Otthon a gyerekkel – falak vagy lehetőségek

Nóra a babaszobából vagy Virginia Woolf saját szobája?

Az előző facebook posztomat a szokottnál nagyobb aktivitás övezte és most nagyvonalúan eltekintek attól,  hogy ennek mekkora része köszönhető a cuki kisbabás képnek, így vélelmezem, hogy van igény a folytatásra.

A kis kitérő után nézzük ezt a két évet az életemből, amely kb. a szülés előtti egy hónap (csak a kánikulára emlékszem) majd a szülés (csak a szépre emlékszünkJ) és a CSED-GYED, vagyis az „otthon vagyok a kisfiammal” típusú korszak.

Ez a poszt nem a kisfiammal való kapcsolatomról, nem a gyereknevelés rejtelmeiről, nem is a kisfiamról, hanem rólam szól, pontosabban, hogy én miként élem/éltem meg ezt az időszakot, főként ezt az „otthonvagyokagyerekkel” státuszt. A pörgős, munkás, szociálisan túlzsúfolt létből a babaszobába csöppenést. A ceruzaszoknya és magassarkú helyett leggings és sportcipő. Jogszabályok helyett a természet törvényei. Péntek esti fröccsözés helyett hajnali etetés.

Előrebocsátom (sajnos ez még mindig kötelező kör), hogy szeretem, imádom a fiamat, nem akarok panaszkodni, minden változásért, nehézségért kárpótol az ő puszta létezése, és igen, tisztában vagyok vele, hogy NAGYON szerencsés vagyok, hogy egészséges gyermekem van, aki szépen fejlődik (és szerintem jószívű, okos, szép, aranyos, de a poszt nem az anyai ömlengésemről szól).

Le kell szögeznem azt is, hogy ez az én élethelyzetem, az én tapasztalataim, szűrőim, és a hozzám közel állókkal folytatott beszélgetések (néha kiborulások) ihlették, amiért soha nem lehetek elég hálás. Jólesett az is a lelkemnek, amikor ismeretlen vagy alig ismert nők egy-egy játszótéri, utcai (válságos) pillanatban együtt érzőek, őszinték voltak, és ítélkezés nélkül tudtunk véleményt cserélni.

No de lássuk a lényeget, amiről írni szeretnék, az nő helyzete a gyerekszülés után a gyedes stb. évek alatt.

A helyzet, amire nem lehet felkészülni.”

Senki sem mondta el, hogy ilyen lesz, de ha mondták volna akkor sem hiszem el.

Velem pont ez történt. Én TÉNYLEG nagyon szerettem dolgozni, voltak hobbijaim, szociális életem, tornázni jártam stb., terhesen is még foggal-körömmel ragaszkodtam az ügyeimhez, aktáimhoz, megszokott kis dolgaimhoz.

Aztán megszületett a fiam. Hallottam már sok rémtörténetet a korábban intelligens, világ dolgai iránt érdeklődő nő tudatállapotának végtermékekre való beszűküléséről, ijesztő gügyögésről, demenciával vetekedő memóriazavarról és mondhatom, ezeket talán megúsztam. Bár azt már az első pár hónapban éreztem, hogy nagyon kiestem a munkahelyi agyműködés ritmusából, és nem úgy pörög az agyam nem hasít, de elevickél, illetve sokkal több mindent elfelejtek.

Lehet, jobban jártam volna egyébként a gondolkodás drasztikus beszűkülésével, mert talán kevésbé agyaltam volna, vagy a memóriazavarral és nem tudtam volna összehasonlítani a korábbi életemmel.

Vagyis az első két dolog, ami a helyzetemmel kapcsolatban szíven ütött:

  1. a (fizikai) szabadság teljes hiánya

Most megint lehet azt mondani, hogy mégis MIRE GONDOLTÁL???, de az igazság az, hogy sok mindenbe belegondoltam (és aggódtam) a terhességem alatt, de őszintén szólva arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire végletesen lekorlátoz. Hogy minimális szinten sem döntöm el, hogy mikor mit csinálok, mikor hova megyek. Nem mintha korábban olyan gyakran előfordult volna, hogy éjjeli 2-kor sétafikálni támadt volna kedvem, de a LEHETŐSÉG hiánya mellbevágó.

2. a választás hiánya

Mese nincs (nyilván Bogyó és Babóca van:)), a kisfiam mindig ott van, állandó készültséget, törődést, szolgálatot igénye. Persze elugorhattam ide-oda ügyet intézni, vásárolni, ne adj Isten szórakozni, de alapvetően az a tény, hogy ehhez valakinek a segítségét igénybe kellett venni, megtépázta az önállóság érzetemet. Kiszolgáltatottnak és zavarodottnak éreztem magam, hiszen az életkörülményeink, családi helyzetünk úgy hozta, hogy nekem lett a feladatom, hogy a kisfiúnkat gondozzam, neveljem, együtt legyünk. Visszautalok egy korábbi bejegyzésemre, ahol a családi időbeosztásról írtam, de álszent lennék, ha elhallgatnám, hogy ezek a körülmények azért azt eredményezik, hogy elsősorban rajtam van a napközbeni ellátás felelőssége. A teljességhez hozzátartozik, hogy 10 esetből 9-szer szinte biztosan a kisfiammal való együttlétet választottam volna, de máig zavar, hogy nincs választásom.

Hangsúlyozom ezeket a körülmények generálják, a páromat kiváló édesapának tartom, aki kiveszi a részét mindenből, de más a gyerekkel töltött időkerete.

Ide kapcsolódik szorosan Harriet Lerner klinikai pszichológus megállapítása, ami szíven ütött és kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is.

„A bűntudat egyenesen a női lét anyagába vagy beleszőve….Az anyai bűntudat nem egyszerűen az egyes nők személyes problémája. A társadalomban gyökerezik, amely az anyákra testálja az elsődleges felelősséget minden családi problémáért, felmenti a férfiakat a valódi apaság alól…”

Nálam ez úgy csapódott le, hogy bár a felszínen más személyekkel, helyzetekkel, de valójában saját magammal volt konfliktusom.

A különböző szerepek a fejemben olyan ádáz harcot vívtak, hogy az bármelyik tízemeletes panelház éves lakógyűlésének becsületére válhatott volna.

Mire jutottam?

Bevallom őszintén sokáig megrekedtem (mit megrekedtem!) dagonyáztam a fentiekben és nagyon sajnáltam magam. Ami miatt persze lelkiismeretfurdalásom volt. Utólag úgy látom, nem gond, hogy megéltem a reménytelenséget, onnan van út felfelé, onnan kell az embernek magát összeszedni, építkezni.

Aztán sok-sok babakocsizás (mint rejtett én-idő) segített, rájöttem, hogy végre van időm gondolkodni, embereket, helyzeteket megfigyelni, nem utolsósorban a saját dolgaimon, céljaimon is merengeni. Ráadásul a rendelkezésemre álló napi szellemi kapacitáskeretet – szentül hiszem, hogy ez létezik – végre nem meríti ki a munkahelyem. Így azt a saját céljaimra használhatom. Megválaszthatom, mit olvasok, milyen tartalmakat fogyasztok a közösségi médiából, kivel találkozom, beszélgetek. Mi ez, ha nem szellemi szabadság?

Mi az, ami még segített?

  • A megengedések

Megengedtem magamnak, hogy a gyereknevelésen túl mást is csináljak. Mert az teljesen elfogadott, sőt elvárt, hogy egy anyuka megcsinálja a házimunkát is, de az már kevésbé, hogy dolgozzon is, főként, ha ez a munka azzal jár, hogy elhagyja a családi szentélyt. Főleg, ha emiatt esetleg fizetett segítséget is igénybe vesz.

Szóval megadtam magamnak a felhatalmazást, hogy először a gyerek alvási idejében (erősen a házimunka rovására) a saját vállalkozásommal, saját fejlődésemmel is foglalkozzak. Megengedtem magamnak, hogy ne a gyerek töltse ki minden gondolatomat, minden percemet.

Megengedtem magamnak azt is, hogy ne kelljen indokokat, kifogásokat keresni, ha csak magam, egyedül szeretnék lenni.

Kimondtam, hogy csupán arról van szó, hogy én mást IS szeretnék csinálni.

  • Intellektuális elfoglaltság, „saját szoba”

Ez volt az az időszak, amikor megértettem, hogy mennyire fontos a „saját szoba”. Mármint a Virginia Woolf szerinti értelemben micsoda jelentősége van annak, hogy egy nőnek (és természetesen férfinak is) legyen egy saját kis tere, ahol háborítatlanul dolgozhat, alkothat, írhat, olvashat, festhet stb. Úgy érzem ez is az egyik záloga a személyiség, életfeladat, saját út kibontakoztatásának, még akkor is, ha ez számomra a másfél szobás lakásban, a konyhaasztal egyik felén a laptopom a kisfiam alvásidejében. Az online trénerképző, a blogom, az oldalaim szerkesztése és az írás lett az én virtuális szellemi saját szobám. Ez egy újabb dolog, ami jelentősen hozzájárult a szellemi függetlenségem érzéséhez.

A naplóírás (inkább firkálgatás) egyik felismerése az volt, hogy az utóbbi években főleg intellektuális szinten fejlődtem, képeztem magam, de a jelenlegi élethelyzetben érzelmileg kell fejlődnöm, illetve dolgoznom magamon. A gyerekvállalás, szülővé válás rengeteg rég elfeledett félelmemet hozta felszínre, amivel kezdenem kellett valamit.

Ez az érzelmi fejlődés hozta magával a sebezhetőség felvállalását és igen, főként ez az oka annak, hogy nem marad örökké ez a bejegyzés piszkozatban. Mindannak, aminek tudatában voltam gondolati szinten, azt meg kellett élnem, magam, a párom, a családom és igen a kisfiam előtt is fel kellett vállalnom, hogy nem vagyok tökéletes. Egyik szerepemben sem. Hogy sokszor valahogy túl szűknek, másszor túl bőnek érzem az anyaság szövetét. Hogy elfáradok és fáradtan ingerült vagyok. Hogy végre magamra szabjam ezt a ruhát, ha nem istakompatibilis vagy divatos. De legalább valódi és a sajátom.

Van még néhány dolog, amit ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani Veletek, de ez már egy következő cikk témája.:)

2 hozzászólás “Otthon a gyerekkel – falak vagy lehetőségek” bejegyzéshez

  1. Kedves Réka! Október 17-én én is voltam a Róna utcában mediációs képzésen. Szolnokról. Nem baj, ha nem emlékszel. Orsi vagyok és most olvastam az Erika által megosztott bejegyzésed, és utána elolvadtam a honlapodon lévő cikkeket is. Így az otthon töltött időről szólót is. Nagyon szívemből szóltál. Én 5 évig voltam otthon 2 kisfiúval, 2 év a korkülönbség köztük. Az első 3,5 év nekem nagyon jó volt. Aztán kezdtem érezni, hogy kevés a tér és szabadságvágyam ismét hangosan kopogtat. A nap 24 órája pedig nem elég. A délutáni alvás aranyidő volt (már sajnos nem alszanak), ekkor szerettem volna bepótolni mindent. Tornát (a mozgás hiányával egyenes arányban nőtt a feszültség bennem), az olvasást stb. Nagy logisztikát igényel már így 7 év után is az én-időm megszervezésének. Mostanában érzem, hogy egyre jobban tör fel bennem régen dédelgetett vágyam az írás, de nem is tudom hogy kezdjem. Ha utólag elolvadom, már kevésbé vagyok elégedett. Ez már azén meccsem magammal. Szóval, csak el akartam mondani, mennyire egyformán érzek veled, és ez olyan jó. Mármint, hogy más is érez hasonlókat. Szívesen olvasom az írásaidat, szép napot! Orsi

  2. Szia Orsi! Köszönöm a hozzászólást, örülök, hogy itt is találkozunk, és annak is, hogy átérzed, ami engem is foglalkoztat. Az írás nekem nagyon sokat segített, azt tanácsolnám vágj bele, írj arról, ami érdekel (nekem pedig küldd el a linket 🙂 ) Igen, a nagyobb gyerekes barátnőim is mondják, hogy később is jelentős szervezés az énidő. Nehéz egyensúlyt találni, főleg, hogy folyamatos változásban van minden. Várom az írásaidat!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük