasban/kettesben/egyedül töltött idő, és a számunkra fontos dolgokat jó előre megtervezzük, bevéssük a közös google naptárba, akár hónapokra előre. Ez több előnnyel jár, növeli a biztonságérzetet, és jó dolog várakozni.

2. Külön programok szervezésénél, illetve a másik ilyen igényének elfogadásánál kiemelkedő jelentőségű, hogy legyünk tisztába vele, hogy az a másiknak, illetve saját magunknak miért fontos. pl. a párom snowboardozása jóval több, mint egy téli sport, nála ez megszállottság, sírig tartó szerelem, ami ráadásul párosul a fotózási, videózási szenvedélyével. És pont. Oda menni kell.

3. Szorosan ide tartozik, hogy ami a másiknak örömet okoz, abban támogatjuk és nem öljük egymást. Akkor is, ha időről, pénzről van szó, vagy emiatt le kell mondani egy saját programot.

4. Összehangolás, egyensúly megtalálása pedig a kommunikáción múlik. Ha megtaláljuk a saját szükségleteinket, vagy a párunk panasza, méricskélése mögött meghalljuk az ő szükségletét, sokkal könnyebb lesz megtalálni azokat a szabadidős programokat, amelyek valódi feltöltődést adnak, illetve ha a valódi vágyainkról beszélünk vádaskodás helyett rengeteg konfliktust megspórolhatunk. Bizalom és tisztelet. Őszintén el lehet mondani, hogy figyelj, nekem most arra van szükségem, hogy egyedül elugorjak a dm-be (gyerekágyas időszak), vagy hogy két órát áztassam magam a barátnőimmel az Árpád fürdőben.

5. Élni és élni hagyni.

A Gyermek születése előtt is szabad, önálló emberként tekintettünk egymásra, külön programokkal, esetenként külön célokkal. Attól, hogy a gyerekünk van, és minimálisra redukálódik a függetlenség és a gyerekkel kapcsolatos kötelezettségek, tevékenységek rengeteg időt elvesznek, ráadásul a külön programokban egymásra vagyunk utalva, attól még a kapcsolat viszonylatában tisztelnünk kell az önálló emberi lényt.

Végül, ha folyamatosan méricskélek, elfelejtek örülni a párom örömének. Ami nem jó. Hiszen egy párkapcsolatban, de minden emberi kapcsolatban örülni kell az örömnek, sikernek, gyarapodásnak, szerencsés fordulatoknak. Ha méricskélek, abszolút értékű igazságokat kajtatok excell táblában vezetve, akkor nem a megfelelő dologba ölök energiát. Sőt időt vesztek, ami egyébként is olyan szűken van mérve.

Viszont ha Ő örül, én is örülök, sőt a gyerekünk is. nyertes-nyertes-nyertes:)

Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod, hátha más is hasznosnak találja 🙂

5 dolog, amit a páromtól tanultam a gyereknevelésről

Bizony-bizony, ezért klassz, ha egy gyereknek van apukája is! A párom ugyanis bizonyos dolgokat teljesen másképpen csinál, ösztönösen, vagy személyiségéből fakadóan sokszor más a hozzáállása. A másik dolog az, hogy hétköznapokon a nap legnagyobb részében én vagyok a gyerekkel, Ő hazaérve a munkából a friss erő. Tehát mire az én idegrendszerem felmondaná a szolgálatot, érkezik a felmentősereg. A gyerek szempontjából pedig mintha egy új időszámítás kezdődne: APA HAZAJÖTT, teljes extázis, ami egyrészt szívet melengető, másrészt irigylésre méltó 🙂

A gyerekünk számára a párom a világ legviccesebb, legnagyszerűbb, legcsodálatraméltóbb embere (magam is osztozom egyébként ebben a csodálatban) Együttlétüket az első naptól kezdve elégedett kisbaba gurgulázások, gőgicsélések, majd később kacarászások kísérték, és csak a vak nem látta, ezek bizony egy húron pendülnek. 

Bevallom őszintén, van bennem némi irigység, míg én vagyok az evés, alvás, a D-vitamin, oltás és napirend felelős, addig hétköznap esténként a párom a szupersztár és a világ legjobb játszótársa.

Esküszöm, nem az irigység, hanem a kíváncsiság motivált, hogyan éri el mindezeket. 

Titokban tehát figyeltem és tanultam:

1.) Lazaság: bár kellenek a korlátok, keretek, ne legyünk annyira megfeszülve, adjunk teret a spontaneitásnak, a párom egy cseppet sem aggódik, ha fél órával később megyünk el sétálni, ha nem a szokott időben fürdik. Nekem, aki hajlamos vagyok a napirend és kiszámíthatóság témakörre rágörcsölni, felüdülés látni, hogy nem kell folyton az órát nézni, nem kell kiborulni, ha a gyerek nyűglődik, és a nyugalom, lazaság RAGÁLYOS, átragad a gyerekre. És egy kicsit rám is.

2.) Bizalom a babában és a szülői énünkben: na a párom, az, aki aztán nem gyötrődik éjszakánként, hogy elég jó szülő-e 🙂 (egyébként felesleges is), na de én. Én elemző típus vagyok, ráadásul szorongásra hajlamos, így lenyűgözve figyelem, hogy Ő egyszerűen megéli a szülői szerepet a maga nehézségeivel és szépségeivel. Tudja, hogy egy adott pillanatban igyekszünk megtenni, amit meglehet, de óhatatlanul hibázunk is. Ettől még nem dől össze a világ és a gyerek lelki épsége sem fog károsodást szenvedni.

3.) Kevesebbet aggódni: a fentiekből következik, hogy én rágódom, rettegek meglévő és az (elképzelt) esetleges jövőbeni problémáktól. A párom nem, és neki van igaza. Minden, ami eddig hatalmas ügyet/aggódórohamot/lelkiismeretfurdalást generált, vagy megoldottunk, vagy magától megoldódott. Egyébként az utóbbi volt túlsúlyban, még egy ok, hogy ne fektessek felesleges energiát az aggódásba. Majd ráérünk akkor aggódni, agyalni, megoldást keresni, ha felmerül egy probléma. Egyébként sem tartanék előbbre, ha megpróbálok felkészülni, információt gyűjteni, és bevonzani sem szeretnék rossz dolgokat.

4.) Megélni a pillanatot: félredobni mindent és teljes odaadással figyelni ahogyan gurul a labda, teljes elmélyüléssel tanulmányozni a szappanbuborékot, állathangot utánozni, bogarat, levelet, kavicsot tanulmányozni, növényt simogatni, úgy hogy közben nem jár azon az eszem, hogy jaj, mindjárt rohanni kell haza ebédelni, mert nem fekszik le időben, vagy majd meg kell törölni a kezét, de hol is van a törlőkendő… stb. Bevonni a gyereket a legnagyobb komolysággal bútor összeszerelésbe, gitárhangolásba, jelentős eseménnyé avatni a körömvágást 🙂

5.) Gyerekké válni: úgy játszani vele, hogy közben elfelejteni a fentieket, rácsodálkozni minden új dologra, felfedezni, csúszni, mászni, úgy figyelni valamit, hogy közben megszűnik a világ, spontán kitalálni új játékokat, a játékokkal, háztartási eszközökkel nem a megszokott módon szórakozni. Ha valami mulatságos, önfeledten nevetni.

+ 1: Szélesebb perspektíva: kitekintés a “nagyvilágra”, mivel itthon vagyok és az időm jelentős részét a gyerekkel való foglalkozás és a háztartás teszi ki, óhatatlanul is beszűkül nemcsak az életterem, hanem a gondolkodásom, illetve a benyomásvilágom is. Ez több szempontból is probléma, most csak azt emelném ki, hogy eltolódnak a hangsúlyok, és hajlamos vagyok apró, hétköznapi kellemetlenségekből is “nagy ügyet csinálni”. A párom, aki dolgozik, ráadásul egy másik városba, teljesen más perspektívában látja a dolgokat, ami nekem is segít a nézőpontváltásban.