Méricskélés nélkül – élni és élni hagyni

Énidő, Teidő, miidő??? – bejegyzés a kisgyermekes mindennapokból

Lehet-e igazságosságról beszélni egy kisbaba születése után az “énidős” programok tekintetében?

Íme az én véleményem, egyben némi betekintés a családunk életébe, nem mondom, hogy így kell csinálni, a cél az elgondolkodás a hasonló cipőkben járóknak:

A sarkalatos pont, hogy mindketten kivegyük a részünket a gyerekkel kapcsolatos örömökből, gondokból, problémákból, kételyekből, hullámhegyekből, völgyekből. Az teljesen természetesen, hogy életmódbeli, személyiségbeli különbségünkből ez másként csapódik le, másként éljük meg, ezeket a dolgokat. Máshogyan csatoljuk is vissza a gyerekhez, aki minden bizonnyal érzi a különbséget, de szerintem ez fejleszti a személyiségét, énképét. Mindketten kicsit másként szeretjük, máshogy mutatjuk ki felé, és igen, néha másként is dobban meg a szülői szívünk.

A fenti pontból következik, hogy a gyerekkel kapcsolatos időtömeg (azaz napi 24 óra) azaz az ébrenléti idejéből kb. 13 óraból is ki kell vennünk a részünket. No és itt már nem lehet abszolút értékű igazságosságról beszélni, mivel teljesen más időbeosztásban, körülményekben tudunk együtt lenni a gyerekünkkel.

Én jelenleg “itthon vagyok a kisbabámmal”, “főállású anyuka” vagyok, tehát korlátlan időben, gyakorlatilag egész napot együtt töltjük. A párom viszont 8 órát dolgozik, összesen 3 órát utazik, esténként tud kb. 1,5-2 órát a gyerekkel tölteni, jó esetben. Ebben a két órában benne van a közös vacsora is, amikor hárman vagyunk, picit azért játszunk hármasban is, tehát a hétköznapokban relatíve kevés időt tudnak kettesben tölteni. Vallom, hogy más a szülő-gyerek együttlét, ha nincs egy légtérben a másik szülő. Ebből fakadóan, nyilvánvalóan ki van többet a gyerekkel? A gyerekkel kapcsolatos terhek javarészt rajtam vannak. Ez (most:) nem panasz, hanem ténymegállapítás, de ez azzal is jár, hogy én szívom be a kis harmatos reggeli illatát, hallom többet a kacaját, és az “első” dolgok, változások is többnyire az én jelenlétemben történnek. Ez puszta matematika, a nagy számok törvénye.

Soha nem lesz matematikai egyenlőség szerinti igazságosság. Nem mérhető percekben, hogy ki mennyit foglalkozik a gyerekkel, kinek hány perc, óra, havi hány alkalom “kimenője”, szabadidős programja van. Vagy ha mérhető is, nem összehasonlítható.

Ami nem igazságos, az pont ez a méricskélés, adok-kapok.

Vannak nekünk alapköveink, amikhez tartjuk magunkat, vagy igyekszünk tartani magunkat:

1. Figyelünk arra, hogy legyen hármasban/kettesben/egyedül töltött idő, és a számunkra fontos dolgokat jó előre megtervezzük, bevéssük a közös google naptárba, akár hónapokra előre. Ez több előnnyel jár, növeli a biztonságérzetet, és jó dolog várakozni.

2. Külön programok szervezésénél, illetve a másik ilyen igényének elfogadásánál kiemelkedő jelentőségű, hogy legyünk tisztába vele, hogy az a másiknak, illetve saját magunknak miért fontos. pl. a párom snowboardozása jóval több, mint egy téli sport, nála ez megszállottság, sírig tartó szerelem, ami ráadásul párosul a fotózási, videózási szenvedélyével. És pont. Oda menni kell.

3. Szorosan ide tartozik, hogy ami a másiknak örömet okoz, abban támogatjuk és nem öljük egymást. Akkor is, ha időről, pénzről van szó, vagy emiatt le kell mondani egy saját programot.

4. Összehangolás, egyensúly megtalálása pedig a kommunikáción múlik. Ha megtaláljuk a saját szükségleteinket, vagy a párunk panasza, méricskélése mögött meghalljuk az ő szükségletét, sokkal könnyebb lesz megtalálni azokat a szabadidős programokat, amelyek valódi feltöltődést adnak, illetve ha a valódi vágyainkról beszélünk vádaskodás helyett rengeteg konfliktust megspórolhatunk. Bizalom és tisztelet. Őszintén el lehet mondani, hogy figyelj, nekem most arra van szükségem, hogy egyedül elugorjak a dm-be (gyerekágyas időszak), vagy hogy két órát áztassam magam a barátnőimmel az Árpád fürdőben.

5. Élni és élni hagyni.

A Gyermek születése előtt is szabad, önálló emberként tekintettünk egymásra, külön programokkal, esetenként külön célokkal. Attól, hogy a gyerekünk van, és minimálisra redukálódik a függetlenség és a gyerekkel kapcsolatos kötelezettségek, tevékenységek rengeteg időt elvesznek, ráadásul a külön programokban egymásra vagyunk utalva, attól még a kapcsolat viszonylatában tisztelnünk kell az önálló emberi lényt.

Végül, ha folyamatosan méricskélek, elfelejtek örülni a párom örömének. Ami nem jó. Hiszen egy párkapcsolatban, de minden emberi kapcsolatban örülni kell az örömnek, sikernek, gyarapodásnak, szerencsés fordulatoknak. Ha méricskélek, abszolút értékű igazságokat kajtatok excell táblában vezetve, akkor nem a megfelelő dologba ölök energiát. Sőt időt vesztek, ami egyébként is olyan szűken van mérve.

Viszont ha Ő örül, én is örülök, sőt a gyerekünk is. nyertes-nyertes-nyertes:)

Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod, hátha más is hasznosnak találja 🙂

Kapcsolatból szövetség – 7 dolog, ami szorosabbra fűzi a köteléket

Mindenki ismer olyan párokat, akik vállvetve kelnek át az élet legviharosabb megpróbáltatásain, a hétköznap apró-cseprő problémáin, és az emberpróbáló kríziseken egyaránt, ők azok, akik befejezik egymás mondatait,önkéntelenül is keresik egymás közelségét, és olyan szívmelengető tekintettel néznek egymásra, amit látva a kevésbé harmonikus kapcsolatban élőket a sárga irigység kerülgeti.

Milyen szerencsések! – gondolod, és ha párkeresésben vagy felírod a listára a tökéletes férfit/nőt, ha egy kissé vérszegényebb kapcsolatban élsz, máris húzol egy strigulát a párod rossz tulajdonságai közé.

Micsoda tévedés! A kiegyensúlyozott, erős lelki háttérrel rendelkező kapcsolatok nem (csupán) csodás egymásra találások eredményei, a párok nem a kifürkészhetetlen sors eredményei, hanem olyan döntések, cselekvések következményei, amelyet minden áldott nap megtesznek.

De melyek ezek a dolgok, amelyek eltéphetetlen köteléket sodornak a szerelmesek közé?

Egymás támogatása: legyen szó kis vagy nagy célokról, fogadd el, hogy fontos a másiknak, vagy ha valamilyen trauma éri vagy egyszerűn nehéz helyzetben van.

Tisztelet: mindig, minden helyzetben légy tekintettel a másikra, tiszteld benne az embert, ne becsméreld, ne kicsinyeld le, és ne használj sértő jelzőket. A maró gúny nemcsak őt savazza, de téged és a kapcsolatot is. De ugyanígy, ne beszéld ki a háta mögött, a vele kapcsolatos problémákat vele beszéld meg.

Építő jellegű konfliktuskezelés és megbocsátás: lényeges, hogy a viták, nézeteltéréseket kellő mélységben megvitassátok, megértsétek egymás véleményét, álláspontját, és hogy ne tartsatok haragot. A megbocsátásnak hatalmas ereje van, ha a megfelelő módon, kellő empátiával és felelősségvállalással történik.

Egy nehéz helyzet megoldása együtt, túllendülés egy kritikus időszakon: a sorstársi közösségben átélt krízis és annak megoldása is sarkalatos pontja a kötelék szorosabbá fűzésének, hiszen ezek életünk fordulópontjai, kapcsolatunk próbái. Ha itt jól vizsgázik a pár együttműködésből, közös küzdelemből az olyan alap, amire a későbbiekben is lehet építeni.

Közös célok: bármilyen cél, ami egy kapcsolatnak irányt szab, közös elfoglaltságot, közös építkezést jelent. Segít abban, hogy tudatosabban éljünk a mindennapjainkban, lelki szemeinket a horizontra függesztve.

Közös hobbi: a közös minőségi idő eltöltése kulcsfontosságú a kötelékteremtésben, a pihenés, a sport, a vidám pillanatok átélése jelentős mennyiségű érzelmi tartalékkal látja el a kapcsolatot, kiszakít a napi mókuskerékből, irányt adhat társunk új szemszögből való megismerésének.

Szeretetteljes kommunikáció: hallgasd meg a másikat, figyelj rá, kezdeményezz beszélgetést, vegyél részt ne csak az eszeddel, hanem szíveddel-lelkeddel is a beszélgetésben. Tudatosan csökkentsd a rutinszerű, automatikus beszélgetést.

5 dolog, amit a páromtól tanultam a gyereknevelésről

Bizony-bizony, ezért klassz, ha egy gyereknek van apukája is! A párom ugyanis bizonyos dolgokat teljesen másképpen csinál, ösztönösen, vagy személyiségéből fakadóan sokszor más a hozzáállása. A másik dolog az, hogy hétköznapokon a nap legnagyobb részében én vagyok a gyerekkel, Ő hazaérve a munkából a friss erő. Tehát mire az én idegrendszerem felmondaná a szolgálatot, érkezik a felmentősereg. A gyerek szempontjából pedig mintha egy új időszámítás kezdődne: APA HAZAJÖTT, teljes extázis, ami egyrészt szívet melengető, másrészt irigylésre méltó 🙂

A gyerekünk számára a párom a világ legviccesebb, legnagyszerűbb, legcsodálatraméltóbb embere (magam is osztozom egyébként ebben a csodálatban) Együttlétüket az első naptól kezdve elégedett kisbaba gurgulázások, gőgicsélések, majd később kacarászások kísérték, és csak a vak nem látta, ezek bizony egy húron pendülnek. 

Bevallom őszintén, van bennem némi irigység, míg én vagyok az evés, alvás, a D-vitamin, oltás és napirend felelős, addig hétköznap esténként a párom a szupersztár és a világ legjobb játszótársa.

Esküszöm, nem az irigység, hanem a kíváncsiság motivált, hogyan éri el mindezeket. 

Titokban tehát figyeltem és tanultam:

1.) Lazaság: bár kellenek a korlátok, keretek, ne legyünk annyira megfeszülve, adjunk teret a spontaneitásnak, a párom egy cseppet sem aggódik, ha fél órával később megyünk el sétálni, ha nem a szokott időben fürdik. Nekem, aki hajlamos vagyok a napirend és kiszámíthatóság témakörre rágörcsölni, felüdülés látni, hogy nem kell folyton az órát nézni, nem kell kiborulni, ha a gyerek nyűglődik, és a nyugalom, lazaság RAGÁLYOS, átragad a gyerekre. És egy kicsit rám is.

2.) Bizalom a babában és a szülői énünkben: na a párom, az, aki aztán nem gyötrődik éjszakánként, hogy elég jó szülő-e 🙂 (egyébként felesleges is), na de én. Én elemző típus vagyok, ráadásul szorongásra hajlamos, így lenyűgözve figyelem, hogy Ő egyszerűen megéli a szülői szerepet a maga nehézségeivel és szépségeivel. Tudja, hogy egy adott pillanatban igyekszünk megtenni, amit meglehet, de óhatatlanul hibázunk is. Ettől még nem dől össze a világ és a gyerek lelki épsége sem fog károsodást szenvedni.

3.) Kevesebbet aggódni: a fentiekből következik, hogy én rágódom, rettegek meglévő és az (elképzelt) esetleges jövőbeni problémáktól. A párom nem, és neki van igaza. Minden, ami eddig hatalmas ügyet/aggódórohamot/lelkiismeretfurdalást generált, vagy megoldottunk, vagy magától megoldódott. Egyébként az utóbbi volt túlsúlyban, még egy ok, hogy ne fektessek felesleges energiát az aggódásba. Majd ráérünk akkor aggódni, agyalni, megoldást keresni, ha felmerül egy probléma. Egyébként sem tartanék előbbre, ha megpróbálok felkészülni, információt gyűjteni, és bevonzani sem szeretnék rossz dolgokat.

4.) Megélni a pillanatot: félredobni mindent és teljes odaadással figyelni ahogyan gurul a labda, teljes elmélyüléssel tanulmányozni a szappanbuborékot, állathangot utánozni, bogarat, levelet, kavicsot tanulmányozni, növényt simogatni, úgy hogy közben nem jár azon az eszem, hogy jaj, mindjárt rohanni kell haza ebédelni, mert nem fekszik le időben, vagy majd meg kell törölni a kezét, de hol is van a törlőkendő… stb. Bevonni a gyereket a legnagyobb komolysággal bútor összeszerelésbe, gitárhangolásba, jelentős eseménnyé avatni a körömvágást 🙂

5.) Gyerekké válni: úgy játszani vele, hogy közben elfelejteni a fentieket, rácsodálkozni minden új dologra, felfedezni, csúszni, mászni, úgy figyelni valamit, hogy közben megszűnik a világ, spontán kitalálni új játékokat, a játékokkal, háztartási eszközökkel nem a megszokott módon szórakozni. Ha valami mulatságos, önfeledten nevetni.

+ 1: Szélesebb perspektíva: kitekintés a “nagyvilágra”, mivel itthon vagyok és az időm jelentős részét a gyerekkel való foglalkozás és a háztartás teszi ki, óhatatlanul is beszűkül nemcsak az életterem, hanem a gondolkodásom, illetve a benyomásvilágom is. Ez több szempontból is probléma, most csak azt emelném ki, hogy eltolódnak a hangsúlyok, és hajlamos vagyok apró, hétköznapi kellemetlenségekből is “nagy ügyet csinálni”. A párom, aki dolgozik, ráadásul egy másik városba, teljesen más perspektívában látja a dolgokat, ami nekem is segít a nézőpontváltásban.

Kedvesség – méltatlanul alulértékelt értékeink

A kedvesség egyértelműen nem trendi, pozitív, de nem sok vizet zavaró, helyeske, aranyos, nem túl mély nyomot hagyó érték lett. Pedig ennek nem kellene így lennie!

A nyár elején Brugge-ben jártunk, és először nem is tudtam, hogy a csodálatos környezet mellett, mi az, amitől sokkal jobb volt a közérzetünk. Rövid gondolkodás után rájöttem, hogy a kedvességről van szó. Elsőkörben az udvariasság! Ez is megérne egy misét, de most unokatestvére, a kedvesség van soron. 

A kedvességet igenis emberszámba kellene venni, mert a kedvesség erő. A kedvesség hegyeket tud megmozgatni, és ami a legjobb, hogy megsokszorozva kapod vissza.

Számomra a kedvesség egy komplex érzelem: empátia, segítőkészség, életigenlés, tisztelet (saját magam és másoké) egybegyúrva. Egy olyan gesztus saját magam és a másik ember felé, hogy a világ szép hely, békében vagyok a világgal és önmagammal és ezt tudom sugározni. Egy kedves ember magabiztosságot tud sugározni, mert a kedvesség ad.

Igazi lélekerősítés, törődés egy másik emberrel, állattal, néha csak egy dícsérő szó, érintés, érdeklődés vagy segítség, vigasztalás formájában. Ráadásul igazi közösségépítő erő: kutatások megerősítették, hogy a “kedvesség” hasonlóan nevetéshez és az ásításhoz ragadós, így valójában hasznos dolog is kedvesnek lenni.

Van még egy kapcsolódási pont: a jóindulat. Szintén a kihalás szélén áll, tegyünk ellene. Legalább, úgy hogy ne kritizáljunk, tudom-tudom, nehéz megállni, hiszen kiszúrja a szemünket, hogy hát jessszusom, há mér vett fel miniszoknyát a sonkacombjaira, de hosszú távon, jobb, ha átállunk a jóindulatra. Szebben is öregszünk tőle. Van érdekesebb beszédtémánk is.

Szerintem ne legyen luxus a kedvesség. Ha jó napunk van, ha jól megy a sorunk, azért, ha pocsék, azért. Az igazi kihívás (haladóknak is!), ha bal lábbal keltél fel, akkor se mordulj rá a pénztárosra, ne vágj pofákat, ne mordulj rá a párodra, és ne duzzogj magadban. Helyette: bármikor dönthetsz úgy, hogy kedves vagy. Elsőkörben magadhoz, szeresd és tiszteld magad, óvd a testi-lelki egészségedet, pihenjél. Ne becsméreld magad, se magadban, se mások előtt. Ha ez megvan ugyanezt tedd meg a környezetedben élőkkel, pároddal, családoddal, barátaiddal, sőt idegenekkel.

Eltemetett konfliktusok

Sztori a konfliktuskerülésről

eltemetett.jpg

A konfliktuskerülés is egy konfliktuskezelési stratégia. Van, amikor ez az egyetlen járható út, van, ha nincs tétje a dolognak, vagy a másik ember korából, helyzetéből kifolyólag nincs olyan helyzetben, hogy megértse a probléma lényegét. A másfél éves kisfiammal nem vitatkozom, hogy ha felemás zoknit akar felvenni, ugyanígy az idős szomszéd nénire is ráhagyom, hogy három pulcsit kell felvenni 28 fokban.

De más esetekben kifejezetten romboló hatású, a problémák szőnyeg alá söprése. Családokat, baráti kapcsolatokat mérgez meg a ki nem mondott, de tapintható feszültség.

Tegyük fel, hogy Bandi, veled kb. egykorú unokatestvéred kölcsönkérte a sövényvágót, nem beszéltétek meg mikor hozza vissza, de már eltelt egy év, igazán visszahozhatná – gondolod. Bandival  és feleségével egyébként jó viszonyt ápoltok, közel is laktok, nyaranta több ízben fogyasztottok életmentő fröccsöket.

Legközelebb egy családi összejövetelen találkoztok:

„Nem szólok, mert csak gond lesz belőle, most nincs jó passzban, majd legközelebb.”, legközelebb, „Á, most olyan jó a hangulat, különben is olyan ritkán van együtt a család, minek rontsam el”, aztán „Ennyi idő elteltével, kicsinyesség lenne felhozni”, „egyébként is a Bandinak kellett volna már rég bocsánatot kérnie és visszaadni azt a nyomorult sövényvágót.” Végül ne hívjuk meg Bandiékat az esküvőre, annyira nem vagyunk jóban, valahol meg kell húzni a határt.

Bandi lehet, hogy ugyanezt gondolja magában, illetve az is elképzelhető, hogy Bandi az egész problémát nem észlelte, ellenben azt érzékeli, hogy Te olyan furcsán méregeted és egyre távolságtartóbb vagy. Azon kifejezetten megsértődött, hogy nem kapott esküvői meghívót, de nem szól.

Az évek során a jelentéktelen kis sövényvágó incidens egyre nagyobb árkot ás köztetek. Közben szalad az élet, építkezés, költözés, nyaralás, gyerekek érkezése, munkahelyváltás, néha a sátoros családi ünnepekkor összefuttok, ahol kínos “Hogy vagytok”-on kívül nincs mit mondanod Bandinak. Szó nincs már spontán fröccsözésekről, sütögetésről, pedig közel egykorúk a gyerekek és közel laktok egymáshoz.

Mit lehetett volna másként csinálni? Kézenfekvő, hogy már az elején tisztázni kellett volna, hogy Bandinak mikor kell visszaadnia a sövényvágót. Az információhiány a konfliktusok kiváltó okainak egyik élharcosa. Ha tehát a konfliktuskezelést, a megelőzéssel kezdenéd, törekedj arra, hogy minél pontosabban kommunikálj és ellenőrizd a másik fél is megértette-e, úgy értette, ahogy te.

Ha ezt a sövényvágó kölcsönadásakor elmulasztottad, a következő találkozásnál is lehetőség lett volna tisztázni: pl. “Bandi, tudom, hogy nem beszéltük meg, mikor hozzad vissza a sövényvágót, de az a helyzet, hogy szükségünk lenne rá. Mikor tudnád visszahozni?”

Nyilván ahogy haladunk előre az időben, ez egyre kellemetlenebb, éppen ezért célszerű mielőbb ezt a beszélgetést megejteni. Ha nem volt hozzá bátorságod, az azt vonja maga után, hogy egy idő után, már nem a sövényvágóról kell beszélni, hanem a kialakult szituációról, érzelmekről. A jó hír az, hogy ebben az esetben sem reménytelen a kommunikáció, csak egy kis kurázsi kell hozzá. Fontos, hogy négyszemközt legyetek.

Nézzünk néhány példát erre:

“Bandi, úgy érzem valami feszültség van köztünk. Sokat jelent nekem a jó viszonyunk, beszéljük meg, hogyan ment félre. Te mit gondolsz?”

“Bandi, sokat gondolkodtam, hogyan hozzam fel a témát ennyi év után, de megmondom kerekperec, nem örülök, hogy így alakult ez a történet. A sövényvágó kölcsönadásáról beszélek. A sövényvágó, mint olyan már nem is nagyon érdekel, viszont az igen, hogy nem is beszélünk egymással és nem találkozunk. Ezeket nagyon sajnálom. Ügy érzem, már jóval korábban tisztázni kellett volna.”

“Bandi, tudom, régen nem beszéltünk, és egy kényes témát fogok érinteni. Sajnálom, hogy így alakultak köztünk a dolgok. Sajnálom, hogy annak idején, nem tisztáztuk, mikor legyen a visszaadása. Hibáztam abban is, hogy nem kértem vissza határozottan, és nem voltam veled őszinte. Sajnálom, hogy dacból nem hívtunk meg Titeket az esküvőre. Bocsánatot szeretnék kérni. Elfogadod a bocsánatkérésemet? Te hogyan látod ezt a dolgot?”

“Bandi én még mindig neheztelek rád, de már magamra is. Rosszul érzem magamat, hogy így elromlott a kapcsolatunk. Te hogyan látod? Érdemes megbeszélni?”

Miért is jó ez?

Igen, tudom, mit gondolsz. Nem egyszerű felváltani az üres hogyvagyokat, ezekre az őszinte kérdéseket. Nem kertelek, lehet, hogy nehéz lesz, kellemetlen, izzadni fogsz előtte, görcs lesz a gyomrodba, ha szokatlan számodra ez a fajta kommunikáció. De hidd el, akkor is megkönnyebbülést hoz, ha Bandi nem borul a nyakadba és nem kapja elő a határidőnaplóját, hogy rögtön időpontot egyeztessetek jövő hétvégi grillezésre. 

Azért is jó ez a fajta felütés, mert egyrészt beszél a te érzéseidről, amit elmagyarázol Bandinak, illetve szól a te felelősségvállalásodról, bocsánatkérésről. Az ezt követő nyitott kérdések pedig Bandinak adnak lehetőséget arra, hogy ugyanerről beszámoljon neked. Ha ő erre még esetlegesen nem áll készen, vagy váratlanul érte a dolog, később is folytathatjátok ezt a beszélgetést.

Nem állítom, hogy varázsütésre helyreáll minden, ha te ezt az első lépést megteszed, viszont abban biztos vagyok, hogy nem bánod meg és a hasznodra lesz. Hiszen kezedbe vetted a konfliktus kezelését és nem csak kiszolgáltatva sodródsz az árral.

Egy ilyen élmény, képessé tesz arra, hogy meglásd, hogyan lehet megelőzni a konfliktusokat, illetve hatékonyan kezelni, illetve ezek kitartó gyakorlásával van egy olyan kívánt mellékhatás, hogy jelentősen javul a kommunikációd.

Szóval tessék, kirázni azt a bizonyos szőnyeget!

Ha bővebben érdekel a téma, gyere el az előadásunkra:

https://www.facebook.com/events/365167244209768/

Csak vicceltem!

Fotó: Kerekes Péter

Nem titok, hogy a  humor kapcsolataink fűszere. A legfrissebb kutatások szerint, ha többet nevetünk, tovább élünk, a rengeteg nevetős, mosolygós pillanat szorosabbra fűzi a köteléket. A jó humorérzék a párválasztási kívánságlisták egyik éllovasa, a nehéz, sokszor kínos helyzeteket is remekül megment egy-egy jól elsült poén, önirónikus hozzászólás.

De mi van az olyan viccekkel, szurkálódásokkal, amik az elevenedbe vágnak? Olyan szavak, amelyek egy szempillantás alatt megmérgezik a levegőt? El lehet venni egy megjegyzés élét – Ugyan már, csak vicceltem! felkiáltással? Ér-e a viccet kibúvónak vagy rejtett fegyvernek használni?

Lelövöm a poént. Nem, nem ér. 

Mert ez nem viccelődés, hanem piszkálódás, sértegetés, beszólogatás, ráadásul még el is akarjuk venni a másik jogát attól, hogy ezen felháborodjon, megvédje magát. Bónuszként még rá is sütjük, hogy nincs humorérzéke, nem érti a viccet, nincs benne a mókában.

Nem mókás, ha valakit piszkálunk olyan dolgokkal, amiről tudjuk, hogy idegesíti, zavarja, bosszantja. Mindenkinek vannak “nyomógombjai“, amire érzékenyen, megbántva reagál. Ezek a nyomógombok önbizalomhiányból, frusztrációból, régi kellemetlen emlékekből, esetleg traumákból fakadnak. Engem például rengeteget csúfoltak kiskoromban a külsőm miatt (vézna, szemüveges, esetlen kislány voltam), az orrom megmaradt gyenge pontnak, a leghalványabb viccelődés, utalás az orrméretemre borzasztóan érintett, rögtön Pinocchionak éreztem magam.

Ha Te is gyakran kerülsz ilyen szituációba, egyik vagy másik oldalról, érdemes elgondolkodni, hogy mi a nyomógombod és mi van mögötte, ez elsősorban téged segít, egyrészt önismereti munkát jelent, másrészt támpontot, hogyan kommunikáld ezt a másik fél felé.

A legközelebbi ilyesmi egetrengető poénnál célszerű közölni Humor Herolddal/Heroldinával, hogy

– számodra ez nem vicces, 

– miért nem vicces.

Felszínesebb viszonyokban, illetve, ha látszik, hogy vaktöltény (szerencsétlenül félresikerült poén) volt, az utóbbit nem szükséges ragozni, viszont ha számodra fontos személytől, párodtól, családtagtól, baráttól érkezik a megjegyzés egy nyugodtabb, tisztázó beszélgetésre lesz szükség, ahol a miértekre is ki kell térni. (Pl. “Nem szeretem, ha az orrommal viccelődsz, csúnyának érzem magam és elbizonytalanodom. Kérlek ez ne legyen vicc tárgya, mert ez engem bánt és nem tudok veled nevetni”)

Ha Te vagy Humor Herold/Heroldina (én is feltettem a kezem), akkor  két dolog van:

1. ) elővigyázatosság+bocsánatkérés

Mindenkinél más és más a határ, hogy mi az ami még belefér és mi az amivel nem viccelünk kategória (pl. halállal nem viccelünk, a pénz nem vicc tárgya… stb., de ez egyénileg változó) Számos esetben pusztán információ hiány is okozhatja, hogy egy ártatlannak szánt mondat súlyos sebeket tép fel.

Ha látod, hogy egy vicc rosszul sült el, ne magyarázkodj hosszan és főként ne hibáztasd az illetőt, inkább kérj bocsánatot.

2. ) vajon elképzelhető, hogy viccbe burkolunk bosszankodást, elégedetlenkedést, megbántottságot, olyan negatív érzelmeket, amelyeket szemtől-szembe nem mondanánk ki, de viccelődve, piszkálódva már kissé kinyitjuk a szelepet?

Gyanús jel, ha Te magad sem érzed viccesnek, illetve, ha szinte feszít a téma, késztetést érzel, hogy kicsit odavágjál, odapirítsál. Kérdezd meg magadtól mi az ami zavar, és inkább beszéljétek meg.

De viccet félretéve (nem bírtam megállni, elnézést mindenkitől), a fentiek senkit se riasszanak vissza a humoros, nevetős, mosolygós, kétrétgörnyedve kacagós pillanatoktól, csak figyeljünk egymásra közben.

Volt már olyan, hogy egy viccesnek szánt megjegyzés belegázolt a lelkedbe?

Jéghideg izzás – más szemmel a konfliktuskerülésről

Miért is kerüljük a konfliktusokat?

Mert a konfliktuskerülés mögött alapvetően két dolog van, a félelem és a vágy a harmónia mindenáron való fenntartására.

Mitől is félünk, ami miatt nem megyünk bele egy vitába, veszekedésbe?

Félelem attól,

  • hogy megbántjuk a másikat, 
  • hogy felszínre hozunk mélyen kavargó sérelmeket,
  • hogy kínosan érezzük magunkat,
  • hogy elragadnak az indulataink,
  • hogy a másik mit fog gondolni,
  • hogy őszintének kell lenni,
  • hogy ki kell mondani, valamit másként gondolunk,
  • hogy ki kell állni magunkért,
  • hogy milyen reakciója lesz a másiknak
  • hogy mit gondol majd a másik
  • hogy ront-e a másikkal való kapcsolatunkon, 
  • a lista a végtelenségig folytatható

Hajlamosak vagyunk abba a hitbe ringatni magunkat, hogy ha nem beszélünk valamiről, az nincs. Pedig van, attól, hogy besöpörjük a morzsákat a szőnyeg alá, attól még ott van. Ha a kihízott ruhát elrejtjük a szekrény mélyére, még ott van. Ha az összetört pohár szilánkjait kidobod a szemétbe, attól még ott van. Vagy ott van a hiánya.

Ráadásul a problémáknak is van szavatossági ideje.

Mi történik ilyenkor?

Addig addig kerülgetjük a problémát, amíg azt nem vesszük észre folyamatosan  aknamezőn járunk. 

Addig építjük a falat védekezésül, amíg ki sem látszunk mögüle, a társunk, a családtagunk, a barátunk már nem ismer, hiszen soha nem mondod el a véleményedet, igényeidet, megfosztottad az őszinteségtől, attól, hogy a kapcsolat fejlődjön.

Már nemcsak konfliktuskerülő, hanem kapcsolatkerülő is vagy.

Mit tehetsz?

Felelősséget kell vállalni a gondolatainkért, tetteinkért, véleményeinkért, szavainkért. A szívünk mélyére kell néznünk, és meghallani a belső hangot, hogy mit szeretnénk valójában. Megadni a másiknak a lehetőséget, hogy megtudja.

Egyszerű ez? Nem, vagyis igen, mert tényleg erről van szó. De nem könnyű megtenni, főleg, ha ez egy berögződött minta a kapcsolataidban, vagy mindenkinek a kedvéré szeretnél tenni. Haladj lépésről lépésre.

Első lépésként például gyere el az előadásomra, ahol nagy hangsúlyt kap a konfliktuskerülés megértése, kezelése, legyőzése:

https://beszeljunkrola.webnode.hu/szolgaltatasok/

Ha tetszett, kérek szépen egy like-ot, és megköszönöm, ha megosztod, hátha mást is érdekel. Mindig nagyon örülök a visszajelzéseknek, így érdekel a Te véleményed, hozzászólásod is 🙂

Szép napot kívánok: Réka