Otthon a gyerekkel – falak vagy lehetőségek

Nóra a babaszobából vagy Virginia Woolf saját szobája?

Az előző facebook posztomat a szokottnál nagyobb aktivitás övezte és most nagyvonalúan eltekintek attól,  hogy ennek mekkora része köszönhető a cuki kisbabás képnek, így vélelmezem, hogy van igény a folytatásra.

A kis kitérő után nézzük ezt a két évet az életemből, amely kb. a szülés előtti egy hónap (csak a kánikulára emlékszem) majd a szülés (csak a szépre emlékszünkJ) és a CSED-GYED, vagyis az „otthon vagyok a kisfiammal” típusú korszak.

Ez a poszt nem a kisfiammal való kapcsolatomról, nem a gyereknevelés rejtelmeiről, nem is a kisfiamról, hanem rólam szól, pontosabban, hogy én miként élem/éltem meg ezt az időszakot, főként ezt az „otthonvagyokagyerekkel” státuszt. A pörgős, munkás, szociálisan túlzsúfolt létből a babaszobába csöppenést. A ceruzaszoknya és magassarkú helyett leggings és sportcipő. Jogszabályok helyett a természet törvényei. Péntek esti fröccsözés helyett hajnali etetés.

Előrebocsátom (sajnos ez még mindig kötelező kör), hogy szeretem, imádom a fiamat, nem akarok panaszkodni, minden változásért, nehézségért kárpótol az ő puszta létezése, és igen, tisztában vagyok vele, hogy NAGYON szerencsés vagyok, hogy egészséges gyermekem van, aki szépen fejlődik (és szerintem jószívű, okos, szép, aranyos, de a poszt nem az anyai ömlengésemről szól).

Le kell szögeznem azt is, hogy ez az én élethelyzetem, az én tapasztalataim, szűrőim, és a hozzám közel állókkal folytatott beszélgetések (néha kiborulások) ihlették, amiért soha nem lehetek elég hálás. Jólesett az is a lelkemnek, amikor ismeretlen vagy alig ismert nők egy-egy játszótéri, utcai (válságos) pillanatban együtt érzőek, őszinték voltak, és ítélkezés nélkül tudtunk véleményt cserélni.

No de lássuk a lényeget, amiről írni szeretnék, az nő helyzete a gyerekszülés után a gyedes stb. évek alatt.

A helyzet, amire nem lehet felkészülni.”

Senki sem mondta el, hogy ilyen lesz, de ha mondták volna akkor sem hiszem el.

Velem pont ez történt. Én TÉNYLEG nagyon szerettem dolgozni, voltak hobbijaim, szociális életem, tornázni jártam stb., terhesen is még foggal-körömmel ragaszkodtam az ügyeimhez, aktáimhoz, megszokott kis dolgaimhoz.

Aztán megszületett a fiam. Hallottam már sok rémtörténetet a korábban intelligens, világ dolgai iránt érdeklődő nő tudatállapotának végtermékekre való beszűküléséről, ijesztő gügyögésről, demenciával vetekedő memóriazavarról és mondhatom, ezeket talán megúsztam. Bár azt már az első pár hónapban éreztem, hogy nagyon kiestem a munkahelyi agyműködés ritmusából, és nem úgy pörög az agyam nem hasít, de elevickél, illetve sokkal több mindent elfelejtek.

Lehet, jobban jártam volna egyébként a gondolkodás drasztikus beszűkülésével, mert talán kevésbé agyaltam volna, vagy a memóriazavarral és nem tudtam volna összehasonlítani a korábbi életemmel.

Vagyis az első két dolog, ami a helyzetemmel kapcsolatban szíven ütött:

  1. a (fizikai) szabadság teljes hiánya

Most megint lehet azt mondani, hogy mégis MIRE GONDOLTÁL???, de az igazság az, hogy sok mindenbe belegondoltam (és aggódtam) a terhességem alatt, de őszintén szólva arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire végletesen lekorlátoz. Hogy minimális szinten sem döntöm el, hogy mikor mit csinálok, mikor hova megyek. Nem mintha korábban olyan gyakran előfordult volna, hogy éjjeli 2-kor sétafikálni támadt volna kedvem, de a LEHETŐSÉG hiánya mellbevágó.

2. a választás hiánya

Mese nincs (nyilván Bogyó és Babóca van:)), a kisfiam mindig ott van, állandó készültséget, törődést, szolgálatot igénye. Persze elugorhattam ide-oda ügyet intézni, vásárolni, ne adj Isten szórakozni, de alapvetően az a tény, hogy ehhez valakinek a segítségét igénybe kellett venni, megtépázta az önállóság érzetemet. Kiszolgáltatottnak és zavarodottnak éreztem magam, hiszen az életkörülményeink, családi helyzetünk úgy hozta, hogy nekem lett a feladatom, hogy a kisfiúnkat gondozzam, neveljem, együtt legyünk. Visszautalok egy korábbi bejegyzésemre, ahol a családi időbeosztásról írtam, de álszent lennék, ha elhallgatnám, hogy ezek a körülmények azért azt eredményezik, hogy elsősorban rajtam van a napközbeni ellátás felelőssége. A teljességhez hozzátartozik, hogy 10 esetből 9-szer szinte biztosan a kisfiammal való együttlétet választottam volna, de máig zavar, hogy nincs választásom.

Hangsúlyozom ezeket a körülmények generálják, a páromat kiváló édesapának tartom, aki kiveszi a részét mindenből, de más a gyerekkel töltött időkerete.

Ide kapcsolódik szorosan Harriet Lerner klinikai pszichológus megállapítása, ami szíven ütött és kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is.

„A bűntudat egyenesen a női lét anyagába vagy beleszőve….Az anyai bűntudat nem egyszerűen az egyes nők személyes problémája. A társadalomban gyökerezik, amely az anyákra testálja az elsődleges felelősséget minden családi problémáért, felmenti a férfiakat a valódi apaság alól…”

Nálam ez úgy csapódott le, hogy bár a felszínen más személyekkel, helyzetekkel, de valójában saját magammal volt konfliktusom.

A különböző szerepek a fejemben olyan ádáz harcot vívtak, hogy az bármelyik tízemeletes panelház éves lakógyűlésének becsületére válhatott volna.

Mire jutottam?

Bevallom őszintén sokáig megrekedtem (mit megrekedtem!) dagonyáztam a fentiekben és nagyon sajnáltam magam. Ami miatt persze lelkiismeretfurdalásom volt. Utólag úgy látom, nem gond, hogy megéltem a reménytelenséget, onnan van út felfelé, onnan kell az embernek magát összeszedni, építkezni.

Aztán sok-sok babakocsizás (mint rejtett én-idő) segített, rájöttem, hogy végre van időm gondolkodni, embereket, helyzeteket megfigyelni, nem utolsósorban a saját dolgaimon, céljaimon is merengeni. Ráadásul a rendelkezésemre álló napi szellemi kapacitáskeretet – szentül hiszem, hogy ez létezik – végre nem meríti ki a munkahelyem. Így azt a saját céljaimra használhatom. Megválaszthatom, mit olvasok, milyen tartalmakat fogyasztok a közösségi médiából, kivel találkozom, beszélgetek. Mi ez, ha nem szellemi szabadság?

Mi az, ami még segített?

  • A megengedések

Megengedtem magamnak, hogy a gyereknevelésen túl mást is csináljak. Mert az teljesen elfogadott, sőt elvárt, hogy egy anyuka megcsinálja a házimunkát is, de az már kevésbé, hogy dolgozzon is, főként, ha ez a munka azzal jár, hogy elhagyja a családi szentélyt. Főleg, ha emiatt esetleg fizetett segítséget is igénybe vesz.

Szóval megadtam magamnak a felhatalmazást, hogy először a gyerek alvási idejében (erősen a házimunka rovására) a saját vállalkozásommal, saját fejlődésemmel is foglalkozzak. Megengedtem magamnak, hogy ne a gyerek töltse ki minden gondolatomat, minden percemet.

Megengedtem magamnak azt is, hogy ne kelljen indokokat, kifogásokat keresni, ha csak magam, egyedül szeretnék lenni.

Kimondtam, hogy csupán arról van szó, hogy én mást IS szeretnék csinálni.

  • Intellektuális elfoglaltság, „saját szoba”

Ez volt az az időszak, amikor megértettem, hogy mennyire fontos a „saját szoba”. Mármint a Virginia Woolf szerinti értelemben micsoda jelentősége van annak, hogy egy nőnek (és természetesen férfinak is) legyen egy saját kis tere, ahol háborítatlanul dolgozhat, alkothat, írhat, olvashat, festhet stb. Úgy érzem ez is az egyik záloga a személyiség, életfeladat, saját út kibontakoztatásának, még akkor is, ha ez számomra a másfél szobás lakásban, a konyhaasztal egyik felén a laptopom a kisfiam alvásidejében. Az online trénerképző, a blogom, az oldalaim szerkesztése és az írás lett az én virtuális szellemi saját szobám. Ez egy újabb dolog, ami jelentősen hozzájárult a szellemi függetlenségem érzéséhez.

A naplóírás (inkább firkálgatás) egyik felismerése az volt, hogy az utóbbi években főleg intellektuális szinten fejlődtem, képeztem magam, de a jelenlegi élethelyzetben érzelmileg kell fejlődnöm, illetve dolgoznom magamon. A gyerekvállalás, szülővé válás rengeteg rég elfeledett félelmemet hozta felszínre, amivel kezdenem kellett valamit.

Ez az érzelmi fejlődés hozta magával a sebezhetőség felvállalását és igen, főként ez az oka annak, hogy nem marad örökké ez a bejegyzés piszkozatban. Mindannak, aminek tudatában voltam gondolati szinten, azt meg kellett élnem, magam, a párom, a családom és igen a kisfiam előtt is fel kellett vállalnom, hogy nem vagyok tökéletes. Egyik szerepemben sem. Hogy sokszor valahogy túl szűknek, másszor túl bőnek érzem az anyaság szövetét. Hogy elfáradok és fáradtan ingerült vagyok. Hogy végre magamra szabjam ezt a ruhát, ha nem istakompatibilis vagy divatos. De legalább valódi és a sajátom.

Van még néhány dolog, amit ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani Veletek, de ez már egy következő cikk témája.:)

A 0. lépés – érzékeny konfliktuskezelés 2. rész

Ha olvasod ezt a cikket, biztos olvastál már különböző mélységben kommunikációs, konfliktuskezelési tippekről, ötletekről, amelyeket ha kipróbáltál, hát finoman szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Mi lehet az oka ennek?

  • elképzelhető, hogy a gyakorlás hiánya miatt saját magadnak is kicsit idegennek hatott, elütött a megszokott kommunikációtól vagy szimplán döcögős volt,
  • lehet, hogy nem a megfelelő szituációban alkalmaztad, vagy akaratodon kívül, kicsit „fegyverként”, manipulációként használtad, mert kihagytál egy fontos lépést:

ez a fontos lépés a kapcsolódás, amivel nap, mint nap percről percre köteléket teremtünk a másikkal, illetve megkíséreljük, a sok kis kapcsolatteremtés egymásba fonódva adja ki egy kapcsolat mintázatát. Ha a kapcsolódási kísérleteink pozitívak és a kötelékteremtést szolgálják és erre a társunk pozitívan reagál, akkor egy erős egészséges, rugalmas kötelék tud kialakulni.

“Connection before correction” (Rosenberg): kapcsolódás a másikhoz, mielőtt bármilyen „javításba, helyreállításba” belekezdenénk. Ha a tudatunkat, szívünket, lelkünket nem állítjuk át kapcsolódó üzemmódba, akkor minden egyébként jól működő eszköz csak üres technika, ami erőltetett, izzadtságszagú lesz.

De hogyan is kapcsolódjunk?  Hogyan álljunk át kapcsolatteremtés üzemmódra?

Itt jönnek a kötelékteremtés, illetve a kapcsolatteremtés bástyái:

Empátia

Ahogyan az empátia természetéről kezdtem el kutakodni, rájöttem, hogy a köztudatban jelentősen félreértelmezik. Sokak számára az empátia kimerül annyiban, hogy meghallgatják a másik személy gondjait, kéretlen tanácsokat adnak, sajnálják stb.

De mi is a valódi empátia, egy összetett készség/képesség: (ld. Brené Brown és Daniel Goleman munkássága)

  • abbéli képességünk, hogy megértsük a másik személy nézőpontját
  • abbéli képességünk, hogy beleéljük magunkat a másik érzelmeibe
  • abbéli képességünk, hogy megértsük mit kíván tőlünk a másik személy

Az empátia valódi természete: kapcsolódás a másikhoz, és önmagam azon részéhez, ami képes átérezni a másik problémáját anélkül, hogy:

megoldást keresne, „Félek, nem tudok teherbeesni, olyan régóta próbálkozunk hiába…” – Hm, gondolkodtatok örökbefogadáson? Esetleg rögtön kettőn?

bagatellizálná, ötletelne

-„A főnököm megint ordibált velem”

–„Afrikában éheznek, ez a legnagyobb problémád?” Az semmi más főnöke írásbeli figyelmeztetést ad mindenkinek, aki kimegy Wc-re.

nézd a dolog jó oldalát típusú ötletekkel jönne.

-“Attól tartok, a férjem el akar hagyni”

– “De legalább Neked van férjed. Nézd a jó oldalát, több szabadidőd lesz.” (A pozitív gondolkodás fontos, de nem mindenható, illetve megvan az ideje és a helye.)

Ne vegyük el a lehetőséget a másiktól, hogy meggyászolja a veszteséget, hogy átélje a fájdalmat, hanem ismerjük el. Ez a helyzet most róla szól, és a fentiek NEM segítenek. Tudom, hogy sokan csináljuk, de attól még nem segít, csak ront a helyzeten.

 Mert nem megoldást kell adni a másiknak, hanem megértést.

Ha Te is gyakran csináltad ezek valamelyikét, először fogadd el, hogy ez a legritkább esetben segítség, illetve nehéz ezekkel a beidegződésekkel felhagyni. Aztán azt is fogod tapasztalni, hogy öntudatlanul azért „delegalábbozunk”, ötletünk oldalát, mert így kívül tudtunk maradni. Kívül a másik fájdalmán, veszteségén.

Az együttérzés nem feltétlenül azt jelenti, hogy egymás vállán zokogunk, és versenyt itatjuk az egereket, hanem azt, hogy emberi bánásmódra kell törekedni, elfogulatlanul és nyitottan észrevenni, hogy a másik hogyan érzi magát és az adott pillanatban mire van szüksége. Ezt úgy tudom megérteni, ha kapcsolódom magamban ahhoz az érzésekhez, tapasztalatokhoz, amelyek a másik adott helyzetéhez kötődnek. De ügyelni kell arra, hogy nem a saját élettapasztalatomból kell kivetíteni az ő lehetséges érzéseit. (pl. ha én szorongok egy prezentáció megtartásától feltételezem, hogy a páromból is ugyanezt váltja ki)

Ennek érdekében érdemes a saját gondolataimtól, érzelmeimtől, tapasztalataimtól tenni egy lépést hátrább lépni. A kutatások szerint az empátiás törődés ambivalens érzés: amygdala veszélyérzékelő radarja párhuzamosan kapcsol be az oxitocin (kötődés!) hormon megjelenése mellett. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nehéz a maga komplexitásában alkalmazni.

Szóval ha empatikusak akarunk lenni, ne próbáljuk magunkat a másik helyébe képzelni. Próbáljuk inkább az ő érzéseit és az ő tapasztalásait megérteni, elfogadni.

Elfogadás:

Elfogadás: nem beletörődés, nem megalkuvást jelent, hanem azt, hogy nem küzdünk a valóság ellen, a valóság elemeivel dolgozunk. Az elfogadás azt is jelenti, hogy tisztelni kell a különbségeket egymásban.

Ahhoz, hogy ezt az eltéphetetlen köteléket ki tudjuk alakítani, szükségünk lesz egy döntésre, hogy változtatni akarunk. (magunkon is), el kell fogadni, hogy ez a változás nem egyik napról a másikra történik, hogy vélhetően ez a változás nem lesz könnyű. A döntésért és a változásért is felelősséget kell vállalni. Meg kell érteni, hogy ehhez bizonyos dolgokat el kell engedni pl. a másik hibáztatását, a hamis elvárásokat, illúziókat. Egy nézőpontváltást kíván meg, hogy egyrészt a másik szemüvegén is meglássuk a dolgokat, illetve elfogadjuk, tiszteljük az Ő igazságverzióját is. Elfogadom, hogy Te másként látod, gondolod, érzékeled az adott problémát, benyomást, és ezt tiszteletben tartom, és arra kérlek, hogy ugyanezt tedd meg velem szemben.

Fontos figyelmeztetés: vannak olyan mérgező, érzelmileg,esetleg fizikailag bántalmazó kapcsolatok, ahol a párkapcsolat javítását célzó szelíd, együttműködésen alapuló kommunikációs, illetve konfliktuskezelési eszközök hatástalanok, NEM MŰKÖDNEK mert itt valójában nem konfliktusról, hanem súlyos határátlépésről van szó, amely erre szakosodott terápiás segítséget igényel. „…ha a tisztelet és a jóakarat jelen van egy kapcsolatban, más kérdések is megoldhatóak. Amíg azonban a kapcsolatot a szóbeli erőszak uralja, és a bántalmazónak az a ki nem mondott igénye, hogy uralkodjon a társa felett, alig történhet előrelépés, ha egyáltalán van esély az előrelépésre.” /További információ: Patricia Evans: Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatban, illetve: www.nane.hu/

Öngondoskodás – önzés vagy önbecsülés?

Üres pohárból nem lehet tölteni… és tényleg nem. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen, ha nem figyelek magamra. Pedig a figyelmeztető jelek szinte mindig ugyanazok, fáradtság, sötét karikák, sok-sok kávé, nyugtalanság, konfliktuskezelési képesség meredek csökkenése (mondjuk ki: hiszti), és aztán megbetegszem. A mostani egy csúnya mandulagyulladással zárult. Az olaszországi nyaralás – nyilván –  hatalmas motivációt jelentett a gyógyulásban, és számomra az utazás mindig segít, hogy madártávlatból, kiszakadva a mindennapok monotóniájából, elgondolkodjak az aktuális életszakaszom feladatain, kihívásain.

Ez történt most is.

Az öngondoskodás, lassítás (slow food, slow life, work hard helyett work smart) felkapott lett mostanság, komoly értekezések érhetőek el, és természetesen fogyasztói szinten rengeteg #selfcare jön szembe az instagramon, és az ehhez elengedhetetlenül szükséges hernyóselyem törökmintás köntöstől az algás-goji bogyós-machás zöld teán át a luxus elvonulásokig.

Én ezeket vizuális szinten megcsodálom, de szerintem nem(csak) ez az öngondoskodás. Nem csupán annyi, hogy felrakunk egy fátyolmaszkot, lefotózzuk és rohanunk tovább, na #selfcare pipa.

Az öngondoskodás gyökere önmagunk tisztelete, szeretete és megértése. Hogy fogadd el, hogy ember vagy és akként bánj magaddal. Hogy igenis, az ember teljesítőképessége határos, egy nap 24 órából áll, és igen, lehet hibázni, és igen, az is eredmény, ha ma nem 100%-ot tettél le az asztalra, csak 70%-t, vagy 10%. Vagy (suttogva mondom) 0%-t. Attól még jogod van a pihenésre, kikapcsolódásra, szeretetre, elfogadásra. Saját magadtól is.

Nem fog menni a dolog, ha továbbra is úgy tekintesz magadra, mint egy gépre, vagy egy extrém mértékben terhelhető haszonállatra. A növényekről állatokról gondoskodunk, a kütyüket töltjük, az autót tankoljuk, szervízeljük, a lakást takarítjuk. Hibás gondolkodás az, hogy a pihenést ki kell érdemelni, luxus az alvás, a hobbi, a testmozgás, a saját egészségünkre való odafigyelés és idő pedig önzés. Valójában alapjog, és nem mellesleg másról sem tudsz gondoskodni, illetve másra koncentrálni, ha Te testileg, lelkileg vagy mentálisan padlón vagy. Itt jön képbe az a bizonyos üres pohár… a kimerültség csökkenti a realitásérzéket, empátiát, megértést, kreativitást, az örömérzetet, vagyis csupa olyan dolgot, amely a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatainkhoz elengedhetetlen.

A maximalizmusról pedig már megállapítottuk, hogy nem a barátunk. Visszaesőknek emlékezetfrissítés itt.

Mit tehetünk még?

  • Szokások feltérképezése: figyeld meg saját magad, a szokásaid, mit csinálsz egy átlagos napon. Tetszik vagy sem, de igenis szokásokból épül fel egy napunk, hetünk, hónapunk és az életünk is. Ha változtatni akarsz az életeden, akkor a szokásokon kell változtatni. Ehhez a részhez szívből ajánlom Gretchen Rubin: Jobban, mint valaha c. könyvét. Hasznos lehet, ha feljegyezed a szokásaidat és megállapításokat teszel, hogy ez a szokás szolgál-e téged, hozzátesz-e az életedhez, mihez fontos, miért csinálod stb.
  • Rituálék, feltöltő szokások: kísérletezésre buzdítalak. Jógázás a napfelkeltében, hálanapló írása, hétvégi szundikálás, hajnali kocogás, gyümölcsszünet stb., itt jöhetnek a különböző életmód oldalak, melyek rengeteg inspirációval szolgálnak, de ne vedd szentírásnak. Attól, hogy Gábor Zsazsa szerint a hajmosás megoldás mindenre, én utálom, ha vizes a hajam. Lehet téged idegesít a naplóírás, de szeretsz reggelente csendben a kávéd felett merengeni. Lehet, hogy a hajad égnek áll a zöld teától, de a munkából hazatérve szeretsz egy negyed órácskát szundítani.
  • Figyelem, önismeret: tudd, hogy mennyit bírsz, mi az, ami kikészít, hogyan reagálsz a különböző megterhelésekre, lelki, szellemi stresszhelyzetekre, fizikai igénybevételekre. Vállalj felelősséget a saját testi-lelki-szellemi egészségedért.
  • Belső hangunkkal való megbarátkozás: figyelj legbelülre is, befelé is legyen egy folyamatos párbeszéd, csekkolás. Ahogy egy barátodat megkérdezed, miért van elszontyolódva, magadnak is tegyél fel kérdéseket: miért vagyok folyamatosan fáradt? mi lehet az oka a rosszkedvemnek, mióta tart? mitől szorongok?
  • Segítségkérés: gyakran esünk abba a hibába, hogy mindent egyedül akarunk megoldani. Nem mindig célravezető. Kérjünk segítséget társunktól, barátainktól, családtagjainktól, vagy akár forduljunk szakemberhez.
  • Tudatosság, életterv kialakítása: azért van jelentősége, mert így fókuszáltabban tudod felhasználni az energiáidat, nem forgácsolódsz szét,ezek olyan biztos bázisok lehetnek, amelyre építve könnyebben tudsz nemet mondani olyan dolgokra, amelyek szívják az energiádat.
  • Le a multitaskinggal: egyszerre egy dologgal foglalkozz a teljes figyelmeddel. „Ma már többszörösen bizonyított tény, hogy multitasking nem létezik; amit annak érzünk, az nem több nagyon gyors feladatváltogatásnál, azonban a váltásoknak tetemes járulékos költsége van mind időben, mind figyelemben.” (Erdélyi Boróka időgazdálkodás tanácsadó) Bővebben itt. Nekem ez nagy felismerés volt, soha nem értettem, hogy nő létemre miért nem megy a párhuzamos feladatokkal való zsonglőrködés. Hát ezért, mert ez csak illúzió. Felszabadító érzés megengedni magamnak, hogy egyszerre egy dolgot csináljak, de azt teljes odafigyeléssel. Kisgyerek mellett nyilván ez nehéz, de érdemes próbálgatni.
  • Alvás/pihenés: tudom egyértelmű, tudom unalmas „nekem nincs időm pihenni”, „nem szeretek lustálkodni”, a „majd pihenek a koporsóban/öregek otthonában” szószólóinak ajánlom megfontolásra Arianna Huffington műveit, engem meggyőzött.

Végül: Vedd komolyan saját magad.

Ha tetszett a bejegyzés, kérek szépen egy like-ot, illetve oszd meg, hátha mást is érdekel. Minden észrevételt, véleményt szívesen fogadok.

Kényelem kontra fejlődés – párkapcsolati buktató VIII.

„Az szól mellette, hogy kényelmes…”  – sokáig visszhangzott a fülemben, amikor az egyik ismerősömmel a jelenlegi munkahelyének előnyeiről beszélgettünk.

Mostanában egyébként kísért ez a mondat, mondhatni minden utcasarkon szembejön a kényelem kérdése (és most NEM az agyonkoptatott komfortzóna elhagyásáról szeretnék írni, főként nem a fogyasztói társadalomról).

Kényelmes-e a világunk? Jó ez nekünk? Mit nyerünk? Mit veszítünk?

Meglehetősen. Nem szeretnék sok szót pazarolni arra, hogy a dédanyám, nagyanyám még kézzel mosott és hol volt, még a Tesco házhozszállítás, online vásárlás, de arról azért megemlékeznék, hogy nagyanyám mennyire megbecsülte az automata mosógépét. Borcsának hívta, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy mennyire megkönnyíti az életét. Én szinte soha nem mostam kézzel (a táborokat leszámítva), és fogalmam sincs, hogy ez mekkora könnyebbség, sőt nem is nagyon gondolok rá.

Szóval ez a világ rendkívül gyors, minden fogyasztói és információs igényünket kiszolgálja. Ez kényelmes, hiszen pár gombnyomással elintézhetünk egyébként fontos időigényes dolgokat, olyan dolgokat is rendelhetünk távoli vidékekről, aminek előtte a létezéséről sem tudtunk.

Ez a világ arra programoz, szocializál minket, hogy MINDENT akarjunk, hogy ezt a mindent AZONNAL akarjunk, ja igen, és lehetőség szerint ezt a mindent azonnal NULLA ERŐFESZÍTÉSSEL akarjunk.

Múlt hétvégén a Kőröshegyen szedtünk levendulát, csodás hely, fantasztikus illat, lélegzetállító kilátás a Balatonra, és emberek komolyan fel voltak háborodva, hogy nem kettő másodperc alatt vág le egy hatalmas csokrot. Persze én sem vagyok különb a Deákné vásznánál hetek óta nem iszom az imádott áztatós csipkebogyó teámat, mert azt egy éjszakán áztatni kell, és ha megkívánom, nem tudom RÖGTÖN fogyasztani.

Ezt türelmetlenséget érni tetten, hogy minden problémára azonnali megoldást szeretnénk, mohóságunkat hatékonyságnak álcázva a mindennapok során.

Begyűrűzik ez a jelenség a párkapcsolatunkba, családi életünkbe is.

  • egyrészt a párunkkal szemben is kialakul a fenti, „minden igényemet azonnal, tökéletesen szolgálja ki” elvárás, ami irreális (lásd még a maximalizmus kapcsán írt cikkemet)
  • másrészt a kényelem gyakran olyan szokásokat alakít ki, ami rombolja a kapcsolatot, illetve elkényelmesedünk, ami szintén nem kedvez annak, hogy az az idős pár legyünk, akik kézenfogva grasszálnak a tengerparton 🙂

Ilyen szokásokat, attitűdöket eredményezhet:

  • A kényelem miatt beszélgetünk rutinból, előre gyártott panelekre, közhelyekre szorítkozunk, valódi párbeszéd helyett, ahol érzéseket, gondolatokat, egyéni valóságokat cserélnénk ki.
  • Kényelemből (vagy lelki, szellemi, testi kifáradásból) tévézünk, pörgetjük a közösségi média színes szagos oldalait.
  • Kényelemből nem megyünk bele egy-egy kényesebb kérdés megbeszélésébe, sokszor kényelemből, automatikusan kerüljük a konfliktusokat.
  • A jelen kényelme érdekében feláldozzuk a hosszú távú, jelentős célokat. Pl. egyszerűbb engedni a gyerek hisztijének a pillanatnyi nyugalom érdekében, de valamilyen szinten ilyen a klímaváltozás elleni (nem) küzdelem is.

Mikor lesz a kényelemből megalkuvás?

Ha sorozatosan a kényelmet részesítjük előnyben vagy a kényelem motivációja okán fenntartunk olyan helyzeteket, amelyek rombolnak, negatív energiákkal töltenek el, megakadályozzák saját és a társunk fejlődését. Ellaposodunk, mi is és a kapcsolat is.

Mi a fejlődés? – Egy elmozdulás, egy erőfeszítés egy jobb irányban, lehetőség, hogy energiát tegyünk egy számunkra fontos dologba, tanulási folyamat. Igen, a kényelmetlen helyzetek általában tanítanak valamit a világról, a párunkról, saját magunkról.

Küzdésre, megértésre, elfogadásra, türelemre sarkallnak és nem utolsósorban rengeteg élményt adnak.

A kényelem ezeket eltompítja, láthatatlanná teszi, és elhiteti velünk nincs is energiánk megtenni a fontos dolgokat, hiszen lehet, hogy abba erőfeszítést kellene tenni, vagy ne adj’Isten elfáradnánk. A kényelem közönyössé is tehet.

Kamaszkoromban volt a szüleimnek egy -akkoriban bosszantónak vélt – szokása, ha beköszöntött a jó idő, hétvégente mentünk biciklitúrázni. Korán kellett kelni, és a jó idő fogalmába minden fagypont feletti hőmérséklet, így a felhőszakadás, sár, emelkedő a tűző napon.  Vagy a vándortábor, a vízhólyagokkal, csővázas hátizsákkal, vagy amikor a lavina fogsága estünk.

Érted? Ezekre emlékszem és elmosolyodom. Azokra nem igazán, amikor a kanapén hevertem.

Szóval, ha legközelebb valami mellett a legfőbb/egyetlen/nyomós ok a kényelem, lehet, hogy ideje felülvizsgálni.

Párkapcsolati buktató VII. – Leszámolás a démonizálással – nézőpontváltás

Azaz, sosem a személy a probléma egy konfliktusban

Ahogy éleződik egy konfliktus, egyre inkább hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a konfliktus oka és eredője a másik fél SZEMÉLYE. A másik fél személyisége, szavai, tettei, indulatai, világnézete, véleménye stb. – úgy általában a másik fél.

Hadd meséljek el egy történetet Nektek arról, hogy milyen ereje van annak, ha váltunk egy másik nézőpontra:

„Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov, az egykori ellenségek végül barátok lettek. A kérdésre,hogy mitől lettek barátok, főleg az után, hogy Reagan előzőleg Gorbacsovot „a gonosz birodalom fejének” nevezte, Gorbacsov egy interjúban az mondta, a válasz egyszerű:

Felhagytunk egymás démonizálásával.

Példaként említette egy 1985-ben lezajlott feszült találkozójukat, amelyen semmire sem jutottak. Heves szóváltást követően Reagan felállt, hogy elhagyja a tárgyalótermet. Amikor az ajtóhoz ért, megállt megfordult, és tudatállapotát és érzelmeit egy pillanat alatt a haragról a meggyőződésre állította át.

Megváltozott tudatállapotában nyugodt hangon így szólt: – Ez így nem megy. Tegeződhetünk? Szeretnék úgy tárgyalni, mint férfi a férfival, mint vezető a vezetővel és elérni valami érdemlegeset.

Gorbacsov válaszul kezet nyújtott, és azt mondta: – Szervusz Ron.

Reagan válaszolt: – Szervusz, Mihail.

Ez volt a kezdete a barátságnak, amely Reagan haláláig tartott. Gorbacsov később azt mondta: – Olyan meggyőzőek voltak a szavai, hogy nem tudtam nemet mondani.”

Ez történet elementáris erővel hatott rám a mondanivalójával. Kiválóan szemlélteti, milyen fantasztikus ereje van annak, ha az ember átállítja az agyát és a szívét egyszerre egy másik nézőpontra. Egy olyan nézőpontváltás erejét mutatja be, ahol a velünk konfliktusban álló személyre nem mint ellenségre, hanem mint emberre tekintünk. Ezzel a másik emberrel úgy próbáljuk megoldani a konfliktust, hogy a feltárjuk a konfliktus valódi mélységeit, és köteléket teremtünk. Igen, nem leromboljuk, lerohanjuk, megsemmisítjük, hanem teremtünk. Köteléket, egyezséget, megállapodást, kapcsolatot, újrakezdést, barátságot, együttműködést.

Mindig hozhatsz egy olyan döntést, hogy átállítod a tudatállapotodat, mint Reagan elnök. Sokszor embert próbáló, máskor egyenesen lehetetlennek tűnik, de próbáld meg. Tudom, nehéz kiszállni a veszekedésspirálból, gúzsba kötnek a heves érzelmek, indulatok, megbénítanak pattanásig feszült helyzetek.  Nehéz ilyenkor gondolkodni, illetve ha a gondolat megjelenik annak alapján cselekedni. Viszont! Kellő tudatossággal és „nyugalmi” időben vagy kisebb érzelmi bevonódással járó viták, hétköznapi stresszhelyzetekben való gyakorlással lassacskán tudsz változtatni. Ha egyszer megtapasztalod, hogy képes vagy irányítani a tudatállapotodat, és ezzel a konfliktusokhoz való hozzáállásodat, kötelékteremtő képességedet, az gyökeres változást fog hozni saját magadhoz illetve embertársaidhoz főződő kapcsolataidban. Még egyszer: ez egy döntés, ami hatalmas lelki, szellemi szabadságot ad.

Ez a történet számomra azért is „erős”, mert rámutat arra, hogy ha két ilyen formátumú ember világégések kellős közepén, kiélezett politikai helyzetben tudott egymás felé nyitni egy olyan vitában, ahol milliók sorsa volt a tét, akkor mi a párunk felé is tudjuk megtenni ezt a bizonyos nézőpontváltást.

Ha tetszett a bejegyzés, kérek szépen egy like-ot, illetve oszd meg, hátha mást is érdekel. Minden észrevételt, véleményt szívesen fogadok.

Szeretettel: Réka

/A történet forrása: Bob Bapes: „Coaching the Terrorist on Your Team”, George Kohlrieser: Túszok a tárgyalóasztalnál, Háttér Kiadó/

Párkapcsolati buktató VI. – Párbeszéd, ami csak a fejünkben van – folytatódik a leszámolás a gondolatolvasás mítoszával

Korábban arról írtam, milyen kommunikációs zsákutcát okoz annak elvárása, hogy a párunk találja ki minden gondolatunkat. De mi van azzal, amikor feltételezéseket gyártunk azzal kapcsolatban, ami (szerintünk) a másik fejében van?

„Későn jövök, ne várj meg”  – olvasta a szűkszavú üzenetet a lány, és sóhajtva félretette a mobiltelefonját, majd kiment a konyhába, tett-vett, megkeverte a lecsót, kinyitotta az ablakot, megetette a kutyát, lezárta a lecsó alatt a gázt,  elmosogatta a serpenyőt, eltörölgette és  kiterítette a konyharuhát. Aztán lehajolt a kiskutyát megsimogatni.

Csupa megszokott gépies mozdulat, de a gondolatai messze jártak. Nem a kiskutya selymes szőre körül és nem is a körül, hogy a lecsóillatból hamarosan lecsószag lesz. Hallgassunk csak bele egy picit:

>>Vajon mi dolga lehet már a héten a másodszor? Gondolhatta volna, hogy nagyon várom? Miért csak egy üzenetet ír? Miért nem telefonál? Ha túlórázik, fel szokott hívni. Nem számít neki, hogy a kedvencét főztem. Nem számítok neki. Biztosan nem dolgozik, de akkor mit csinál. Már fontosabbak neki a haverok. Nyilván söröznek, és pont arról panaszkodik, milyen unalmas minden estét velem tölteni. A haverjai azzal húzzák, hogy papucs, Ő kikéri magának, de a szálka ott marad az agytekervényeiben és piszkálja. Ráébred, mennyivel felszabadultabbnak érezte magát nélkülem. Mennyivel felvillanyozóbb és izgalmasabb az élet nélkülem. Főleg spontánabb. Jaj, nem kellett volna annyira rágnom a fülét, hogy igyekezzen hazaérni. Vagy lehet, hogy Teri néni hétvégi viccelődése tett be hétvégén, hogy alig várja az esküvőnket. Francba legalább ne kacsintgatna hozzá. Áh, már mindegy volt, egy hónapja látom, hogy valami nem oké. Megunt, alig nézett fel amikor próbálgattam a ruhákat, kövérnek lát. Biztos szakítani akar, csak nem mer vele előhozakodni, vagy megvárja még a szülinapomat. Vagy várja, hogy ma kiboruljak, azért nem jött ma sem, meg tegnapelőtt sem. Micsoda gyávaság erre várni, hogy én mondjam ki a végét. Hárítja a felelősségét, múltkor is azon járt az esze, hogyan térhetne ki a nyaralás megbeszélése alól. Hiába, no nem szeret…<<

„Haladó” verzió, amikor mondasz magadban valamit és a párod nevében meg is válaszolod. Szigorúan csak fejben, lehet a párod elmerülten videójátékozik, kertészkedik, sportol, mindeközben Te a saját kis világodban felépítettél egy képzeletbeli élethelyzetet, szituációt. A fejetekben lévő történet kb. olyan hasonlóságot mutathat, mint egy pókemberes képregény meg a Révai Nagylexikon.

Meddig lehet ezt folytatni? A végtelenségig. Meddig érdemes folytatni? Semeddig.

Ez a jelenség azért félrevezető, mert készpénznek vesszük, hogy tudjuk, mi zajlik a másikban és ezekkel „dolgozunk.” Az eredmény számos esetben csak nyomokban van köszönőviszonyban azzal, mit gondol, érez a másik.

Mit lehet tenni?

  • észlelni, hogy ez a monológ/párbeszéd csak a fejedben létezik
  • észlelni, hogy milyen romboló hatású ez a kapcsolatodra
  • tudatosítani, hogy ez egy olyan spirál, amely önmagát gerjeszti, de Te képes vagy megállítani, azzal, hogy nem engeded a kezdőgondolatot tovább burjánozni
  • hanem megkérdezed magad, hogy ez most a társad gondolata, érzése stb, vagy csak egy feltételezés, ha igen a válaszod, állítsd le mindjárt ennél az első kósza gondolatnál, (a hősnőnk is jobban járt volna ha az ínycsiklandozó lecsót belakmározza és elviszi sétálni a kutyát, és belefeledkezik a csaholásába, dögönyözésébe)
  • megtalálni a probléma gyökerét, vagyis beazonosítani a lelkünk mélyében keringő szükségleteket, érzéseket, amelyeket veszélyben érzünk: bizalom, biztonság, tisztelet, odaadás, szeretet, odafigyelés, törődés, minőségi idő, önbizalom, egészséges önkép, egészséges párkapcsolati kép stb. Ezen akár érdemes lehet szakemberrel együtt dolgozni.

A legfontosabb talán az összes közül, hogy NE FELTÉTELEZZ, HANEM KÉRDEZD meg a párodat. A leghatásosabb ellenszer az őszinte kommunikáció, mert az építi és erősíti a bizalmat, így a probléma gyökerét tépi ki. A kérdezés fortélyaival kapcsolatban hamarosan érkezik egy cikk, bővebben pedig egy őszi workshop témája lesz.

További hasznos gondolatok a témában:

https://beszeljunkrola.webnode.hu/szolgaltatasok/

Ha tetszett, kérek szépen egy like-ot, és megköszönöm, ha megosztod, hátha mást is érdekel. Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek, örömmel olvasom a hozzászólásokat 

Szép napot kívánok: Réka

Párkapcsolati buktató V. – “Ha szeret, akkor tudja…”

Leszámolás a gondolatolvasással

„Ha igazán szeretne, tudná mit akarok, mire gondolok, mit szeretnék szülinapomra, mi jár most a fejembe, mit kellene mondania, mit várok most tőle.”

Zsigeri igényünk, hogy életünk szerelme szavak nélkül is értsen minket, mint ahogyan kisbabakorunkban az édesanyánk. Itt jegyzem meg, hogy rengetegszer halvány lila dunsztom sem volt a kisfiam születése után, hogy miért sír, és csak értetlenül (frusztráltan) pislogtam, amikor gyakorló anyukák biztattak, ugye milyen más a sírása, ha éhes, ha álmos stb… később persze belerázódtam, és azóta a kisfiam egyre nagyobb meggyőződéssel halandzsázik és bár figyelek, most sem értem mindig mit akar.

De tény és való, hogy ez az igény nem enyészik el az érettebb kor beköszöntével sem. Nem segítenek az évek alatt elfogyasztott romantikus komédiák, egyes tini magazinok által továbbdagasztott klisék a romantikus férfiról, aki a legtitkosabb (még előttünk is ismeretlen) álmainkat kitalálja, sőt valóra is váltja. Főként azért is ront a helyzeten, mert a férfiak zöme nem azokon a sajtótermékeken szocializálódik, mint a nők, és fordítva.

Véleményem szerint a gondolatolvasó képességet nem tisztességes elvárni, s még kevésbé fair megsértődni, ha a párunk nem mindig a mi (belső világunk) elképzelésünk szerint cselekszik, gondolkodik, beszélget. El kell fogadni, hogy külön gondolatvilággal, belső valósággal, problémákkal rendelkezik, más benyomások érik. Lehet, hogy miközben Te magadban azon morfondírozol, miért nem esett le neki, hogy fáradtan nincs kedved  főzni és menjetek el vacsorázni, Ő éppen valami munkahelyi problémán őrlődik. Nem érdemes megorrolni egy olyan ki nem mondott kérésen, amin a másiknak lehetősége sem volt elgondolkodni, nemhogy teljesíteni.

Mi a megoldás? A gondolatolvasás elvárása helyett cselekedjünk: ezt csak úgy szoktam hívni, hogy a KÉRÉS csodája, nagyon egyszerűen működik: „Légy szíves vidd le a szemetet” , „Fáradt vagyok, mi lenne, ha elmennénk vacsorázni”, „Beszéljük meg előre, mit csináljunk hétvégén, én túrázni szeretnék Csókakőn.”

Mennyivel barátságosabban hangzik, mint a sóhajtozó „miezadisznóólmármegint”, „azemberhullafáradtanmégvacsorátisfőzzön”, „nekemmindegymitcsinálunkhétvégén”.

Tisztában vagyok azzal is, hogy évek alatt összecsiszolódnak a párok, mélyebben megismerik egymást, gyakran tényleg ki is találják egymás gondolatait, de ez az állapot pont azért hordoz plusz rizikófaktort, mert meggyőződéssé válhat, hogy a párod hajszálpontosan tudja mi jár a fejedben (hiszen tudhatná ennyi év után!) és mégsem teljesíti.

Hamarosan érkezik a következő rész, a gondolatolvasás másik oldaláról!

Párkapcsolati buktató IV. – “Igazam van”

Meg  vagy róla győződve, hogy igazad volt egy vitában? Teljesen világos és egyértelmű, tényekkel alátámasztható, éppen csak egy közjegyzői hitelesítés nem villog rajta, hogy NEKED 100%-ig IGAZAD van. Nemcsak megbántva, sértve érzed magad, hogy a másik ezt nem így látja (értsd: nem ad Neked igazat), hanem nem is érted, hogyan nem érti. Hiszen annyira átlátható és egyértelmű.

Vagy mégsem?

Képzeld lehet, hogy a másik fél (mondjuk a másik feled :)), pont ugyanezt érzi , hogy bármikor bárkinek ő ezt le tudná vezetni, hogy az Ő álláspontja na, az az Igazság maga.

Mediátorként, konfliktuskezelőként naponta szembesültem azzal, hogy ugyanaz a történet, mennyire másként csapódik le a szereplőkben és nem csak az érzések, gondolatok terén, hanem az elvileg „száraz tények” észlelése, befogadása során is.  Őszintén megvallom, hogy talán a bennem élő gyermeki „igazság bajnoka”, vagy a jogászi beidegződés okán hiányérzetem is volt, mert úgy éreztem, sosem tudom meg mi történt valójában.

Aztán rájöttem, hogy objektív igazság, a „mi történt”valójában nem létezik. Illetve úgy létezik, hogy a valóságnak sok-sok igazságverziója van. Nem kirakós játék, hanem sok-sok történet, amik kötődnek egymáshoz is, meg nem is.

Naponta számos alkalommal átéljük, hogy a leghétköznapibb dolgokat, legyen egy leves, egy szín, egy ruhadarab, egy film, más-más emberek másként értékelik, más szemüvegen keresztül nézik. Ugyanaz a leves valakinek csípős, valakinek ízetlen.

Mégis ezt a fenti alapvetést valahogy elfelejtjük, ha konfliktushelyzetbe, vagy más érzelmileg telített szituációba kerülünk. A vita hevében, a konfliktus hullámain hányódva nemcsak hogy nem vagyunk kíváncsiak a másik verziójára, hanem el is felejtjük, hogy a másiknak is van verziója.

De van ám! Mitől és mennyiben más az Ő verziója?

Alapvetően az érzékelés egy biológiai folyamat, melyet az érzékszerveink végeznek, és nyilván már itt adódhatnak különbségek, de az igazi különbséget az észlelés adja, ahogyan az adott pillanatban az agyunk feldolgozza az információt.

Milyen tényezők játszanak szerepet a feldolgozásban?

  • múltbéli tapasztalásaink
  • családi viselkedésmintáink
  • belső eszmerendszerünk, hiedelmeink
  • aktuális lelkiállapotunk, érzéseink
  • aktuális energiaszintünk
  • egészségi állapotunk stb.

Tehát ez picit olyan mintha ezek a tényezők különféle szűrőként, színes lencseként, szemüvegként funkcionálnak a benyomás kialakítása során. Ezért lehet az, hogy ugyanaz a hangerő, nekem normális, neked üvöltés. És nem, attól én még nem bélyegezhetlek meg ijedős nyuszikának, hanem el kell fogadnom, hogy neked ez máshogy csapódik le, esetleg más emlékek hív elő, egészen egyszerűen másként éled meg, mert egy másik ember vagy.

Az „igazam van” játszma beszűkíti a tudatunkat, versengést váltva ki, ezért semmi másra nem tudunk koncentrálni, hogy valaki (főként a másik fél) ismerje el, ha fogcsikorgatva is, hogy igen, veled minden oké, neked volt igazad. Gondolj bele, milyen sokszor fordultál egy harmadik félhez, mintegy döntőbíráként, megerősítést várva. Tőlem legalábbis számos alkalommal várták el ügyfeleim, hogy nyugtassam meg igazuk van.

Egyébként elképzelhető, hogy éppen most megnyerted a “Nagy Kinek Van Igaza” versenyt, de borítékolom valójában mindketten vesztettetek.

Kihagytatok egy lehetőséget, hogy jobban megismerjétek egymást egy érzelmekkel telített szituációban, hogy megértsétek a másik mit és miért reagált, mit szeretett volna elérni és valójában hogyan érezte magát. Mert ez ami, igazándiból jelentőséggel bír egy kapcsolatban, ez a legigazibb igazság a Ti szempontotokból.

A legfontosabb  ebben a történetben, hogy tisztelni kell a másik valóságverzióját és az ehhez kapcsolódó érzéseit, meglátásait. Borzasztóan idő és kapcsolatrabló, azon vitatkozni, hogy kinek van igaza, a legdörzsöltebb ügyvédeket megszégyenítő bizonyítási eljárásokat lefolytatni, ahelyett, hogy ezt a kérdést egészen egyszerűen elengedjük és elfogadjuk, ez egy természetes dolog, hogy mindenki a valóság egy más-más szeletét látja.

Nézz magadba, valóban az a célod, hogy még egy strigulát húzzál a képzeletbeli versenytáblán a saját neved mellé? Nem hiszem. Ez egy lépés lenne a boldog párkapcsolat megtartásában?

Az igazság felderítése iránt igényünket inkább fordítsuk arra, hogy feltérképezzük a másiknak mi és miért fontos az adott szituációban, illetve arra, hogy a saját benyomásainkat, szükségleteinket a másik fél tudomására hozzuk vádaskodás, ítélkezés nélkül.

Itt az idő elengedni ezt az “igazam van”-t, és beszélgessünk a belső valónkról, amelyek a valódi értékek az életünkben.

Ha tetszett, kérek szépen egy like-ot, és megköszönöm, ha megosztod, hátha mást is érdekel. Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek, örömmel olvasom a hozzászólásokat 🙂

Szép napot kívánok: Réka

Nyersen vagy félig átsütve, körítéssel? – avagy egy adag őszinteség rendel

„Én csak őszinte voltam!” – vágta oda az arcába, azzal a hanyagul elegáns mozdulattal, ahogyan ma délben a kisfiam az ebédmaradékot, illetve én a sáros tornacipőt dobom a sarokba.

„Olyan a lábad ebben a cipőben, mint egy kötözött sonka”

„Buta vagy ehhez a pozícióhoz”

„Rondák a fogaid, és röhejesen nézel ki.”

„Egy rakás szerencsétlenség vagy”

„Én biztos nem adnék üveges bébiételt a kisbabámnak, milyen anya az ilyen…”

Ez nem őszinteség, ez tapintatlanság, leminősítés, nyersesség, pocskondiázás, mondjuk ki bunkóság. Azokat meg köszönjük, de nem kérjük.

Nem azt mondom, hogy hazudni kell, szépíteni,  egy jó kapcsolat alapköve az őszinteség, a bizalom elengedhetetlen kelléke, kell a konfrontáció is, és fontos, hogy a párod ismerje meg az igazi, valódi véleményedet, mondanivalódat, lényedet.

Gyerekként azt hittem az őszinteség annyi, hogy igazat kell mondani. Felnőttként is hasonlóan gondolom, viszont arra már rájöttem, hogy nincs abszolút igazság, az én igazságom nem feltétlenül a te igazságod. Illetve az sem mindegy, hogyan élünk vele.

Tehát az őszinteség alapvető szükséglet, megint a HOGYAN –on van a hangsúly.

Hogyan is lehetsz őszinte, anélkül, hogy kézigránátként használd, vagy nyers húst találj fel?

  1. hozzávaló: Tapintat

„A tapintat és a gyöngédség emberfelettien érzékel. Igen, e két képesség emberfeletti.” /Márai Sándor/

Szóval ember legyen a talpán, aki ehhez hozzá tud fűzni valamit, szóval a tapintat megtalálja a módját, hogy úgy fejezzen ki kritikát, hogy az tükrözze a jószándékát, és megtalálja azt a kifejezésmódot, hogy ne bántsa meg a másikat.

Pl. „Úgy látom, ez a cipő nem annyira előnyösen formálja a lábadat, nézd meg azt a másik fazont, szerintem az kiemelné a bokádat.”

2. hozzávaló: Időzítés

Ennél a pontnál megint az empátiás képességedre lesz szükség, hogy megtaláld azt a pillanatot, amikor egy kényes kérdéssel előhozakodsz, tudod ez olyan, hogy nem rúgunk bele fekvő emberbe. Persze az sem követendő példa, amit én tettem kiskoromban, ha rossz jegyet kaptam, hogy folyamatosan lestem anyukámat, vajon mikor megfelelő a pillanat, hogy ezt közöljem vele. Érdekes módon folyton úgy ítéltem meg, hogy nincs itt az a pillanat, de a szülői értekezlet előtti óra határozottan nem volt megfelelő.:)

3. hozzávaló: Támogatás

Mindeközben érezze a másik, hogy értékeled az erőfeszítéseit, vele vagy a problémában, együtt keresed vele a megoldást.

Pl. „Úgy gondolom talán több erőfeszítést kellene tenned, hogy precízebb munkát adjál ki a kezedből. Mit gondolsz, miben tudnék Neked ebben segíteni?”

4. hozzávaló: Fejlődési irány megfogalmazása

Párom ezt a kis fűszert rendszeresen alkalmazza, amikor kikérem valamiben a véleményét.

Az technikája, hogy kiemel valami pozitívumot, illetve elmondja, hogy mit lehetne továbbfejleszteni:

„Nagyon tetszik a téma, de szerintem bővebben ki lehetne fejteni, úgy érthetőbb lenne.”

5. hozzávaló: Elfogadás

Itt arra gondolok, hogy fogadd el a másik más véleményen van, más a belső világa, másként érzékeli a világot, nem biztos, hogy vevő lesz az őszinteségedre, illetve, hogy magáévá akarja tenni.

+ Adalék:

Természetesen vannak olyan kapcsolatok vagy inkább szituációk, amibe belefér a nyers őszinteség, hiszen akad, aki szereti a tatár beefsteket is.

Ha tetszett, kérek szépen egy like-ot, és megköszönöm, ha megosztod, hátha mást is érdekel. Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek 🙂

Szép napot kívánok: Réka

Párkapcsolati buktató III. – rutinból beszélgetünk

Mi történik, amikor rutinból vezetünk?

Mész a kis megszokott útvonaladon, megtetted már ezerszer, együtt dudorászol a rádióval, gondolataid a bevásárlólista vagy jobb esetben az álmaid körül forognak, hirtelen belehasít a dudálás erőszakos hangja, téged kiver a víz, egy másik autó totál szemben van és vezetője hát hogyan is mondjam kissé ki van kelve magától. Arcodat izzadt tenyeredbe hajtod és megfogadod, jobban figyelsz.

Szóval ez egy eléggé kézenfekvő dolog, hogy ne vezess rutinból, de mi van azzal, ha rutinból beszélgetsz? Különösen a pároddal, családoddal?

Hát legalább olyan kockázatokat rejt, mint a rutinból vezetés.

Ugyanis ilyenkor, nem gondolkodunk, nem vonódunk be, sem a lelkünk, sem a szívünk, de igazából az agyunk sem vesz részt a beszélgetésben. Igazából nem is nevezném beszélgetésnek inkább instant kérdés-válasz, vagy halomba dobált mondatokkal. A legégetőbb hiány a másikhoz való kapcsolódás hiánya.

Ilyenkor úsznak be a képbe:

  • a közhelyek, hiszen könnyen hozzáférhetőek, könnyen elsüthetőek, szinte 0 agymunkát igényelnek;
  • rutin témák a leghétköznapibb dolgokról, a legunalmasabb formában tálalva (napi teendők, ki teregessen ki, hol van ez, az, időjárás…)
  • pletykák, a memóriából könnyen előhalászhatóak, helyenként még úgy is tűnhet, hogy szórakoztató (a pletykának egy teljes bejegyzést szánok majd)
  • odafigyelés hiánya: olyan “hallgatóság”, aki csak fizikailag van jelen, de abszolút nem ér el hozzá az információ (mondjuk meg is értem valamilyen szinten, hogy a fentiek nem hozzák extázisba…)

A valódi beszélgetés köteléket teremt, fenntartja a párkapcsolatot a legnehezebb időkben is, remek konfliktusmegelőző módszer, de csak akkor, ha részt veszünk be, nemcsak a szánkkal, hanem a fülünkkel, eszünkkel, szívünkkel, teljes lényünkkel.

Gyere el az előadásunkra, ahol a bensőséges, kötelékteremtő beszélgetések erejéről és minden csínjabínjáról szó lesz.

Jelentkezz most, az első húsz jelentkező ajándékot kap:

https://beszeljunkrola.webnode.hu/