Párkapcsolati buktató VII. – Leszámolás a démonizálással – nézőpontváltás

Azaz, sosem a személy a probléma egy konfliktusban

Ahogy éleződik egy konfliktus, egyre inkább hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a konfliktus oka és eredője a másik fél SZEMÉLYE. A másik fél személyisége, szavai, tettei, indulatai, világnézete, véleménye stb. – úgy általában a másik fél.

Hadd meséljek el egy történetet Nektek arról, hogy milyen ereje van annak, ha váltunk egy másik nézőpontra:

„Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov, az egykori ellenségek végül barátok lettek. A kérdésre,hogy mitől lettek barátok, főleg az után, hogy Reagan előzőleg Gorbacsovot „a gonosz birodalom fejének” nevezte, Gorbacsov egy interjúban az mondta, a válasz egyszerű:

Felhagytunk egymás démonizálásával.

Példaként említette egy 1985-ben lezajlott feszült találkozójukat, amelyen semmire sem jutottak. Heves szóváltást követően Reagan felállt, hogy elhagyja a tárgyalótermet. Amikor az ajtóhoz ért, megállt megfordult, és tudatállapotát és érzelmeit egy pillanat alatt a haragról a meggyőződésre állította át.

Megváltozott tudatállapotában nyugodt hangon így szólt: – Ez így nem megy. Tegeződhetünk? Szeretnék úgy tárgyalni, mint férfi a férfival, mint vezető a vezetővel és elérni valami érdemlegeset.

Gorbacsov válaszul kezet nyújtott, és azt mondta: – Szervusz Ron.

Reagan válaszolt: – Szervusz, Mihail.

Ez volt a kezdete a barátságnak, amely Reagan haláláig tartott. Gorbacsov később azt mondta: – Olyan meggyőzőek voltak a szavai, hogy nem tudtam nemet mondani.”

Ez történet elementáris erővel hatott rám a mondanivalójával. Kiválóan szemlélteti, milyen fantasztikus ereje van annak, ha az ember átállítja az agyát és a szívét egyszerre egy másik nézőpontra. Egy olyan nézőpontváltás erejét mutatja be, ahol a velünk konfliktusban álló személyre nem mint ellenségre, hanem mint emberre tekintünk. Ezzel a másik emberrel úgy próbáljuk megoldani a konfliktust, hogy a feltárjuk a konfliktus valódi mélységeit, és köteléket teremtünk. Igen, nem leromboljuk, lerohanjuk, megsemmisítjük, hanem teremtünk. Köteléket, egyezséget, megállapodást, kapcsolatot, újrakezdést, barátságot, együttműködést.

Mindig hozhatsz egy olyan döntést, hogy átállítod a tudatállapotodat, mint Reagan elnök. Sokszor embert próbáló, máskor egyenesen lehetetlennek tűnik, de próbáld meg. Tudom, nehéz kiszállni a veszekedésspirálból, gúzsba kötnek a heves érzelmek, indulatok, megbénítanak pattanásig feszült helyzetek.  Nehéz ilyenkor gondolkodni, illetve ha a gondolat megjelenik annak alapján cselekedni. Viszont! Kellő tudatossággal és „nyugalmi” időben vagy kisebb érzelmi bevonódással járó viták, hétköznapi stresszhelyzetekben való gyakorlással lassacskán tudsz változtatni. Ha egyszer megtapasztalod, hogy képes vagy irányítani a tudatállapotodat, és ezzel a konfliktusokhoz való hozzáállásodat, kötelékteremtő képességedet, az gyökeres változást fog hozni saját magadhoz illetve embertársaidhoz főződő kapcsolataidban. Még egyszer: ez egy döntés, ami hatalmas lelki, szellemi szabadságot ad.

Ez a történet számomra azért is „erős”, mert rámutat arra, hogy ha két ilyen formátumú ember világégések kellős közepén, kiélezett politikai helyzetben tudott egymás felé nyitni egy olyan vitában, ahol milliók sorsa volt a tét, akkor mi a párunk felé is tudjuk megtenni ezt a bizonyos nézőpontváltást.

Ha tetszett a bejegyzés, kérek szépen egy like-ot, illetve oszd meg, hátha mást is érdekel. Minden észrevételt, véleményt szívesen fogadok.

Szeretettel: Réka

/A történet forrása: Bob Bapes: „Coaching the Terrorist on Your Team”, George Kohlrieser: Túszok a tárgyalóasztalnál, Háttér Kiadó/

Párkapcsolati buktató VI. – Párbeszéd, ami csak a fejünkben van – folytatódik a leszámolás a gondolatolvasás mítoszával

Korábban arról írtam, milyen kommunikációs zsákutcát okoz annak elvárása, hogy a párunk találja ki minden gondolatunkat. De mi van azzal, amikor feltételezéseket gyártunk azzal kapcsolatban, ami (szerintünk) a másik fejében van?

„Későn jövök, ne várj meg”  – olvasta a szűkszavú üzenetet a lány, és sóhajtva félretette a mobiltelefonját, majd kiment a konyhába, tett-vett, megkeverte a lecsót, kinyitotta az ablakot, megetette a kutyát, lezárta a lecsó alatt a gázt,  elmosogatta a serpenyőt, eltörölgette és  kiterítette a konyharuhát. Aztán lehajolt a kiskutyát megsimogatni.

Csupa megszokott gépies mozdulat, de a gondolatai messze jártak. Nem a kiskutya selymes szőre körül és nem is a körül, hogy a lecsóillatból hamarosan lecsószag lesz. Hallgassunk csak bele egy picit:

>>Vajon mi dolga lehet már a héten a másodszor? Gondolhatta volna, hogy nagyon várom? Miért csak egy üzenetet ír? Miért nem telefonál? Ha túlórázik, fel szokott hívni. Nem számít neki, hogy a kedvencét főztem. Nem számítok neki. Biztosan nem dolgozik, de akkor mit csinál. Már fontosabbak neki a haverok. Nyilván söröznek, és pont arról panaszkodik, milyen unalmas minden estét velem tölteni. A haverjai azzal húzzák, hogy papucs, Ő kikéri magának, de a szálka ott marad az agytekervényeiben és piszkálja. Ráébred, mennyivel felszabadultabbnak érezte magát nélkülem. Mennyivel felvillanyozóbb és izgalmasabb az élet nélkülem. Főleg spontánabb. Jaj, nem kellett volna annyira rágnom a fülét, hogy igyekezzen hazaérni. Vagy lehet, hogy Teri néni hétvégi viccelődése tett be hétvégén, hogy alig várja az esküvőnket. Francba legalább ne kacsintgatna hozzá. Áh, már mindegy volt, egy hónapja látom, hogy valami nem oké. Megunt, alig nézett fel amikor próbálgattam a ruhákat, kövérnek lát. Biztos szakítani akar, csak nem mer vele előhozakodni, vagy megvárja még a szülinapomat. Vagy várja, hogy ma kiboruljak, azért nem jött ma sem, meg tegnapelőtt sem. Micsoda gyávaság erre várni, hogy én mondjam ki a végét. Hárítja a felelősségét, múltkor is azon járt az esze, hogyan térhetne ki a nyaralás megbeszélése alól. Hiába, no nem szeret…<<

„Haladó” verzió, amikor mondasz magadban valamit és a párod nevében meg is válaszolod. Szigorúan csak fejben, lehet a párod elmerülten videójátékozik, kertészkedik, sportol, mindeközben Te a saját kis világodban felépítettél egy képzeletbeli élethelyzetet, szituációt. A fejetekben lévő történet kb. olyan hasonlóságot mutathat, mint egy pókemberes képregény meg a Révai Nagylexikon.

Meddig lehet ezt folytatni? A végtelenségig. Meddig érdemes folytatni? Semeddig.

Ez a jelenség azért félrevezető, mert készpénznek vesszük, hogy tudjuk, mi zajlik a másikban és ezekkel „dolgozunk.” Az eredmény számos esetben csak nyomokban van köszönőviszonyban azzal, mit gondol, érez a másik.

Mit lehet tenni?

  • észlelni, hogy ez a monológ/párbeszéd csak a fejedben létezik
  • észlelni, hogy milyen romboló hatású ez a kapcsolatodra
  • tudatosítani, hogy ez egy olyan spirál, amely önmagát gerjeszti, de Te képes vagy megállítani, azzal, hogy nem engeded a kezdőgondolatot tovább burjánozni
  • hanem megkérdezed magad, hogy ez most a társad gondolata, érzése stb, vagy csak egy feltételezés, ha igen a válaszod, állítsd le mindjárt ennél az első kósza gondolatnál, (a hősnőnk is jobban járt volna ha az ínycsiklandozó lecsót belakmározza és elviszi sétálni a kutyát, és belefeledkezik a csaholásába, dögönyözésébe)
  • megtalálni a probléma gyökerét, vagyis beazonosítani a lelkünk mélyében keringő szükségleteket, érzéseket, amelyeket veszélyben érzünk: bizalom, biztonság, tisztelet, odaadás, szeretet, odafigyelés, törődés, minőségi idő, önbizalom, egészséges önkép, egészséges párkapcsolati kép stb. Ezen akár érdemes lehet szakemberrel együtt dolgozni.

A legfontosabb talán az összes közül, hogy NE FELTÉTELEZZ, HANEM KÉRDEZD meg a párodat. A leghatásosabb ellenszer az őszinte kommunikáció, mert az építi és erősíti a bizalmat, így a probléma gyökerét tépi ki. A kérdezés fortélyaival kapcsolatban hamarosan érkezik egy cikk, bővebben pedig egy őszi workshop témája lesz.

További hasznos gondolatok a témában:

https://beszeljunkrola.webnode.hu/szolgaltatasok/

Ha tetszett, kérek szépen egy like-ot, és megköszönöm, ha megosztod, hátha mást is érdekel. Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek, örömmel olvasom a hozzászólásokat 

Szép napot kívánok: Réka

Párkapcsolati buktató V. – “Ha szeret, akkor tudja…”

Leszámolás a gondolatolvasással

„Ha igazán szeretne, tudná mit akarok, mire gondolok, mit szeretnék szülinapomra, mi jár most a fejembe, mit kellene mondania, mit várok most tőle.”

Zsigeri igényünk, hogy életünk szerelme szavak nélkül is értsen minket, mint ahogyan kisbabakorunkban az édesanyánk. Itt jegyzem meg, hogy rengetegszer halvány lila dunsztom sem volt a kisfiam születése után, hogy miért sír, és csak értetlenül (frusztráltan) pislogtam, amikor gyakorló anyukák biztattak, ugye milyen más a sírása, ha éhes, ha álmos stb… később persze belerázódtam, és azóta a kisfiam egyre nagyobb meggyőződéssel halandzsázik és bár figyelek, most sem értem mindig mit akar.

De tény és való, hogy ez az igény nem enyészik el az érettebb kor beköszöntével sem. Nem segítenek az évek alatt elfogyasztott romantikus komédiák, egyes tini magazinok által továbbdagasztott klisék a romantikus férfiról, aki a legtitkosabb (még előttünk is ismeretlen) álmainkat kitalálja, sőt valóra is váltja. Főként azért is ront a helyzeten, mert a férfiak zöme nem azokon a sajtótermékeken szocializálódik, mint a nők, és fordítva.

Véleményem szerint a gondolatolvasó képességet nem tisztességes elvárni, s még kevésbé fair megsértődni, ha a párunk nem mindig a mi (belső világunk) elképzelésünk szerint cselekszik, gondolkodik, beszélget. El kell fogadni, hogy külön gondolatvilággal, belső valósággal, problémákkal rendelkezik, más benyomások érik. Lehet, hogy miközben Te magadban azon morfondírozol, miért nem esett le neki, hogy fáradtan nincs kedved  főzni és menjetek el vacsorázni, Ő éppen valami munkahelyi problémán őrlődik. Nem érdemes megorrolni egy olyan ki nem mondott kérésen, amin a másiknak lehetősége sem volt elgondolkodni, nemhogy teljesíteni.

Mi a megoldás? A gondolatolvasás elvárása helyett cselekedjünk: ezt csak úgy szoktam hívni, hogy a KÉRÉS csodája, nagyon egyszerűen működik: „Légy szíves vidd le a szemetet” , „Fáradt vagyok, mi lenne, ha elmennénk vacsorázni”, „Beszéljük meg előre, mit csináljunk hétvégén, én túrázni szeretnék Csókakőn.”

Mennyivel barátságosabban hangzik, mint a sóhajtozó „miezadisznóólmármegint”, „azemberhullafáradtanmégvacsorátisfőzzön”, „nekemmindegymitcsinálunkhétvégén”.

Tisztában vagyok azzal is, hogy évek alatt összecsiszolódnak a párok, mélyebben megismerik egymást, gyakran tényleg ki is találják egymás gondolatait, de ez az állapot pont azért hordoz plusz rizikófaktort, mert meggyőződéssé válhat, hogy a párod hajszálpontosan tudja mi jár a fejedben (hiszen tudhatná ennyi év után!) és mégsem teljesíti.

Hamarosan érkezik a következő rész, a gondolatolvasás másik oldaláról!

Párkapcsolati buktató IV. – “Igazam van”

Meg  vagy róla győződve, hogy igazad volt egy vitában? Teljesen világos és egyértelmű, tényekkel alátámasztható, éppen csak egy közjegyzői hitelesítés nem villog rajta, hogy NEKED 100%-ig IGAZAD van. Nemcsak megbántva, sértve érzed magad, hogy a másik ezt nem így látja (értsd: nem ad Neked igazat), hanem nem is érted, hogyan nem érti. Hiszen annyira átlátható és egyértelmű.

Vagy mégsem?

Képzeld lehet, hogy a másik fél (mondjuk a másik feled :)), pont ugyanezt érzi , hogy bármikor bárkinek ő ezt le tudná vezetni, hogy az Ő álláspontja na, az az Igazság maga.

Mediátorként, konfliktuskezelőként naponta szembesültem azzal, hogy ugyanaz a történet, mennyire másként csapódik le a szereplőkben és nem csak az érzések, gondolatok terén, hanem az elvileg „száraz tények” észlelése, befogadása során is.  Őszintén megvallom, hogy talán a bennem élő gyermeki „igazság bajnoka”, vagy a jogászi beidegződés okán hiányérzetem is volt, mert úgy éreztem, sosem tudom meg mi történt valójában.

Aztán rájöttem, hogy objektív igazság, a „mi történt”valójában nem létezik. Illetve úgy létezik, hogy a valóságnak sok-sok igazságverziója van. Nem kirakós játék, hanem sok-sok történet, amik kötődnek egymáshoz is, meg nem is.

Naponta számos alkalommal átéljük, hogy a leghétköznapibb dolgokat, legyen egy leves, egy szín, egy ruhadarab, egy film, más-más emberek másként értékelik, más szemüvegen keresztül nézik. Ugyanaz a leves valakinek csípős, valakinek ízetlen.

Mégis ezt a fenti alapvetést valahogy elfelejtjük, ha konfliktushelyzetbe, vagy más érzelmileg telített szituációba kerülünk. A vita hevében, a konfliktus hullámain hányódva nemcsak hogy nem vagyunk kíváncsiak a másik verziójára, hanem el is felejtjük, hogy a másiknak is van verziója.

De van ám! Mitől és mennyiben más az Ő verziója?

Alapvetően az érzékelés egy biológiai folyamat, melyet az érzékszerveink végeznek, és nyilván már itt adódhatnak különbségek, de az igazi különbséget az észlelés adja, ahogyan az adott pillanatban az agyunk feldolgozza az információt.

Milyen tényezők játszanak szerepet a feldolgozásban?

  • múltbéli tapasztalásaink
  • családi viselkedésmintáink
  • belső eszmerendszerünk, hiedelmeink
  • aktuális lelkiállapotunk, érzéseink
  • aktuális energiaszintünk
  • egészségi állapotunk stb.

Tehát ez picit olyan mintha ezek a tényezők különféle szűrőként, színes lencseként, szemüvegként funkcionálnak a benyomás kialakítása során. Ezért lehet az, hogy ugyanaz a hangerő, nekem normális, neked üvöltés. És nem, attól én még nem bélyegezhetlek meg ijedős nyuszikának, hanem el kell fogadnom, hogy neked ez máshogy csapódik le, esetleg más emlékek hív elő, egészen egyszerűen másként éled meg, mert egy másik ember vagy.

Az „igazam van” játszma beszűkíti a tudatunkat, versengést váltva ki, ezért semmi másra nem tudunk koncentrálni, hogy valaki (főként a másik fél) ismerje el, ha fogcsikorgatva is, hogy igen, veled minden oké, neked volt igazad. Gondolj bele, milyen sokszor fordultál egy harmadik félhez, mintegy döntőbíráként, megerősítést várva. Tőlem legalábbis számos alkalommal várták el ügyfeleim, hogy nyugtassam meg igazuk van.

Egyébként elképzelhető, hogy éppen most megnyerted a “Nagy Kinek Van Igaza” versenyt, de borítékolom valójában mindketten vesztettetek.

Kihagytatok egy lehetőséget, hogy jobban megismerjétek egymást egy érzelmekkel telített szituációban, hogy megértsétek a másik mit és miért reagált, mit szeretett volna elérni és valójában hogyan érezte magát. Mert ez ami, igazándiból jelentőséggel bír egy kapcsolatban, ez a legigazibb igazság a Ti szempontotokból.

A legfontosabb  ebben a történetben, hogy tisztelni kell a másik valóságverzióját és az ehhez kapcsolódó érzéseit, meglátásait. Borzasztóan idő és kapcsolatrabló, azon vitatkozni, hogy kinek van igaza, a legdörzsöltebb ügyvédeket megszégyenítő bizonyítási eljárásokat lefolytatni, ahelyett, hogy ezt a kérdést egészen egyszerűen elengedjük és elfogadjuk, ez egy természetes dolog, hogy mindenki a valóság egy más-más szeletét látja.

Nézz magadba, valóban az a célod, hogy még egy strigulát húzzál a képzeletbeli versenytáblán a saját neved mellé? Nem hiszem. Ez egy lépés lenne a boldog párkapcsolat megtartásában?

Az igazság felderítése iránt igényünket inkább fordítsuk arra, hogy feltérképezzük a másiknak mi és miért fontos az adott szituációban, illetve arra, hogy a saját benyomásainkat, szükségleteinket a másik fél tudomására hozzuk vádaskodás, ítélkezés nélkül.

Itt az idő elengedni ezt az “igazam van”-t, és beszélgessünk a belső valónkról, amelyek a valódi értékek az életünkben.

Ha tetszett, kérek szépen egy like-ot, és megköszönöm, ha megosztod, hátha mást is érdekel. Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek, örömmel olvasom a hozzászólásokat 🙂

Szép napot kívánok: Réka