Nyersen vagy félig átsütve, körítéssel? – avagy egy adag őszinteség rendel

„Én csak őszinte voltam!” – vágta oda az arcába, azzal a hanyagul elegáns mozdulattal, ahogyan ma délben a kisfiam az ebédmaradékot, illetve én a sáros tornacipőt dobom a sarokba.

„Olyan a lábad ebben a cipőben, mint egy kötözött sonka”

„Buta vagy ehhez a pozícióhoz”

„Rondák a fogaid, és röhejesen nézel ki.”

„Egy rakás szerencsétlenség vagy”

„Én biztos nem adnék üveges bébiételt a kisbabámnak, milyen anya az ilyen…”

Ez nem őszinteség, ez tapintatlanság, leminősítés, nyersesség, pocskondiázás, mondjuk ki bunkóság. Azokat meg köszönjük, de nem kérjük.

Nem azt mondom, hogy hazudni kell, szépíteni,  egy jó kapcsolat alapköve az őszinteség, a bizalom elengedhetetlen kelléke, kell a konfrontáció is, és fontos, hogy a párod ismerje meg az igazi, valódi véleményedet, mondanivalódat, lényedet.

Gyerekként azt hittem az őszinteség annyi, hogy igazat kell mondani. Felnőttként is hasonlóan gondolom, viszont arra már rájöttem, hogy nincs abszolút igazság, az én igazságom nem feltétlenül a te igazságod. Illetve az sem mindegy, hogyan élünk vele.

Tehát az őszinteség alapvető szükséglet, megint a HOGYAN –on van a hangsúly.

Hogyan is lehetsz őszinte, anélkül, hogy kézigránátként használd, vagy nyers húst találj fel?

  1. hozzávaló: Tapintat

„A tapintat és a gyöngédség emberfelettien érzékel. Igen, e két képesség emberfeletti.” /Márai Sándor/

Szóval ember legyen a talpán, aki ehhez hozzá tud fűzni valamit, szóval a tapintat megtalálja a módját, hogy úgy fejezzen ki kritikát, hogy az tükrözze a jószándékát, és megtalálja azt a kifejezésmódot, hogy ne bántsa meg a másikat.

Pl. „Úgy látom, ez a cipő nem annyira előnyösen formálja a lábadat, nézd meg azt a másik fazont, szerintem az kiemelné a bokádat.”

2. hozzávaló: Időzítés

Ennél a pontnál megint az empátiás képességedre lesz szükség, hogy megtaláld azt a pillanatot, amikor egy kényes kérdéssel előhozakodsz, tudod ez olyan, hogy nem rúgunk bele fekvő emberbe. Persze az sem követendő példa, amit én tettem kiskoromban, ha rossz jegyet kaptam, hogy folyamatosan lestem anyukámat, vajon mikor megfelelő a pillanat, hogy ezt közöljem vele. Érdekes módon folyton úgy ítéltem meg, hogy nincs itt az a pillanat, de a szülői értekezlet előtti óra határozottan nem volt megfelelő.:)

3. hozzávaló: Támogatás

Mindeközben érezze a másik, hogy értékeled az erőfeszítéseit, vele vagy a problémában, együtt keresed vele a megoldást.

Pl. „Úgy gondolom talán több erőfeszítést kellene tenned, hogy precízebb munkát adjál ki a kezedből. Mit gondolsz, miben tudnék Neked ebben segíteni?”

4. hozzávaló: Fejlődési irány megfogalmazása

Párom ezt a kis fűszert rendszeresen alkalmazza, amikor kikérem valamiben a véleményét.

Az technikája, hogy kiemel valami pozitívumot, illetve elmondja, hogy mit lehetne továbbfejleszteni:

„Nagyon tetszik a téma, de szerintem bővebben ki lehetne fejteni, úgy érthetőbb lenne.”

5. hozzávaló: Elfogadás

Itt arra gondolok, hogy fogadd el a másik más véleményen van, más a belső világa, másként érzékeli a világot, nem biztos, hogy vevő lesz az őszinteségedre, illetve, hogy magáévá akarja tenni.

+ Adalék:

Természetesen vannak olyan kapcsolatok vagy inkább szituációk, amibe belefér a nyers őszinteség, hiszen akad, aki szereti a tatár beefsteket is.

Ha tetszett, kérek szépen egy like-ot, és megköszönöm, ha megosztod, hátha mást is érdekel. Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek 🙂

Szép napot kívánok: Réka

Párkapcsolati buktató III. – rutinból beszélgetünk

Mi történik, amikor rutinból vezetünk?

Mész a kis megszokott útvonaladon, megtetted már ezerszer, együtt dudorászol a rádióval, gondolataid a bevásárlólista vagy jobb esetben az álmaid körül forognak, hirtelen belehasít a dudálás erőszakos hangja, téged kiver a víz, egy másik autó totál szemben van és vezetője hát hogyan is mondjam kissé ki van kelve magától. Arcodat izzadt tenyeredbe hajtod és megfogadod, jobban figyelsz.

Szóval ez egy eléggé kézenfekvő dolog, hogy ne vezess rutinból, de mi van azzal, ha rutinból beszélgetsz? Különösen a pároddal, családoddal?

Hát legalább olyan kockázatokat rejt, mint a rutinból vezetés.

Ugyanis ilyenkor, nem gondolkodunk, nem vonódunk be, sem a lelkünk, sem a szívünk, de igazából az agyunk sem vesz részt a beszélgetésben. Igazából nem is nevezném beszélgetésnek inkább instant kérdés-válasz, vagy halomba dobált mondatokkal. A legégetőbb hiány a másikhoz való kapcsolódás hiánya.

Ilyenkor úsznak be a képbe:

  • a közhelyek, hiszen könnyen hozzáférhetőek, könnyen elsüthetőek, szinte 0 agymunkát igényelnek;
  • rutin témák a leghétköznapibb dolgokról, a legunalmasabb formában tálalva (napi teendők, ki teregessen ki, hol van ez, az, időjárás…)
  • pletykák, a memóriából könnyen előhalászhatóak, helyenként még úgy is tűnhet, hogy szórakoztató (a pletykának egy teljes bejegyzést szánok majd)
  • odafigyelés hiánya: olyan “hallgatóság”, aki csak fizikailag van jelen, de abszolút nem ér el hozzá az információ (mondjuk meg is értem valamilyen szinten, hogy a fentiek nem hozzák extázisba…)

A valódi beszélgetés köteléket teremt, fenntartja a párkapcsolatot a legnehezebb időkben is, remek konfliktusmegelőző módszer, de csak akkor, ha részt veszünk be, nemcsak a szánkkal, hanem a fülünkkel, eszünkkel, szívünkkel, teljes lényünkkel.

Gyere el az előadásunkra, ahol a bensőséges, kötelékteremtő beszélgetések erejéről és minden csínjabínjáról szó lesz.

Jelentkezz most, az első húsz jelentkező ajándékot kap:

https://beszeljunkrola.webnode.hu/

Párkapcsolati buktató II. Igen, de … a világ legnépszerűbb játéka

„Igen, de…” a világ első számú társasjátéka

Egy játék, amit (szinte) mindenki játszik. Tudod ez az, amikor valójában nemet akarnál mondani, de udvariasságból, bizonytalanságból nem mersz vagy nem tudsz nemet mondani. Ez az „igen, de” távolról sem igen, hiszen valójában burkolt ellenvetés, elutasítás, így blokkokat okoz a kommunikációban, és gátolja az őszinte, bensőséges beszélgetés kibontakozását.

Talán sokszor állsz a másik oldalon is (főleg, ha a segítő szakmából jössz), amikor segítségért, tanácsért fordulnak hozzád, és minden megoldási javaslatodra érkezik egy kifogás. „Igen, de arra nincsen időm. Igen, de ahhoz korán kell kelni. Igen, de az megerőltető/fárasztó. Igen, de akkor el kell költözni…. A végén csüggedt csönd, futottunk egy tökéletesen hiábavaló kört.

Ha érdekel, hogyan lépj ki ebből a játszmából, hogyan használj egy ennél jóval építőbb jellegű kommunikációt és ehhez hasonló tippeket is szívesen meghallgatnál, gyere el az előadásunkra, jelentkezz most:

https://beszeljunkrola.webnode.hu/

Párkapcsolati buktatók – Maximalizmus – magasra tett léc a párkapcsolatban

A maximalizmus hatalmas ellenséged, és a legalattomosabb vonása, hogy valahol a szíved mélyen, azt gondolod, hogy a barátod, micsoda motiváló erő. Olyan állásinterjús „Mi a legrosszabb tulajdonságod” típusú dolog, hogy hát igen, én vagyok a tökéletes jelentkező, mert hát az egyetlen hibám, hogy tökéletes akarok lenni…

Ezért aztán valójában egy tökéletes kifogás, amikor túlhajtjuk, túldolgozzuk, túlagonizáljuk magunkat, kicsit hetykén, kicsit büszkén mondjuk, hogy nincs mit tenni, én már csak ilyen kis maximalista vagyok.

A maximalizmus kérlelhetetlen, nem kenyere sem ez elfogadás, sem az odaadás, nem kér a szeretetből, csak a teljesítményt értékeli. Vérzik a szívem, amikor hallom, milyen könyörtelenül bánnak az emberek saját magukkal a 100%-os teljesítmény oltárán, lekicsinylik az erőfeszítéseiket, gondolataikat, energiájukat, mert nem érték el azt a képzeletbeli iszonyú magasra tett lécet.

A maximalizmus könyörtelen nemcsak magaddal szemben, hanem a kapcsolataidban is. Mert a maximalizmus az, ami alapnak vesz minden szeretetet, energiát, amit a másik a kapcsolatba fektet, a hálát hírből sem ismeri, és kíméletlenül lecsap minden apró hibára. Szóval nem igazán segíti elő sem a feltétel nélküli szeretetet, sem a bizalmat.

A maximalizmus nem tiszteli az embert, nem kér, hanem követel , és csak megvetően horkant az „elég jó”-ra.

Szóval szerintem egyáltalán nem a barátod.

A csendes erő

Csend a mai világban?

Zajos a világ, ömlik a zene, a beszéd, a csacsogás, autótülkölés, motorhangok, pittyeg a telefon, zúg a számítógép, furcsa, ha egy pillanatig nem hallunk semmit.. Mindenhol szól valami. Mindenki beszél, vagy élőben, vagy telefonon, mindenfélén keresztül. Társaságban főleg, hatványozottan. Mintha mindenki késztetést érezne, hogy egy pillanatnyi kis csendet megtöltsön sokszor értelmetlen csevegéssel, közhelyekkel, csakhogy ne legyen csend. Én úgy gondolom rohanó, hangos, dübörgő világunkban jó a csend, pihenés a testnek, léleknek.

Sokszor lebecsüljük a csendet. Pedig hatalmas ereje van, és remekül használhatjuk konfliktusos szituációkban.

Mire és hogyan használhatjuk kommunikációs technikaként?

Hogyan? A csend, mint konfliktuskezelési eszköz? Igen! Mediációs tárgyaláson számos esetben alkalmaztam elakadás, vagy passzív ügyfelek esetén. Hogyan működik? Borzasztó egyszerűen, némi bátorság kell bedobni, akarom mondani csendben maradni. Ez az első pár pillanatban kissé kényelmetlen, néznek rám, hogy “Na mi van, neked nem dolgoznod kéne, elbambulál?”, aztán egymásra, vakaróznak, babrálják a tollat, zörögnek a papírokkal, vizet isznak, köhécselnek, a szobára kissé nyomasztóan rátelepszik a csend. A kezdeti zavar egyre erőteljesebb, a csend jelenléte egyre súlyosabb, én pedig egyre inkább várakozóan nézek, hogy rádöbbenjenek lépni kell valamit. 

Sokszor ahhoz, hogy kézbe vegyük a dolgokat (az életünket), az kell, hogy megéljük egy helyzet reménytelenségét, illetve azt az érzést, hogy ez a szituáció magától nem fog megoldódni, más nem fogja megoldani, és ha csak nem történik csoda, nekünk kell megoldani. Nekünk kell kiverekedni magunkat, megoldást javasolni, kreatív ötletekkel előállni.

Valami olyasmi történik, mintha egy gödörbe estél volna, tök sötét van és várod a segítséget. Az első sokk után a mobilodhoz nyúlsz. Nyúlnál, de kiesett a zsebedből. Négykézláb körbetapagatózol, de sehol nem találod. Aztán kiabálással próbálkozol, de senki nem hallja. Kénytelen leszel Te saját magad, lépésről, lépésre, göröngyökön, fűcsomókon keresztül kimászni a gödörből.

Ez történik a csendben is. Belátjuk, hogy vagy nincs segítség, vagy tenni kell a segítségért. Nekünk kell kezdeményezni, és nem arra várni, hogy a társunk/anyukánk/barátunk mindent megold.

Szép lassan megtanulunk, képessé válunk felelősséget vállalni a tetteinkért, a véleményünkért, a megnyilvánulásunkért. A dolog szépsége, hogy ezáltal nő az önbizalmunk, hiszen csupa olyan dolgot teszünk, amihez eddig nem volt bátorságunk, mégis megtettük.

Nem undok, csak undokul viselkedett…

„Nem undok, csak undokul viselkedett” – vágtam rá gépiesen, hiszen az évek során a véremmé vált, hogy a személyt és a tettet elválasszam egymástól, és a személyt, az embert ne minősítsem.

„Hate the sin, love the sinner” gondolat Gandhitól származik, és számomra a mediáció, coaching egyik kulcsgondolata.

A gondolat számomra azért is átütő erejű, mert megengedi, hogy  hibázhatsz, pusztán mert ember vagy. Benne van a pakliban, hogy nem mindig cselekszel tökéletesen, rossz döntéseket hozol, olyat mondasz amit megbánsz. Aki él, lélegzik, az bizony hibázik is. Te is, én is. Személyes meggyőződésem, hogy sokkal többet mutat meg egy emberből, hogy aztán mit kezd a hibával, hogyan vállal érte felelősséget.

Hatalmas terhet ró egy másik emberre, ha beskatulyázzuk egyetlen hibás döntése, rosszul sikerült tette alapján. Az egyszeri bolti lopáson ért gyereket, tolvajnak, a félelemből igazságot elhallgatót hazugnak, a fáradtságtól elgyötört anyukát lustának, a szótlan, befelé forduló szomszédot mogorvának, a magát földhöz vágó gyereket hisztérikának.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy van összefüggés a jellem és a tettek között, viszont hatalmas változást okoz a kommunikációban, gondolkodásban és az érzelmi életünkben is, ha nem lustadisznózod le a párodat mikor nem viszi le a szemetet, vagy nem minősíted érzéketlennek, ha hullafáradtan nem beszélgetett két órán keresztül.

Ami még érdekes, és tanulságos lehet, figyeld meg, hogy saját magaddal szemben, a belső dialógusban egy nap hányszor minősíted magad. Saját magamon vettem észre, hogy indokolatlanul sokszor kiáltottam fel magamban, hogy jaj de béna vagyok, feledékeny stb.  Tudod, saját magaddal is kedvesnek, megbocsátónak kell lenned.

A legális múltban élés – a nosztalgia szerepe a párkapcsolatban

Imádom a nosztalgia keserédes sóvárgását, egyik kedvenc időtöltésem otthon feltúrni az emlékes dobozomat, meghatódom, ha a kisfiam az unokatestvéreim féltve őrzött matchboxait tologatja, ha megérzem anyukám Venezia parfümjét, nagy  becsben tartom a nagyanyám gyűrűjét, porcelánját, menthetetlen vagyok.

A nosztalgia a párkapcsolat terén is kiválóan hadra fogható.  Gondoljunk vissza, hogyan viselkedtünk egymással a kapcsolat hajnalán? Milyen apró kedvességeket tettünk meg? Milyen kis jellemző rituálék voltak? Van-e valami meghatározó ruha, illat a gardrób mélyén? Becenév, ami kikopott? Közös időtöltés, ami időközben alámerült? Néha érdemes kiporolni ezeket az emlékeket, és újra beépíteni a mindennapjainkba.

A nosztalgia egyébként jó beszélgetésindító is, a közös emlékek felidézése garantáltan jobb hangulatot teremt, mint a napi bosszúságok kielemzése. Érdemes arra is koncentrálni, hogy miért is éreztük annyira jól magunkat a kapcsolat kezdetén, mi okozott örömöt, mi volt az ami megtetszett a párunkban, miért volt olyan jó az a nyaralás.

Nézzünk magunkba is, mi milyenek voltunk a kapcsolat kezdetén? Mennyi időt fordítottunk a készülődésre? Itt nemcsak a külsőnk kicsinosítására gondolok, bár az is megér egy misét, hanem, hogy lélekben, érzelmileg hogyan készültünk egy találkozásra. Milyen gondolatok jártak a fejünkben? Képesek voltunk teljes valónkkal, minden idegszálunkkal odafigyelni egymásra?

Mit gondolsz meg tudod ezt tenni ma is?

Használd a karizmádat!

Használd a karizmádat! – hangzott a főnököm szájából. Mint egy kavics a cipőben, úgy piszkált ez a mondat. Van-e egyáltalán nekem olyanom? Telt az idő, egyik nap éppen fültanúja volt egy  beszélgetésnek, utána rám kacsintott és azt mondta: Most használtad!

Megvilágosodtam, hogy bár az igazi szó szerinti értelmében vett karizma csekély számú, szerencsés csillagzat alatt született sajátja, de mindenkiben lapul valamennyi.  Az én karizmám a lelkes, vidám temperamentum, amikor ezt „használom” könnyebb minden, gördülékenyebben beszélgetek, többet mosolygok és lényegesen több pozitív visszajelzést kapok. Kicsit ez olyan mindennapi szupererő, egy olyan képesség, kisugárzás, ami már eleve rendelkezésedre áll. Lehet, hogy neked a kedvesség a karizmád, lehet, hogy kettő másodperc alatt megvigasztalsz valakit, vagy játszi könnyedséggel nevettetsz. Jól tudsz meghallgatni másokat, szívmelengető az ölelésed, vagy kitartóan mész a saját utadon, kiválóan ötletelsz, vagy baromi jó medvehagymás pogácsát sütsz.

A lényeg, hogy ez a tiéd, és attól, hogy talán nem annyira nyilvánvaló számodra vagy ellenkezőleg, természetes, hogy rendelkezel vele, ne becsüld le. Úgy látom a világ a tökéletességet és az egyformaságot hajszolja, sokan ugyanabba az irányba próbálják fejleszteni magukat. Másként szép a hóvirág és az orchidea. Másként hat egy kedves, dicsérő szó és egy építő jellegű kritika, de egyaránt értékes és mindkettőre szükség van.  Az önfejlesztés, önismeret jelentőséget nem becsülöm le, de közben találd meg azokat a tulajdonságaidat, amelyek talán nem annyira felkapottak, de egyediek és színesebbé teszik a világot.